Maja és Marcell

De hisz ez csak egy csitri! -Nagyon jól megtalálta a hangot a nála alig fiatalabb tanítványaival - A tanácsára lenne szükségem - Rádöbbent, hogy vonzódik a tanítványához - A tanárt természetesen kirúgták - Szakadj le a tanárnőnkről! - Ebben én már nem hiszek - Szerintem nem rossz ránézni - Megsimította Maja mézszínű hajtincseit - A tanárnőnek nagyon jó a szíve - Most már szabad?

– Hé, te! – A kiáltás Maja háta mögött harsant, de ő ügyet se vetett rá. – Állj már meg, hahó! Nem mutattad fel a kártyádat! – A lány mosolyogva hátranézett, majd kopogó léptekkel ment tovább.

– Jóska bácsi, ő az új földrajztanár – nevetett az iskola legrégebbi bútordarabja, dr. Razovszky Béláné született Horcsek Ilona matematika és fizika szakos tanárnő. A portás nagyot nézett, még a szája is tátva maradt.

– Ez? – mutatott Maja után, akinek libbenő lófarka ekkorra már eltűnt a súlyos fakapu mögött. – De hisz ez csak egy csitri!

            Maja tényleg fiatal volt, mindössze 23 éves. Nyáron végzett a főiskolán, és néhány napja dolgozott élete első munkahelyén, a Mikszáth Kálmán Gimnáziumban.

            Lelkes volt és lendületes. Szeretett tanítani és jól akarta csinálni. Ezért rögtön azután,  hogy felvették a meghirdetett állásra, felvetette az ötletet az igazgatónak, hogy földrajz előkészítőt szeretne tartani.

– A földrajz a legnépszerűbb választott tantárgy az érettségin – magyarázta az iroda fekete bőrszékében ülve. – Itt pedig van előkészítő magyarból, matekból, idegen nyelvből, még történelemből is, de földrajzból nincs.

– Majácska, nézd – pillantott a lányra a szemüvege fölött az idős igazgató –, ugye tudod, hogy a tanker erre nem ad egy fillért sem.

– Nem baj. Megcsinálom ingyen. A szabadidőmben. Mondjuk hetedik vagy nyolcadik órában, ahogy be lehet illeszteni a végzősök órarendjébe.

– Én is ilyen voltam – gondolta az igazgató magában. – Pályakezdőként minden létező versenyre beneveztem a diákjaimat. Kirándulás, táborozás meg se kottyant. Mostanra elfáradtam. Hány évem is van a nyugdíjig? Kettő vagy három? Ennek a fiatal lánynak pedig még csak most kezdődik a szakmai élet. Így van ez jól, jön az új nemzedék, kell a vérfrissítés. – Nézzük csak – mondta, szemüvegét az orrára biggyesztve. – Mondjuk szerda hetedik óra?

 

            Az első előkészítő kicsit érdekesre sikeredett. Ott volt az A-ból néhány lány, a B-ből pár diák, a C-ből egész nagy csapat, de a D-ből csak egyetlen egy fiú.

– Marcell, ha jól emlékszem… – A fiú bólintott. Sötét, hullámos haj, nagy sötét szem. – Egyedül te? A többiek?

– Tanárnő, tudja, mi vagyunk a reálos osztály. A többiek a fizikát, a kémiát vagy az infót választják. Én viszont… – mutatott körbe, majd ujja megállapodott Maján. – Én ezt.

            Maja első alkalommal nem remekelt úgy, ahogy szerette volna. Elégedetlen volt magával. Túl szárazra sikeredett a vizsgatételek felsorolása és néhány általános tudnivaló ismertetése.

– Én nem ilyen vagyok! – csóválta a fejét, ahogy elhagyta az iskola épületét. Jóska bácsi intett neki, és már nem kérte tőle a kártyát.

            Ahogy telt az idő, az előkészítők hangulata is megváltozott. Maja belelendült, egyre változatosabb foglalkozásokat tartott. Laza volt a stílusa, és nagyon jól megtalálta a hangot a nála alig fiatalabb tanítványaival. Sokat szemléltetett, látszott rajta, hogy odavan a tantárgyáért, ráadásul gyakran csempészett humort is az órákba.

            Az eleinte visszafogott diákok szép lassan felbátorodtak, egyre többet kommunikáltak vele. A fiúk néha kétértelmű megjegyzéseket tettek neki hullámzó dombvidékekről meg tüzes vulkánokról, de Maja ezeket mind elengedte a füle mellett és csak nevetett rajtuk.

– Tanárnő, kér csokit? – dugta oda az orra alá a barna színű zacskót egyik alkalommal Marcell. – M&M-s! – Majának csak hazafelé ugrott be a szóvicc: Maja és Marcell. Talán már bánta is, hogy vett néhány szemet a drazséból.

            Egyik este Maja az ágyában feküdt. Apró kis garzon volt, amit egyedül bérelt. Éjjeliszekrényén fotó állt Patrikról. A párja, akivel az egyetem első évében ismerkedett meg, és az utolsóig kitartottak egymás mellett. Míg együtt tanultak, egy kollégiumban laktak, minden klappolt. Az utóbbi időben azonban valami megváltozott.  Maja Budapesten kezdett el tanítani, Patrik viszont visszament szülővárosába, Nyíregyházára, és a volt gimnáziumában lett biológia tanár. Néha chatteltek, alkalmanként telefonáltak, és csak ritkán találkoztak. Egyre távolodtak egymástól, és ez alatt nemcsak az őket elválasztó kilométerek számát kell érteni. Igazából Maja azt sem tudta, most hányadán állnak egymással.

            Egyszer csak pittyent a telefon. Patrik? Nem. Maja szemöldöke a magasba ugrott. Marcell Váradi nevét látta a kijelzőn.

            Amikor gyakorló tanításon volt a kertvárosi általános iskolában, az ottani gyerekek néha ráírtak messenger-en, és megkérdezték, mi Maja néni kedvenc színe vagy elküldték neki a kutyájuk fotóját. Azt viszont most el sem tudta képzelni, hogy egy 19 éves gimnazista miért ír neki üzenetet.

– Elnézést tanárnő, hogy ilyenkor zavarom. Segítene nekem? Úgy érzem, Önben meg tudok bízni, ezért a tanácsára lenne szükségem.

– Persze, Marcell, – ült fel az ágyban Maja kíváncsian –, mit tehetek érted?

– Tudja, van az A-ból a Zsani… – Maja tudta, persze, Janovits Zsanett neve fogalom volt a Mikszáthban. Hollófekete haj, sűrű szempilla, makulátlan arcbőr. Hozzá divatos szettek, trendi táskák és ékszerek.

            Szép lassan körvonalazódott a történet. Marcellnek tetszik Zsani. Zsani rá se bagózik Marcellre. Zsani szeptemberen még a Horváth Ádámmal volt együtt, októberben meg már a tizenegyedikből azzal a Levivel. Maja azonban látta azt is, hogyan mosolyog a folyosón évfolyamtársára, Szoboszlai Ervinre. Ha tippelnie kellett volna, akkor őt jósolta volna Zsani novemberi pasijának. 

            Mégis milyen tanácsot adhatna egy 19 éves fiúnak ő, akinek egész életében volt összesen két fiúja. Gimiben szinte végig a Zsombor, egyetemen ugyebár a Patrik. Ő sosem pasizott, nem csábított, nem flörtölt. Vele csak úgy megtörténtek a dolgok. Ezzel a két sráccal egyszerűen és természetesen összesodródott, aztán úgy-ahogy összecsiszolódtak. Hogyan is tudná kibogozni mások szerelmi gubancait?

– Nézd, erre csak egyik kedvenc idézetemmel tudok válaszolni: „Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”

– De tanárnő, honnan tudjam, hogy most küzdjek azért, hogy változzon a helyzet, vagy elfogadjam, hogy nem megy? – Maja elmosolyodott és megrántotta vállát, amit Marcell persze nem látott a vonal másik végén.

– Pontosan ehhez kell az a bizonyos bölcsesség.

– Bölcsesség, 19 évesen, tanárnő, ez most komoly?

– Ha ez megnyugtat, én 23 évesen sem érzem magamat bölcsnek. – Maja rápillantott a fényképre az éjjeliszekrényen. Bámulta egy ideig Patrikot, és rájött, hogy igazából ő sem tud a kettő között különbséget tenni.

 

            Elérkezett a várva várt szalagavató. Nagyon kellett már egy kis kikapcsolódás, fellélegzés a félévi hajrá után. A sportcsarnok közepét megtöltötték a végzősök, a lelátókat a szülők, rokonok, barátok. Büszkén nézték, ahogy a blúzok, ingek mellére rákerül a „Mikszáth 2018-2023” kitűző.

            A keringő csodaszép volt, a lányok arca ragyogott, ruhájuk libbent, a fiúk, vagyis talán már férfiak, szálegyenes tartással vezették őket. A záró pukedli és meghajlás után a diákok elindultak, hogy felkérjék a tanáraikat. Ők a legelső sorban foglaltak helyet, Maja egy fiatal némettanárnő és egy idős kémiatanár között. Janovits Zsani máris ott keringett a táncparketten az igazgatóval. Szoboszlai Ervin arrafelé tartott, ahol Maja ült, ő kissé meg is emelkedett, de aztán a fiú hamarabb megállt, és a némettanárnő, Petra előtt hajolt meg. Maja úgy maradt, abban a hülye testhelyzetben, félig ülve, félig állva, és arra gondolt, simán lehet, hogy róla megfeledkeztek, hiszem ő még csak fél éve dolgozik itt, ő itt csak egy senki, és már majdnem le is ült, amikor…

– Szabad? – Váradi Marcell magasodott fölé. Enyhén meghajolt és a karját nyújtotta. Maja tűsarkú cipőt viselt, ritkán hordott ilyet, bizonytalanul billegett benne, de a fiú határozottan vezette a táncparkettre.

            Átkarolta, és ebben a pillanatban Majába belehasított egy érzés. Nem is tudta, mikor érzett utoljára ilyet. Talán akkor, amikor Patrikot meglátta az egyetemi gólyabálon. Vagy mikor Zsomborral az első randijukon sétáltak a Dunaparton. Már nem a tanítványát látta Marcellben, nem egy nála csupán 5 évvel fiatalabb srácot, hanem egy érett fiatalembert. Maja, miközben a klasszikus bécsi keringő dallamára táncolt a sportcsarnok forgatagában, rádöbbent, hogy vonzódik a tanítványához.

 

– Tanárnő! – visított a kis Adél, akinek senki se mert szólni, hogy a sminkelés nem egyenlő a panda-szemekkel. – Jöjjön velünk a Zengőbe!

– Mi a csuda az a Zengő?

– Egy jó parti-hely a Zengő utcában! Oda járunk legtöbbször bulizni. Mindig ott szokott lenni a sulidiszkó. – A lányok ekkorra már mind levetették a hófehér királylány-ruhákat, és visszaváltoztak bakancsos-miniszoknyás kamaszlányokká. Amikor Maja még mindig bizonytalankodott…

– Jön szinte az egész évfolyam. Meg a Gábor és a Petra is. Bocsánat, Gábor bá és Petra tanárnő. Csak tudja, a Zengőben tegeződés van, persze szigorúan csak ott.

            Maja a tűsarkúját bokacsizmára cserélte, a blézerét bőrdzsekire. A Zengőben megitta a pertut a végzősökkel, aztán ivott még egy pohár bort, valamilyen színes koktélt és egy kis jagert is. Aztán vidáman végigbulizta az éjszakát.

            Maja az íróasztalánál ült és dolgozatokat javított. Több volt a papírokon a piros áthúzás, mint a helyes válasz. Csóválta a fejét, hogyhogy nem tud egy majdnem felnőtt ember különbséget tenni a rög- és lánchegységek között. Körülötte zsongott a tanári, jöttek-mentek az emberek, kávé illata lengte be a levegőt. Hirtelen egy mondat ütötte meg a fülét:

– Hallottátok a híreket? – kérdezte valaki. – Amerikában börtönbe csuktak egy tanárnőt. És tudjátok miért? Viszonya volt az egyik diákjával!

            Maja lassan leeresztette a tollat és fülelt.

– Ebben semmi meglepő sincs, megtörténik az ilyesmi – kontrázott rá egy másik kollégája. – Abban az erzsébetvárosi gimiben is volt egy hasonló eset. Tudjátok, egy fiatal tanár szűrte össze a levet egy végzős tanítványával.

– És mi lett velük? – vetette oda mintegy foghegyről a kérdést Maja.

– A tanárt természetesen kirúgták. Átment egy másik gimibe. Tegyük hozzá, hogy azóta el is vette feleségül azt a lányt, most várják a közös gyereküket.

 

            Maja természetesen nem akarta, hogy kirúgják. A Zengőbe rendszeresen lejárt, néhány fiatalabb kollégája és a diákjai társaságában zenét hallgatott, beszélgetett, táncolt. De szigorúan meghúzta a határt.

– Én tanár, ő diák – mantrázta magában minden egyes alkalommal, amikor látta a fiút, vagy akár csak eszébe jutott. Most is, amikor a bárpultnál ült, és gintonicra várt.

– Ki ez a jó csaj? – tántorgott oda hozzá egy ismeretlen srác, ittas állapotban. Hátulról jól belemarkolt Maja fenekébe.

– Szakadj le a tanárnőnkről, Moha! – tolta félre a bárpulttól a nagydarab fiút Marcell. Amikor az tovább nyomult volna, inkább magával húzta a lányt a táncparkettre. Ugrabugráltak egy kicsit, de a DJ hirtelen lassú zenére váltott. Maja el akart húzódni, vissza akart térni a bárpulthoz, a gintonichoz, a mantráihoz, de Marcell erősen megfogta a kezét, és nem engedte el. Szorosan magához vonta, jóval szorosabban, mint a szalagavatón a keringőnél. Majának a szíve mélyén örülnie kellett volna, de ő mégsem örült. Látta, hogy Marcellben is van jó adag alkohol, az mozgatja. Körbesandított, hogy nézi-e őt bárki, amint összefonódva táncol egy diákjával. Persze senki se őket nézte, mindenki a maga párjával vagy bajával volt elfoglalva. Váratlanul kisiklott Marcell ölelő karjaiból.

            Miután megitta a gintonic-ot a bárpultnál, Maja úgy döntött, ezúttal kivételesen korábban megy haza. Fáradt volt és elkeseredett. Patrik nem jelentkezett napok óta, hetek óta nem is látták egymást. Maja abban sem volt biztos, hogy akarja-e egyáltalán látni.

            Amikor kilépett az ajtón a gyümölcsvirág-illatú éjszakába, a járdaszegélyen ott találta Marcellt. Mellette egy üveg bor, vagyis már inkább csak üveg, mint bor.

– Á, tanárnő, vagyis, Maja, köszönöm a múltkori tanácsot. Megfogadtam. Azt hiszem, sikerült.

– És? Hogy döntöttél?

– Nem tudom pontosan idézni, de beletörődtem abba, amin úgysem tudok változtatni. – Hát igen, ekkora Zsani már nemcsak Szoboszlai Ervint fogyasztotta el, hanem másik két srácot az iskolából. Jelenleg pedig egy közgázos fiúval járt, akivel épp az imént, és épp Marcell szeme láttára smárolt vadul a ruhatárnál.

– Örülök a bölcs döntésednek.

– Én kurvára nem! – tört ki a sírás a fiúból. Maja leült mellé a földre, és a kezébe nyomott egy papírzsebkendőt.

– Akarsz egy hónapra trófea lenni? Vagy továbblépsz és leszel valaki számára az egy és igazi?

– Ebben én már nem hiszek. Az egész egy nagy rakás szar! – ordította a srác az éjszakába, majd kiitta a maradék bort is az üvegből.

            Maja leintett egy arra suhanó taxit, megnézte Marcell lakcímét a kártyáján, és hazavitette a srácot.

            Ettől a naptól valami megváltozott közöttük. Ezek a történések valamiféle láthatatlan szövetséget jelentettek kettejük között. A folyosón mindig egymásra mosolyogtak. A Zengőben többet táncoltak egymással. Amikor Maja hazafelé indult a gimnáziumból, Marcell mindig ott álldogált a vasrácsnál. Mintha őt várná.

            Az egyik felelésnél Marcellnek nem jutott eszébe Ciprus fővárosa.

– A másik neve Lefcosia – adott egy kis támpontot Maja.

– Ja, tudom, Nicosia.

– Az milyen már, hogy a tanárnő segít neki?! – csattant fel Zsani.

– Csak elmondtam a másik nevét. Ettől még gondolhatott volna Valettára vagy Kisinyovra is.

– Lefcosia, Nicosia, tökre hasonlítanak, ez akkor is segítség!

– Neked Budapest és Bukarest is egyforma, buta picsa – sziszegte oda a lánynak Marcell. Tény, hogy Zsani nem volt valami nagy zseni se földrajzból, se más tanulós tárgyból. Szerencsére a nyelvek jól mentek neki, ezért érettségire az olaszt választotta.

– Marcell, fékezd a nyelved, kérlek! – utasította rendre őt Maja. És hogy ne vádolja senki se részrehajlással, direkt Lichtenstein, Montenegró és Lettország fővárosát kérdezte, a végén ráadásul Jerseyt is bedobta. – Marcell tehát csak négyest kapott, így dühöngve nézett Zsanira is, Majára is.

            Amikor aznap Maja kilépett az iskola kapuján, nem támaszkodott senki sem a vasrácsnál.

 

– Tanárnő! – sipított Adél fejhangon, füstös sminkben. – Jöjjön velünk osztálykirándulásra!

– Gondolom, erről Tompos tanár úr fog dönteni.

– A tanár úr azt mondta, akit mi megszavazunk, az jön. Mondjon igent, könyörgünk, különben Mengelét fogja elhívni és akkor nekünk végünk.

– Kicsodát? – nevetett Maja.

– A Halász Gézát. – Oh… A hírhedt történelemtanár. Vele ő se ment volna szívesen osztálykirándulni.

– Még alszom rá egyet, jó? – Maja aludt. Ugyan a dögunalmas Tompos tanár urat a háta közepére kívánta, az osztályt viszont kedvelte. Másnapra igent mondott.

            Vonattal utaztak a Dunakanyarba, és Nagymaroson a bátrabbak megmártóztak a Dunában. Köztük Maja is, aki, akár egy kisgyerek, lelkesen pancsolt a folyóban.

– Majácska, gyere ki, rossz rád nézni! – kiabált Tompos. – Még csak május van, ilyenkor hideg az a víz!

– Ugyan, Kálmi, kemény csaj vagyok én. A Csillaghegyi strand jéghideg vízében edződtem.

– Kálmi! – nyihogott fel valaki kint a parton.

– Szerintem nem rossz ránézni – Marcell, aki eddig hanyatt fekve sodortatta magát a vízzel, most felnézett, és teljesen nyíltan a tanárnője bikinis testén legeltette tekintetét.

            Este megettek egy kondérnyi paprikás-krumplit, hozzá előkerült a hátizsákok mélyéről néhány doboz sör meg egy kis pálinka is. Tompos megivott pár kupicával, aztán nem sokáig bírta; hamar kidőlt és elment aludni, ők viszont még ott maradnak a tábortűznél. Valaki bekapcsolta a hangszórót, hangosan szólt a zene, hozzá teli torokból énekeltek.

            Aztán az éjszaka közepére elcsendesedtek, a lobogó tűz izzó parázzsá szelídült. Ők ketten elfeküdtek egy pokrócra a fűbe, természetesen egymástól szigorúan távol. Onnan nézték a csillagokat.

            Marcell egyszer csak kinyújtotta a karját és, csak úgy észrevétlenül, megsimította Maja mézszínű hajtincseit. A hajszálakban nincsenek érzőidegek, szóval biológiailag képtelenség volt, hogy a lány ezt megérezze. Mégis megérezte valahogy. Összerezzent, és nem húzódott arrébb, csak mosolygott magában a Göncöl-szekérre.

 

            Innentől fogva mintha valaki vagy valami felgyorsította volna az idő kerekét. Elérkezett a ballagás, amikor is az egyik lépcsőfordulóban Maja egy szál rózsát csempészett Marcell csokrába. Eljött az írásbeli érettségi, ahol földrajzból úgy átlagban egész jól teljesítettek a diákok. Aztán otthon maradtak egy hónapot készülni a szóbelire. Majának ugyan több szabadideje maradt, hiszen a végzős évfolyamon már nem kellett órákat tartania. Ennek akár örülhetett is volna, de valahogy ürességet érzett a szívében, hiába foglalta el magát sporttal vagy alkotással. Miközben a parkban futott vagy otthon gyöngyöt fűzött, el-elkalandoztak a gondolatai. Kifejezetten hiányoztak neki a lányok-fiúk. Különösen egy valaki.

            A szóbeli érettségin találkozott újra a tanítványaival. A lányok matrózblúzban, többnyire szoknyában, a fiúk fehér ingben, nyakkendőben. Voltak, akik idegesen járkáltak fel-alá a folyosón, voltak, akik az utolsó pillanatban is jegyzeteiket szorongatták és magoltak. Mások, mint például Marcell, teljesen lazának tűntek.

            A fiú majdnem a legutolsó volt a névsorban, délután került rá sor. A földrajzra ráadásul a legeslegvégén. Maja látta rajta a megkönnyebbülést, amikor kihúzta a tételt.

– Magyarország nemzeti parkjai – vigyorgott a srác, és könnyed léptekkel ült le egy hátsó padba felkészülni.

            Maja tudta, hogy ebben a témában a fiú viszonylag otthon van. Érezte, hogy Marcell tudása nagyjából biztos. Kicsit túl magabiztos is volt a srác, némileg elnagyolta a tétel kidolgozását. Maja viszont a kérdéseivel igyekezett kedvező irányba terelni a feleletet. Egyszer még segített is neki, egy kacsintás kíséretében szinte a szájába adta a választ, amit az elnök, aki eddigre már rémesen elfáradt, észre sem vett. A folyosón aztán viccesen megdorgálta:

– Azt azért tudod, hogy igazából négyest érdemeltél volna, csak a jó szívemen múlt az ötös?

– A tanárnőnek nagyon jó a szíve – mosolyodott el Marcell. Maja a folyosó ütött-kopott falának döntötte a hátát, és ő is szélesen mosolygott.

 

– Tanárnő! – rikoltotta Adél. – Nézze! – nyomta Maja orra alá az érettségi bizonyítványát a lány. Minden végzős büszkén szorongatta a kezében a kék könyvecskét.

– Gratulálok! Jé, – csodálkozott Maja –, valami nagyon furcsa…

– Igen, a sminkem. – nevetett a lány. Rajta zéró szemceruza, zéró tus. – Nude. Ez az új trend. Szóval jöjjön velünk!

– Már megint hová? – mosolygott Maja.

– Bankett! Szeretettel meghívja magát az osztályunk.

– A Zengőbe?

– Dehogy! Trófea étterem. Belváros! Szuper menő kajálda. Egyet fizetsz, akármennyit ehetsz.

– Velem nem jártok jól, annyit bírok enni egy ültő helyemben, mint egy kismadár.

– Sokáig maradunk, majd szép lassan csipeget a tanárnő. Akkor péntek 6 óra. Visegrádi utca. Várjuk!

             Amennyire tőle telt, Maja degeszre ette magát. Elcsábult a pazar kínálat láttán. Lazac steak, zöldséges tekercs, ropogós kacsacomb, padlizsán pesto és királyrák is került a tányérjára. Evés közben zajlott a csevegés, de valahogy kicsit erőltetett volt az egész. Tompos tanár úr kronológiai sorrendben felidézte az együtt töltött évek legjobb pillanatait, kacagva sztorizgattak, de a levegőben ott lebegett egyfajta szomorúság is.

            Ahogy beköszöntött az este, szép lassan haza is szállingóztak az emberek.

– Indulok én is – mondta Maja. – Nagyon köszönöm a meghívást. Jól éreztem magamat.

– Messze lakik a tanárnő? – lépett oda hozzá Marcell. – Ööö… Azaz: messze laksz innen?

– Nem túlzottan, az Oktogon közelében.

– Akkor: hazakísérhetem… kísérhetlek? – Maja megtorpant. Nagyot nyelt. Mély levegőt vett. Aztán határozottan válaszolt:

– Igen.

            Elindultak a szürkületbe. Ahogy ereszkedett lefelé a nap, úgy élénkült meg a város. Az autók hangosan dudáltak, villództak a körút kirakatainak fényei, vijjogott egy mentőautó.

            Ahogy innen, a zajból, a tömegből és a fényből a szinte kihalt terézvárosi utcába tértek, Marcell természetes mozdulattal átkarolta Maja vállát. A nő nem húzódott odébb, belesimult az ölelésbe.

– Nem valami barátságos környék – nézett körül Marcell, aki megszokta a kertváros kedves házait, kertjeit.

– Ugyan! – legyintett Maja. – Megszoktam már az elmúlt egy évben. Lassan minden macskakövet egyenként ismerek.

            Megálltak a rozzant, súlyos fakapu előtt. Messzebb volt a lámpaoszlop, feléjük csak derengett a fény.

– Most… – kezdte Marcell, tőle teljesen szokatlan tétovasággal – Most már nem tanárnő… Vagyis, de… Hiszen ott marad… maradsz tanítani a Mikszáthban. De nekem többé már nem vagy tanárnő. És én nem vagyok többé a diákod. Most... Most már szabad?

            Megsimította Maja haját, úgy, akár a Dunaparton a tábortűznél. A szemébe nézett, és puhán megcsókolta.