Csilla-Mária

Az intézetből hamar kiemelt - Új nevet adtak nekem - Nem akartam otthon maradni - Fattyú - Te is olyan leszel, mint az anyád - Megtalálták az anyámat - Találkozni akartam vele- Hagyjam francba a múltat

Az eredeti nevem elképesztően ronda. Először meg se bírtam jegyezni, Rottenbiller, Rottenbacher, ilyesmik jutottak eszembe, de nem: Rottenkrantz, mintha egy rohadt gyümölcs volnék. Ráadásul ilyen keresztnévvel, mint Mária, anyám is Mária, én is az lettem, a korszak és a falu rendje, a család hagyományai, ha már nem nevelt fel, legalább vigyem tovább őt így.

Nem vittem, az intézetből hamar kiemelt egy először kedvesnek látszó pár, akik mindent azonnal titkosítottak, és új nevet is adtak nekem, szerintem gyönyörűt. Csilla.

A pár persze csak annak tűnt, az intézet vezetője előtt bűbájoskodtak, aztán gyorsan kiderült, hogy a a nevelőapám közönyös ember, a nevelőanyám meg rosszindulatú és hisztis. Sokszor odacsapott nekem tehetetlenségében, a nevelőapám meg csak nézte közben a tévét szó nélkül, mintha otthon se lett volna.

A mostohahúgom kis szőke fürtös angyalnak látszó ördög, akinek minden egyes csínytevéséért nekem kellett fizetnem. Rám fogta, hogy én törtem el a poharat, gondolkodás nélkül neki hittek. Először még próbáltam mentegetőzni, aztán már inkább önként tartottam a kezem vagy az arcom, mikor hová zúdultak a csapások.

Mostohabátyám, akit szintén örökbe fogadtak, bárcsak tudnám őt feledni, minden egyes zuhanyzásomkor betolakodott a fürdőszobába, és ott leskelődött. Egyszer mertem csak panaszkodni, hogy kukkol, és hogy ez nagyon zavar, hagyja már abba, de nevelőapám nemes egyszerűséggel kiröhögött, anyám meg azzal fenyegetett, hogy ha még egyszer meghallja ezt, mehetek vissza az intézetbe.

Nem akartam otthon maradni velük, de nem akartam visszamenni se az intézetbe. Nem tudom, jobb lett volna-e ott, annyi mindent hall az ember a drogosokká és prostikká lett állami gondozottakról, belőlem persze nem lett se drogos, se prosti, de ép ember sem, az biztos.

Sosem kérdeztem én korábban semmit az igazi szüleimről, pedig tudtam, hogy nem édes gyerekük vagyok, épp eleget hallottam tőlük a „fattyú” szót. A „büdös” jelzővel egyetemben. Eltemettem az egészet magamban, úgy csináltam, mintha nem érdekelne. De aztán mikor Dzseni elcsórt anyámtól egy ötszázast, és persze szokás szerint rám kente, jött az elejtett mondat, hogy: te is olyan leszel, mint anyád, az a tolvaj, börtöntöltelék.

Mindig is tudtam, hogy Mélykúton születtem, sokszor leírtam már, benne volt a személyimben, de akkor nyomozni kezdtem, kerestem a kórházat Mélykúton, az persze nem volt, csak a fogház.

Írtam nekik, jó ideig semmi válasz, kezdtem feladni a reményt, aztán egy nap jött a levél, hogy 1978. szeptember 25-én tényleg született ott egy leánygyermek, tényleg 3400 grammal és 54 centivel, de a neve nem Csilla, hanem Mária.

Heteken át tartott a kálvária, mindenféle hivatalok, ügyvéd, gyámügy... Aztán megtalálták az anyámat. És vele együtt a testvéreimet is.

Rottenkrantz Mária.

Találkozni akartam vele. A szülőanyámmal. Tudni akartam, milyen. Tudni akartam, miért dobott el magától.

Előtte napokig nem bírtam aludni. Azon a reggelen, mikor az idősek otthonába készültem, reszketett mindenem, kivert a víz. Nem maradt meg bennem az étel sem.

Aztán mikor megláttam, hihetetlen nyugalom szállt meg.

Mert ha még szép lett volna és kedves, akkor lehetne őt imádni, és készségesen elnézni azt az apró vétkét, hogy örökbe adott engem.

Mert ha még ronda lett volna, gonosz és rosszindulatú, akkor lehetne őt utálni, és könnyen lezárni magamról ezt az egészet. Örülni, hogy nem vele kellett élnem, mert nála még a nevelőszüleim is jobbak voltak.

De nem, ő pont az a középút volt, amivel nem lehetett mit kezdeni. Néha közönyös, csak nézett kifelé az ablakon, és nem tudtam, mi járhat a fejében. Néha felszínesen jópofizó, csevegett mindenféléről, a szomszédasszonyról, a kóbor macskákról, bármiről, csak ne kelljen felemlegetnie azt a több évtizeddel ezelőtti időszakot.

Az én anyám, rájöttem abban a pillanatban, nekem semmi. Nem érzek iránta se szeretetet, se gyűlöletet. Ott álltam vele szemben, és egy üres alakot láttam.

A végén meg sem kérdeztem tőle, miért taszított el. Már nem volt fontos.

Megköszöntem neki, hogy világra hozott. Elvégre neki köszönhetem az életemet, akármilyen is volt ezidáig. De vajon tudom-e egyáltalán, hogyan kell élni?

Ráadásul jöttek a testvérek is. Egy test, egy vér, anyámnak a ki tudja milyen apáktól megfogant, úton, útszélen kipotyogtatott gyerekei. Rottenkrantzok, meg mindenféle más vezetéknevűek, az ilyen-olyan apáktól.

Ők teljesen rám cuppantak. Én nem érzek irántuk semmilyen ragaszkodást.

Néha olyan, mintha a véremet szívnák, az eddigi elmulasztott évekért akarnának tőlem kárpótlást, mert ők mégiscsak az intézetben szenvedték végig a gyerekkorukat, nekem viszont megadatott egy igazi (igazi?) család.

Van köztük tisztes családanya, és lecsúszott alkoholista is. Az egyik mintha anyám kiköpött mása volna, a másik meg szabályosan szellemi fogyatékos.

Rám zúdítják minden gondjukat és örömüket, túláradóak, azt írják szeretnek, miközben pár hete találkoztunk csak először, van, akivel személyesen még nem is történt meg a kapcsolatfelvétel, csak levélben. Hogy szerethetnek valakit, akit nem is ismernek?

Eddig azt sem tudtam, ki vagyok és honnan jöttem. Ma már tudok valamit a múltamról, a gyökereimről, de egyáltalán nem biztos, hogy jó ez nekem.

Tele van az agyam adatokkal, a szívem lobogó érzelmekkel, és kétségekkel. Túl sok ez most! Hát kellett ez nekem?

Kellett persze, a gyökér megvan hát, de a korona az ég felé tör. Valami azt súgja, hagyjam a francba a múltat, és nézzek inkább a jövőbe.

Nézek, bele a fiam két szép szemébe. Én nem tudtam, milyen az, ha az embernek van anyja. Vajon képes leszek-e így ezt az érzést nyújtani neki?

Vége

Álompasi

Álompasi márpedig nem létezik! - Valami mindig hibázdzik - Nincs meg bennem az a bizonyos plusz - Megmozgatott - Nem ő a kiválasztott - Hol voltam mindeközben én?  Mesélsz magadról?

Mindig is elhessegettem magamtól a gondolatot, mondván: álompasi márpedig nem létezik! Ismerkedem egy ideje férfiakkal. Már túl vagyok azon, hogy nincs egy normális pasi sem a földön, mert igenis léteznek helyes, kedves és értelmes hímnemű egyedek. Na de valami mindig hibádzik.

Ha jóképű, akkor egy értelmes mondatot nem lehet vele váltani. Ha sugárzik belőle az intelligencia, akkor rájövök, hogy fahumora van. Ha pedig viccesen és lazán elcsevegünk, akkor kiderül, hogy az erotikus szikrának a minimális nyoma sem lelhető köztünk.

Túlzás nélkül állíthatom, én vagyok a virtuális társkeresés egyik királynője. Fotóimat halálra dicsérik, lelkesen bocsátkoznak velem levélváltásba, és természetesen mindenki meg akar ... .

Érdekes, a való életben ennek gyökeresen az ellenkezőjét tapasztalom. Hiába vagyok nyitott a világra – a világ mintha nem lenne nyitott rám. Oké, jól elbeszélgetek bárkivel a metrón vagy a boltban, de a férfiak! Mintha tudomást se vennének létezésemről.

Még kifejezett kísérletezésekbe is belementem. Például hogy a bizonyos bűvös hét másodperces határon túl bámultam valakire. Vagy direkt tök lassan vonultam végig egy csapat építőmunkás előtt. Legfeljebb egy röpke visszapillantást kaptam. Ha egyetlen kósza füttyöt ki tudtam csikarni a brigádból, az már kész csodának számított.

Liza szerint a közvetlen erotikus sugárzás hiányzik belőlem. Helyes vagyok, kifejezetten jó az alakom, de nincs meg bennem az a bizonyos plusz. Hát igen, Liza arca inkább érdekesnek mondható, semmint finom vonásúnak, és a mérete is jópár számmal nagyobb az enyémnél. Mégis: válogatás nélkül szólítják le őt a pasik, és ha akarná, hetente mással lehetne együtt. Most már nem akarja: mára megállapodott feleség és anyuka lett. Kedvenc mondása: lotyóból lesz a legjobb feleség.

Ugyanez volt velünk kamaszkorunkban is. Liza havonta más sráccal járt. Ha belépett a terembe, sistergett a levegő. Dögivel kapta a szerelmes leveleket (akkor még nem volt Facebook meg Instagram), folyton letapizták a sulitársaink, és mindig disznó megjegyzéseket kapott az utcán. Tudom, tudom, „me too”, de őszintén: én emiatt irigyeltem.

Nekem mindig a legnyomibb srácok figyelme jutott, szemüveges számítógép-zseni, pattanásos biológus, hórihorgas piszkafa történész. Okos, de béna, magyarul.

Most is, egy ideje jókat beszélgetek ezzel a fura férfival. Lehel. Soha életemben nem ismertem ilyen hülye nevű pasit. Van benne valami, ez tény, megmozgatott. Penge levélváltásaink vannak, szinte sistereg köztünk a levegő. Pedig vicces, de szexről dumálunk a legkevesebbet. Egy fiktív körítésbe pakoltuk magunkat, és ez teszi érdekessé az egészet. Nem ér röhögni, de ilyenkor ő Neo, én meg Trinity. Képzeletünkben letöltjük a harcművészeti kiképző programokat, és küzdünk az ügynökökkel.

Csomó ideig nem kértem tőle fényképet, pedig általában ezzel szoktam kezdeni. Most hagytam, hadd sodródjunk a Mátrix-szal. Aztán egyszer ő ajánlotta fel, hogy akár meg is nézhetnénk egymást. Kaptafa-sztori: ő odáig lett tőlem, én meg tőle nem. Nem annyira. Cuki, de nem érzem azt a bizonyos lángolást. Olyan érzés, mint mikor Mr. Anderson megtudta az Orákulumtól, hogy nem ő a kiválasztott.

Egy napra rá, egy hajnali órában, mikor nem bírtam aludni, mert felriasztott egy szúnyog, és céltalanul kattintgattam a társkeresőn, hirtelen megláttam a képernyőn őt, az Áront. Mindig is ez volt a kedvenc férfinevem. Adatlap: magas, sötéthajú, zöld szemű, borostás és izmos. Fotócsere. Ez tényleg magas, sötéthajú, zöld szemű, borostás és izmos. Az álompasi?

Már aznap délután randi - vele. Az Oktogonon várom, ide rendelt, mert itt van a közelben az irodája. 18.15 és 19.30 között ér csak rá, előtte tárgyalás, utána tárgyalás. Valóban magas, sötéthajú, zöld szemű, borostás és izmos! Ajánlja, hogy együnk egy pizzát. Igaz, hogy előtte ebédeltem, de persze, legyen egy margarita. Javasolja, hogy sétáljunk ki a Városligetig. Tény, hogy épp reggel jött meg, és 35 fok van tűző napsütéssel, de persze, menjünk csak.

Több mint egy óra tömény randi, ömlik belőle a szó. Megtudom, hogyan nősült, csalták meg, vált el, házasodott újra, lett kétgyerekes apa, majd szürkült el a kapcsolatuk. Elmeséli, hogy anno bekerült a kézilabda ifi válogatottba, később vívásban magyar bajnok lett. Meghallgatom, hogy jogot tanult, majd elvégezte a nemzetközi mesterképzést, most az egyik legnevesebb ügyvédi irodában dolgozik. Eldicsekszik, hogy Újlipótvárosban van egy polgári lakása, emellett egy nyaralója Akaliban, tavaly Dominikán nyaralt, idén pedig a Maldív-szigetek a célpont. Ja, és ha még ez nem lenne elég, hetente háromszor súlyokat emel egy edzőteremben, ráadásul salsázni jár.

Én meg… Telefon csörren, gyors búcsú a Hősök terén, várják az ügyfelek, puszi, puszi.

Ballagok vissza az Andrássyn, görcsölő has, 35 fok, jön a rövid üzenet: neki megerősödött a vonzalma irányomban. Nyilatkozzak én is! De tüstént!

Hát igen, úgymond álompasi, pont kellő magassággal, sűrű sötét hajjal, világító zöld szemmel, vonzó borostával és kidolgozott izmokkal. De! Ez az egy óra csak és kizárólag róla szólt. Család, munka, lakás, hobbi – de hol voltam mindeközben én? Az egy óra alatt nulla darab rám vonatkozó kérdést tett fel nekem. Akárhogy is erőltetem az agyamat, nem emlékszem, hogy bármit is mesélhettem volna magamról. Aki ennyire én-központú, az hogy is lehetne önzetlen és odaadó?

Nem tudom, mennyire lettem volna képes mindezt a szemébe vágni, Messenger-en mindenesetre könnyebben megy. Nyomkodom a telefonomat, a dühtől némileg erőteljesebb ujjmozdulatokkal, úgy kell visszahőkölnöm, mikor egy robogós átvág előttem.

- Laura? – hallom a robogós hangját, miközben fékez, és veszi is le a bukósisakját. – Vagyis: Trinity?

- Nem hiszem el! Neo, te vagy az? – nevetek, telefonomat a táskám legmélyére süllyesztve. Totál kócos lett a haja a sisak alatt.

- Most jövök Zionból, - mondja félmosollyal, miközben kicipzározza bőrdzsekijét, - volt egy kis összetűzésem Mr. Smith-szel.

- Nekem meg jól jönne most egy kung fu program. – öklözök a levegőbe.

- Ráérsz most? – kérdezi, robogóját mellém tolva, némileg visszarántva a Mátrix-ba.

- Hát, végül is… - kezdem bizonytalanul, mire ő:

- Olyan meleg van, és fáradtnak is tűnsz. Mi lenne, ha leülnénk egy kicsit ide az árnyékba, beszélgetni, ismerkedni? Veszek neked egy hűsítő fagyit!

Nyaljuk az eper-vaníliát a fa alatti padon, neki csupa csokis lett az álla. Vigyorog rám, majd nekem szegezi a kérdést:

- Mesélsz magadról?

Vége

A tanárnő 2. - Ha maradnál

Nem is akarsz fellépni - Édesanya, ez a legszebb szó - Neked nincs is anyád - Női hiúság, női hülyeség - Meséljen egy kicsit magáról - Jöjjön át -  Feldobta az estémet - Ha maradnál - A virágot a tanárnőjének adta

- Édesanyám, virágosat álmodtam, napraforgó… Hogy is van tovább? – akadt el Bogi, zavartan tanárnőjére nézve. Judit a szemét az égre meresztette. A főpróbán úgy tűnt, hogy az egész fellépésből nem lesz semmi. Mindenki elfelejtette a szövegét, akinek balra kellett volna lépnie, az jobbra lépett, az ének meg elviselhetetlenül hamisan csengett.

            - Napraforgó virág voltam álmomban! – súgta oda neki a mögötte álló kislány tök hangosan.

            - Istenem, nem hiszem el, hogy pár sort nem lehet megjegyezni. – szűrte a fogai közt Márkó a szavakat, de persze mindenki meghallotta.

            - Te csak ne szólj semmit, - torkollta le őt Dani, - te nem is akarsz fellépni Anyák napján.

            - Nem hát! – villant Márkó tekintete. – Micsoda baromság az, hogy… - és kikapta a cetlit a mellette álló fiú kezéből: - Édesanya, ez a legszebb szó…

            - Miért, szerinted melyik a legszebb szó? – kérdezte Judit néni.

            - A cipőfűző! – vágta rá Márkó, mire kitört a röhögés az osztályból.

            - Pedig nekem szép szó az, hogy édesanya. – mondta halkan Zsófi.

            - Nekem nem. – vonogatta vállát Márkó, kezében a cetlit gyűrögetve, amire Dani versét nyomtatta a tanárnő.

- Neked nincs is anyád! – vágta oda neki hirtelen Roli. Megdermedt mindenki. Azt várták, hogy Márkó tiltakozzon, nevezze Rolit hazugnak, vagy csináljon bármit, amitől ez az egész elmúlik, de nem. A fiú csak állt, és hallgatott. Judit néni is lemerevedett. - A nagyapámék ott laknak a szomszédotokban. Tudom, hogy csak az apáddal laksz.

- Meghalt az anyukád? – görbült sírásra Panni szája.

- Számomra meghalt. – Márkó fogta a papírdarabot, kisimította rajta a gyűrődéseket, és olvasni kezdett: - „Fordulhatunk hozzá mindenféle gonddal, ő gyógyírt és megoldást tud rá azonnal…” Hogy fordulhatnék hozzá, ha azt se tudom, hol van?

A máskor annyira hangos és olyan nagyon nyüzsgő ötödik bé némán figyelte a fiút. Márkó tekintetét körbevezette osztálytársain, leghosszabban Judit néni arcán időzött, aztán hirtelen fogta magát, és kiviharzott a teremből. Még az ajtót is becsapta maga után.

- Tanár néni! Miért nem szólt rá? Miért nem ment utána? Velünk ennél sokkal kisebb dolog miatt is kiabálni szokott! – nyafogott Andi.

A tanárnő az ölébe ejtette kezét, és nem válaszolt.

- Jézusom! – üvöltött rá a lányra Dani. – Nem bírod egyszer az életben befogni a lepcses szádat?

 

- Jó estét! – üdvözölte a vonatról lelépő Árpádot Judit.

- Á, jó estét! – derült fel őszintén a férfi arca. – Öröm így hazatérni a munkából. Pedig zűrös napom volt ma. Vagyis, igazából minden napom zűrös. – nevetett, és a máskor lefelé mutató szemráncok most mosolygósra húzódtak. - Ön hogyhogy itt, ilyen későn?

- Édesanyámat kísértem ki ide az állomásra. Néhány napot nálunk töltött. Unokázott. – A férfi szemöldöke kissé felemelkedett, és önkéntelen a tanárnő ujjait fürkészte, jegygyűrűt keresve rajtuk. De nem talált. – Tudja, nálunk nincs semmilyen segítség. Mi vagyunk azok, akik korán megyünk oviba és későig maradunk, ha épp szülői értekezlet van, vagy ilyesmi. – Árpád szemöldöke még magasabbra húzódott. Láthatóan eszébe jutott, hogy Judit múltkor épp miatta maradt olyan későig az iskolában. - És nagyritkán jön a Nagyi. Messziről. Pár napra csak. Aztán megy. – A tanárnő sóhajtott egyet, és fordult volna sarkon.

- Látja, milyen vagyok? – szólt utána a férfi. - Csak a saját nyomorommal törődök, másét észre se veszem. Kiengesztelhetem egy süteménnyel?

- Köszönöm, de most a közelgő nyárra hangolódva diétázom.

- Magának minek? – csúszott ki Árpád száján a dicséret, és komolyan is gondolta, a nő karcsú derekát nézegetve.

- Semminek. Női hiúság, női hülyeség. – nevetett Judit, aztán incselkedve így szólt. – De egy séta jól esne.

- Helyes. Egy félórás séta a tó körül legalább száz kalóriát éget el. – Árpád a hóna alá csapta elmaradhatatlan bőrtáskáját, és megindult a lépcsőn lefelé, a partra.

- Nem állt szándékomban lelkifurdalást ébreszteni önben.

- Inkább bekapcsolta nálam az empátia-üzemmódot. Mesél egy kicsit magáról? Ez most nem szülői értekezlet és nem is családlátogatás. – magyarázta, amikor látta a nő meglepett tekintetét.

- Az én sztorim eléggé banális. Fiatalkori nagy szerelem, részemről. A másik fél részéről csak kellemes időtöltés, legalábbis utólag összerakva a mozaik darabjait. Önfeledtség és felelőtlenség. Pozitív terhességi teszt. Ujjongó öröm, részemről. A másik fél részéről döbbenet, hárítás, vádaskodás. Mintha ő nem is vett volna részt a történtekben. Klasszikus történet, mondom. Odavágta hozzám a húszezrest az abortuszra, aztán faképnél hagyott.

- Sajnálom. – A férfi nem tudott mást mondani.

- Én nem. – mosolyodott el Judit, és Árpád csodálkozott, hogy lehet egy ilyen után mosolyogni. – Meglepődött? Megtudtam, hogy milyen ember is ő valójában. Nem kellett vele további éveket leélnem, pocsék kapcsolatban. Valamint született egy csodálatos kislányom. A húszasból meg vettem neki pár csomag pelenkát. – nevetett.

Harmadjára kerülték meg a tavat.

- Azt tudja, hogy a 300. kalóriánál tartunk? Most már igazán beleférhetne egy kis süti.

- Sütim az van dögivel. Mama hozott vagy öt tepsivel. A táplálás a szeretetnyelve. A kamrába rejtettem őket, nehogy véletlenül szem előtt legyenek és megkóstoljam valamelyiket.

- Én nem diétázom. Szívesen beállok udvari fő-kóstolónak. – A tanárnő meghökkent, megtorpant. – Mármint, én nem úgy értettem, szóval… Isten ments, hogy én oda akarnék tolakodni…

- Miért is ne? – vonta meg a vállát Judit. – Jöjjön át, pusztítja csak el azt a sok kalóriabombát!

 

- Íme! – Az asztal szinte megtelt süteményes tálakkal. A férfi egy pillanat alatt nekikezdett a pusztításnak.

- Mmm… Ez az almás pite isteni! – Judit befogta a fülét, mint aki nem is akarja ezt hallani.

- A zserbó, nos, az még annál is ínycsiklandóbb. – Erre Judit a szemét is befogta, hogy ne is lássa a sok finomságot.

- Még jó, hogy nincsen harmadik keze, azzal befoghatná az orrát, mert hiába nem lát, és nem is hall, - emelte meg a hangerőt Árpád, - attól még tudom, hogy érzi ezeknek a fantasztikus süteményeknek az illatát.

- Viszont a vak és süket majmokkal ellentétben beszélni azt még tudok. És…

- De nem sokáig! – gondolt a férfi egy merészet, és beletömött a tanárnő szájába egy szelet püspökkenyeret.

- Hééé! – tiltakozott Judit, nevetve, nem túl nagy eréllyel. – Ha harc, hát legyen harc! – És Árpád szájába egy jókora darab túrós rétes került.

- Anya! – Először észre se vették az ajtóban álló kócos kislányt, unikornisos pizsamában, kezében egy viharvert mackóval. – Ti meg mit csináltok itt? És ki ez a bácsi?

- Nincs semmi baj, Dorka. – nyugtatta Judit a lányát, aki totálisan nyugodt volt, ellentétben saját magával. – A bácsi az egyik tanítványom apukája. Márkóról beszélgettünk épp. – És igyekezett a kislányt kitoloncolni a konyhából.

- De ti nem is beszélgettetek, hanem sütiztetek. Honnan van ez a sok süti? – nézett hátra a válla mögött Dorka.

- Mama hozta. Majd holnap kaphatsz belőle te is. De te mit keresel itt éjnek évadján?

- Csak pisilni kell. Elkísérsz a vécére?

- El persze.

Tíz percbe telt a pisilés, az ágyba fektetés, egy kis esti mondóka, a maci megsimogatása, Dorka megpuszilása, és lámpaoltás. Judit megvárta, míg meghallja a jól ismert szuszogást, és csak ez után merészkedett vissza a konyhába.

Az étkező asztalon ekkorra nyoma sem volt a tálaknak.

- Nem a hasamban vannak, - tisztázta a férfi a félreérthető helyzetet, - visszatettem mindent a kamrába. És elnézést. – A tanárnő összefont karral állt az ajtóban.

- Miért kér elnézést? Mert feldobta az estémet? Mert lemozgatott velem 300 kalóriát? Mert jól megnevettetett?

- Hát… - tárta szét Árpád a karját, és a bőrtáskát felkapva szinte menekülve indult kifelé. Judit nem tartóztatta, de nyomában volt, mint egy pincsikutya. Kitárta előtte a bejárati ajtót, mögötte haladt a lépcsőfokokon, és a kulccsal hangosan zörögve kinyitotta neki a kaput is.

- Akkor hát… További szép estét! – krákogott a férfi. Az utcai lámpa fényében a tanárnő látta, hogy a ráncai már megint lefelé húzódnak, és a szeme is olyan szomorú-barna volt. Felvidítsa?

- Akkor lenne továbbra is szép, ha maradna. Ha maradnál.

 

Hatodikban Márkó részt vett az anyák napi műsorban. Egész jól mondta a versét. A virágot pedig a tanárnőjének, Juditnak adta.

     Vége

 

A tanárnő 1. - Az új kisfiú édesapja

Ismeretlen apuka - Az új kisfiú édesapja - Néhány napja érkezett - Beszélnünk kellene - Nincs semmi gond - Mi történhetett - Intőt neki, és kész - Nehéz neki a beilleszkedés - Villám család-látogatás

- Az osztálykirándulás részleteit még megbeszélem a gyerekekkel, és ha dűlőre jutottam velük, megírok mindent az osztály-csoportban! – csukta be a mappáját határozott mozdulattal a tanárnő. – Van még valakinek kérdése, óhaja-sóhaja? - Tekintetével körbepásztázta a szülők csoportját. Szinte minden család képviseltette magát, tudta jól, hogy ötödikben mindig ez van, aztán hatodikra, pláne hetedikre elfogy a lelkesedés, talán majd csak nyolcadikban, a felvételik-továbbtanulások ürügyén lesznek újra ennyien ebben a teremben. Mindenki a fejét ingatta, hogy nincs semmi, menjünk már hazafelé, még az az ismeretlen apuka is ott balszélen. - Nos, ha nincs semmi, akkor mindenkinek szép estét!

Jócskán belenyúlt az estébe az értekezlet, odakint már szürkült. Szedelőzködtek a szülők, a Horváth házaspár egymásba karolva távozott, Palkovics Péter anyukája három dögnehéz szatyrot cipelt magával, az SZMK újra megválasztott elnöke, a kis kotnyeles Blaskovszky anyuka még csak odament hozzá az osztálypénz ürügyén, a nagydarab Dobos apuka már megint morgott valamin kifelé menet, jó szokása szerint, de azt a tanárnő szerencsére nem hallotta, hogy min. Lerogyott a székre, szemét becsukta, és masszírozni kezdte a halántékát.

            - Elnézést… - hallott egy halk krákogást az ajtó irányából. Kelletlenül nézett oda, a szemöldöke pedig megrándult, amikor meglátta azt az ismeretlen férfit, a bal szélről. Aki az imént még a fejét ingatta, hogy nincs semmiféle óhaja-sóhaja. – Az új kisfiú édesapja vagyok, a Márkóé. Szabados Árpád. – nyújtott a kezét, határozott fogással. A tanárnő lágy mozdulattal viszonozta. Hosszú, vékony ujjai voltak.

            - Á, üdvözlöm. Judit néni. Vagyis, - nevette el magát zavartan, - Várkonyi Judit. - Miben segíthetek? – kérdezte élénk hangon, de belül arra gondolt, hogy ez hosszúra fog nyúlni, messze lesz még a hazamenetel.

            Szabados Márk. A kisfiú néhány napja érkezett az iskolába. Pont az ő osztályába. Amolyan magának-való gyereknek tűnt, így első látásra. Látszólag igyekezett magát észrevétlenné tenni, ha ki kellett menni az udvarra, kiment, ha sorakozni kellett, sorakozott, ha elő kellett venni a felszerelést, elővette. Helyes srác volt, nagy, kék szemekkel, világosbarna, tüsire nyírt hajjal. Judit látta, hogy titokban rágja a körmét. A testnevelés tanár dicsérte, hogy ő dobott legmesszebbre a kislabdával.

            Az apja itt a tanári asztal túloldalán csak nyomokban emlékeztetett a fiúra. Neki barna szeme volt, az a szomorú-fajta sötétbarna, a szeme sarkában lefelé haladó vonalú ráncokkal. A borostájába már ősz szálak vegyültek. Bőrtáskáját az ölébe vette, mintegy pajzsként tartva maga előtt.

            - Azt hiszem, beszélnünk kellene néhány dologról. Például nem kaptuk még meg az új diákigazolványt… - És megkezdődött a végeláthatatlan diskurzus ebédbefizetésről, Kréta-kódról, napköziről és arról, hittanos lesz-e Márk, és jár-e délutáni tesire vagy inkább a Bozsikra.

Judit Márk érkezése után nem sokkal, az egyik lyukas órájában leült a gép elé, és átnézte a naplóban az adatait. Állandó lakcímnek Budapest volt beírva, apja mérnök, anyja meg… Róla nincs adat. Furcsa, most is az apa jött el a szülőire.

- És… Nincs semmi gond Márkóval? - kérdezte halkan, szinte félve.

- Nem, dehogy, nincs! – vágta rá a tanárnő kapásból, és szinte hallotta az apa szívéről legördülő kövek zúgását.

Ami szembetűnő volt az elektronikus naplóban, azok a fiú jegyei és beírásai. Év elején még csupa négyes-ötös, aztán úgy november tájékán hirtelen megjelentek a kettesek-hármasok, becsúszott pár egyes is. Az első figyelmeztetőjét közvetlenül az őszi szünet után kapta, aztán jött a szaktanári intő, majd egy osztályfőnöki is. „Márk verekedett a szünetben.” „Az udvaron földre lökte társát.” „Focimeccs közben szándékosan belerúgott az egyik kisfiúba.”

Mi történhetett? Vele, az anyával, a családdal? Meg lehet ezt kérdezni egy gondterhelt apától, az első találkozás alkalmával?

            A takarítónő nyitott be a terembe, arcán azzal a tekintettel, hogy már nagyon menne haza, és csak gyorsan szeretné felmosni a padlót. Ez jó ürügy volt a beszélgetés félbeszakítására.

            A nap a látóhatáron járt már, amikor ők ketten kiléptek az iskola épületéből. A templom kupoláján narancsszínűen tükröződtek sugarai.

            - Milyen szép! – csúszott ki az elismerés az apa szájából, majd gyorsan hozzátette: - Sietek, Márkó már biztosan nagyon vár. Viszlát! – intett, majd felpattant a fához támasztott biciklijére, és elkerekezett.

 

            - Judit néni! Tessék jönni! – A lányok visítva hívták a tanárnőt ki az udvarra. Judit csak annyit látott, hogy a földön fekszik egy alak, nagyobb darab fiú, rajta pedig egy másik fiú ül, egy vékonyabb forma, és teljes erőből csépeli.

            - Jézusom! Azonnal hagyjátok abba! – rohant oda hozzájuk, és megpróbálta leszedni egyiket a másikról. Nehéz ügy volt: Márkó, mert addigra már látta, hogy ő a tettes, még akkor is a levegőben hadonászott, amikor osztályfőnöke már a karjai között tartotta őt.

            - Na, nyugi, nyugi! – csitítgatta a fiút, akinek könnyei szétmaszatolódtak az arcán.

            - Marha jó, a tanárnő még őt pátyolgatja, miközben engem gyepált el ez a hülyegyerek. – törölgette az izzadtságot a homlokáról Döme, a hetedik osztály fenegyereke, még mindig a fűben heverve. Három évvel (mert hogy egyszer már sikerült megbuknia), legalább húsz kilóval és ugyanennyi centivel volt több Márkónál.

            - Elég gáz, hogy ennyivel kisebb, mégis el tudott téged gyepálni – ért oda ekkora már Robi bá is, nyakában síppal, az elmaradhatatlan tűzpiros szatén joggingjában. Felrántotta a földről Dömét, hátba veregette, majd határozott mozdulattal elvezette őt a tett helyszínéről.

            - Mit tettél, Márkó? – sopánkodott Judit néni. – És főleg: Miért?

            A kisfiú szipogott, a tanárnő adott neki egy zsebkendőt, hogy kifújhassa az orrát, de csak a vállát vonogatta. Se kérésre, se könyörgésre, se követelésre (k-k-k!) nem volt hajlandó magyarázatot adni tettére.

 

            - Most mondjátok meg, mit csináljak? – tárta szét karját Judit a tanáriban tanácstalanul, zárt ajtók mögött.

            - Írj be neki egy osztályfőnökit és ennyi. Mi itt a kérdés? – pillantott fel aranykeretes szemüvege mögül Irén, a hírhedt matektanárnő. – Megszegte a házirendet és kész. Az iskolában tilos az agresszió bármely formája. – És amikor látta Judit arcán a bizonytalanságot, még hozzátette: - Intőt neki és kész!

            - Szegény kisfiú. Biztosan nehéz neki a beilleszkedés. Új hely, új környezet, új társak. – motyogta az orra alá Magdi, az elsősök dundi tanító nénije. – Emlékszem, amikor én kerültem fel negyedik általános után vidékről Pestre, mennyi megaláztatásban volt részem. Nem tudhatjuk, mi zajlik egy ilyen kisgyerek lelkében. – Majd tovább vagdosta a nagy, színes M-betűket.

            - Ugyan már, nincs itt min lelkizni! – rikkantott Robi, és megpörgette ujján a kosárlabdát. – Azt kell nézni, hogy ez a kiscsóka hogy legyűre azt a nagypofájú Dömét. Láttátok, mekkora sallert nyomott be neki?

            A tanárnő ezek után még bizonytalanabbul roskadt le a székére, és a következő lyukasórájában tárcsázta Szabados Árpád telefonszámát.

 

            - Elnézést, hogy miattam kellett idefáradnia. – szabadkozott Szabados, és kinyitotta a presszó ajtaját Judit előtt. A legbelső sarokban lévő asztalhoz vezette, kihúzta előtte a széket, majd maga is helyet foglalt. A bőrtáskáját ezúttal a szék mellé helyezte, le a földre. – Vagyis a fiam miatt.

            - Mit mesélt Márkó a történtekről? – vágott rögtön a dolgok közepébe a tanárnő.

            - Ööö… Milyen történtekről? – kérdezte zavartan a férfi. Kezébe vette a fogpiszkáló-tartót, kivett belőle egyet, majd visszacsúsztatta. – Egyébként: Mit hozhatok?

            - Ugyan, hagyja csak! Nem azért jöttem, hogy fogyasszak, hanem hogy beszélgessünk. Márkóról.

            - Igen, igen, Márkó… - Árpád rendkívül zavarban volt. – Bocsánat, nekem mindenképp innom kell egy kávét. Rettentő zűrös napom volt.

            A férfi felpattant, odament a pulthoz, majd egyik kezében egy csésze feketét, másikban egy süteményes-tányért egyensúlyozva tért vissza az asztalhoz.

            - Kókusztekercs. Szereti?

            - Igen, nagyon! – mosolyodott el Judit, a mai délutánon először.

            - Ne haragudjon, hogy ezt a helyet ajánlottam, de nem lett volna jó Márkó jelenlétében beszélgetni, róla.

            - Persze, megértem, ám… Ne haragudjon, nem kell válaszolnia, ha kínos a kérdés, de… Mi van az édesanyjával?

            - Az… édesanyjával?

            Mialatt Judit magába tömte a kókusztekercset, megtudhatta a Szabados család tündöklésének és bukásának rövid történetét. Az apa mesélt az anyáról, aki október utolsó hetében döntött úgy, hogy nemes egyszerűséggel lelép otthonról. Otthagyva csapot-papot, férjet-gyereket.

            - Még csak egy cetlit sem írt arról, hová megy, kivel megy. Egy sms-t küldött csak, hogy neki elege van, elmegy, örökre, ne keressük. Érti? El tudja képzelni, milyen érzés volt ez nekem? Pláne a gyereknek? Akinek persze mindezt én mondtam el. Mert a saját anyjának nem volt hozzá mersze.

            - Most már értem az őszi rossz jegyeket és beírásokat is – hajtotta le a fejét a tanárnő.

            - Képtelen volt az iskolában elviselni a folyamatos gúnyolódásokat, és nemcsak a gyerekek, de a tanárok részéről is odavetett megjegyzéseket. Képtelenek voltunk ott maradni, abban a lakásban, kénytelenek voltunk gyökeresen váltani. Nagymamám lakott itt a faluban, az ő régi házába költöztünk be múlt héten. Amúgy, - emelte tekintetét Árpád Juditra: - Milyen történtekről kellett volna mesélnie otthon Márkónak?

            - Á, semmiség. – legyintett Judit. – Igazából csak jobban meg szerettem volna ismerni önöket. Vegyük úgy ezt az egészet, - nevetgélt zavartan, - mint egy villám család-látogatást.

            - Jó. Vegyük. A presszóban. – nevette el magát Árpád, és most, hogy végre kiöntötte a szívét, ő is rendelt magának egy süteményt.

Folyt. köv.

Popsztár 3. - Írni fogok egy dalt

Nekem énekelt - Ez életem egyik legmeghatározóbb élménye - Meghívhatlak? - El ne ájuljál már! - Viszonylag ismert vagyok - Tudom ám, ki vagy! - Mint egy ember -  Írni fogok erről az egészről egy dalt

A legnagyobb élmény mégiscsak a tavalyi fesztivál volt. Érett nőként, tini lélekkel. Több mint kétórás mega-áradat. Nekem énekelt, nekem táncolt. Hullámzott a tömeg, vele hullámzottam én is. A hang hullámai pedig elvittek oda, ahová remélni se mertem, hogy valaha is eljutok.

            Szinte végig csak a kezét nézem, nem merek rátekinteni. Ezek az ujjak, ezekkel tépi úgy a gitárt. MÁR nincs rajta jegygyűrű. A teste masszív, izmai pici megrándulnak, ahogy a szájához emeli a lángost. A borostája egyre sajtosabb és tejfölösebb.

            Az utolsó harapás utánra szedem össze magamat annyira, hogy a szemébe merek nézni. Atyaisten! Ezt a kékséget! Ezek a szemek néztek le rám a szobám faláról a kilencvenes években. Akkor poszterről – most élőben, tőlem egy méterre.

            Ha semmi más nem történik a továbbiakban, akkor is ez életem egyik legmeghatározóbb élménye!

            De történik.

            - Uh, ez után a meleg és sós után kívánok valami hűset és édeset. – mondja csak úgy magának. Én meg téged kívánlak! Mindezt persze csak magamban kiáltom. Hangosan nem mondok semmit, csak nézem elmerülve azt a kékséget. Menj csak, fagyizzál, jöhet a többi rajongó, folytatódat az autogram-gyűjtés. – Meghívhatlak egy fagylaltra?

            Körbenézek, ezt most tőlem kérdezte? Komolyan? Nehéz elfojtani a mosolyt, pedig legszívesebben szélesen vigyorognék, és ugrálnék örömömben.

            Hé, hűt le egy hang ott legbelül. El ne ájuljál már tőle, hogy az ország egyik legismertebb énekese pár száz forintot és plusz öt percet szán rád az életéből! Pedig én ájuldozom, de némi hatásszünet után csak annyit válaszolok:

            - Ó, igen, köszönöm szépen.

            Sorban állunk a fagylaltosnál, ő, azaz Ő és én. Minden fej felénk fordul, persze főleg felé, de engem is méregetnek, vajon ki lehet ez az ismeretlen csaj ezzel a pasival. Odaáll mellénk egy fiú, a torkát köszörüli, jelezve, hogy szeretné megszólítani Tomit. Na, mondom magamban, megint aláírás-osztogatás következik, de:

            - Ne haragudj, de én most… - mutat rám, arra utalva, hogy ő most velem fagyizik, és ebbe a térbe nem engedne be mást. A srác ezt tudomásul véve távozik, én pedig ismét kérdő tekintetemet emelem rá. – Én… Ööö… Tudod, viszonylag ismert vagyok.

            - Ó, igazán? – És direkt nem kérdezem, ki vagy te, miről vagy ismert, miért ismer az egész strand, az egész ország. Ő vár egy kicsit, majd mivel nem érkezik irányomból se kérdés, se semmi, elkezd beszélni mindenféle semleges témáról a Balatontól a lángoson át az időjárásig. Én meg tudatosan csak rövid válaszokat adok neki, igen, én is így vélem, szerintem is, hát persze, ó hogyne…

            Szépen, lassan nyaljuk a fagyit, közben szépen lassan lépdelünk a part felé.

            Biztos nem ezt szokta meg. Vagy ujjonganak, vagy köpködnek a jelenlétében. Én meg elmesélem, miért szeretem az udvari strandot jobban, mint a füredit, és elmondom, hogy én nem nyaralok a Balatonnál, hanem dolgozom, csak most szabadnapos vagyok, meg arról is tájékoztatom, hogy állítólag még két napsütéses nap adatik meg nekünk, aztán zivatarok jönnek.

            Mire mindkettőnk fagylaltja elfogy, úgy döntök: megkegyelmezek neki.

            - Tudom ám, ki vagy, hé! – nevetek rá, és ezzel feloldom a köztünk lévő feszültséget. De így mégse vagyok számára az az átlagos fan, aki még a seggét is képet odatenni egy autogramért. Meg is említem neki, hogy láttam az iménti jelenetet, és hogy mennyire vicces volt.

            - Inkább szánalmas. Annyi nő kért már tőlem a mellére aláírást, hogy szinte immunissá váltam erre…

            - Ó, szegény, de sajnállak. – és persze arra gondolok, mi lenne, ha én is felhúznám neki a bikini-felsőmet.

            Leül a gyékényre, ahol nemrégiben még a magazint lapozgatta. A címlapján épp az ő botrányos válásáról harsognak a főcímek. Int, hogy telepedjek le én is, miközben ő szedi össze a holmiját. Odaheveredek mellé, és tovább hergelem.

            - Sokak szerint egy arrogáns, felsőbbrendű pöcs vagy.

            - És? Szerinted is az vagyok? - húzza le a szemüvegét, és végigmér a tekintetével.

            - Biztosan van ilyen álarcod is. – vonogatom a vállamat.

            - Nekem most mennem kell. – rakja el a magazint, sodorja össze a gyékényt. A gyepen fekszem, birizgálják a bőrömet a fűszálak. A szemem sarkából figyelem, ahogy pakolászik. Nagyon nem olyannak tűnik, mint egy popsztár, sokkal inkább: mint egy ember.

            - Akkor hát: sok sikert! – puffogtatok el egy klisét, és legszívesebben a part kövébe verném a fejemet érte.

            - Meglehet… - kezdi, vállán sportszatyorral, indulásra készen. Felsandítok rá. – Az is lehet, hogy írni fogok erről az egészről egy dalt. – Mutat körbe, a vízre, a Balatonra, a strandra – és rám.

            Balatoni lány. A 2019-es új lemez hetedik dala lett.

 Vége

Popsztár 2. - Az istenkirály

Magával ragadott a régi érzés -  Az a hang, fény, hangulat! - Ott áll az istenkirály - Nem ezt a szerepet játszom - Idegesíti, hogy nem ismerem fel - Egyszerűen csak: Tamás

 

      Sok év eltelt az első kazetta és az első koncert óta, kicsit ki is radíroztam őt magamból, de egyszer egy kollégám-barátom a neki kölcsönadott pendrive-ra nemcsak a fordításokat másolta rá, hanem az ő egyik koncertalbumát is. Kíváncsiságból belehallgattam, és újra magával ragadott az a régi érzés. Érezheti az ember magát felnőttként is kamasznak?

            Ezek után a büféknél látom meg. Lángosért áll sorba. Az előtte álló nő tök pofátlanul hátrabámul rá, közvetlenül bele a fejébe. Ő pedig tök nyugodtan néz vele farkasszemet. Furcsa így látni: zselé helyett a víztől kócosan égnek álló tincsek, bőrdzseki helyett úszónadrág, az elmaradhatatlan bakancs helyett pedig flip-flop.

            Az az Aréna-koncert! Sajnos a legvacakabb helyre tudtam csak jegyet venni, aranyárban mérték ezeket nála, ráadásul a másodperc törtrésze alatt elfogytak az „early bird”-ök. Fent ültem, egy távoli sarokban, onnan Tomi hangyányi méretűnek látszott, a kivetítőt bámultam végig, arra gondolva, hogy otthon a gépemen jobban látom őt, mint itt, de az a hang, fény, hangulat! Senkit sem érdekelt, hogy ülőhely, a székek előtt vagy rajtuk táncoltunk ugrálva, és üvöltöttük együtt, hogy „Zúdul a vérem!”.

            Úgyis éhes vagyok. Egy életem, egy halálom, irány a lángosos!

            Mire odaérek, ő már rendelt egy sajtos-tejfölöset, amit nem visz magával a gyékényhez, hanem odaáll enni az egyik narancssárga pulthoz. Déli harangszóra kordul az emberek gyomra, mindegyik pult foglalt, egyszerűen kénytelen vagyok vele szemben helyet találni.

            - Jó étvágyat! – biccent felém, én ezt csak egy szolid bólintással viszonzom. Hogy lehet a lángost szépen enni? Úgy, hogy az ember ne legyen nyakig olajos? Hogy ne bűzölögjön a szája a fokhagymától? Végül is: kit érdekel? A lángos isteni, velem szemben pedig ott áll az istenkirály. Ajkai szélén egy kis tejföllel.

            Három nő lép oda a pultunkhoz, szalvétát dugnak az orra alá, hogy oda írja nekik: Szeretettel, Tomi.

            Amikor vihogva elpályáznak, kérdőn pillantok rá. Ő szabadkozva, kicsit lesajnáló tekintettel vonogatja a vállát, szinte mentegetőzik, amiért megzavarták az ebédemet. Miatta. Hát igen, mondja némán, ilyen a sztárok élete.

            Nem megyek bele a játszmába, csak azért sem, továbbra is csodálkozva nézem rá, tágra kerekített szem, széttárt kéz, testbeszéddel jelzem, hogy fogalmam sincsen, mi volt ez az egész.

            Szemöldökét meglepődve vonja fel, kicsit méreget, majd kezet nyújt felém, és bemutatkozik: - Varga Tamás. – Amikor hozzám ér, úgy csap belém a villám, mint mikor Atival csókolóztam a gólyabálon. „Mikor a bőröd hozzám ér…” Harmadik album, ötödik szám.

            - Júlia. – Alig tudom kimondani a saját nevemet, a torkom száraz, a magamba tömött lángos erről mit sem tehet.

            Szerintem azt hitte, majd felkiáltok, hogy Áhá! Juj! Hú! Esetleg úgy reagálok, hogy Szóval te vagy az! Most már megvagy! De nem, nem és nem. Nem ezt a szerepet játszom. Nehéz, de elhatároztam: végigcsinálom.

            - Ne haragudj, nem értettem, - pillantok rá tettetett higgadtsággal, - hogy is hívnak?

            Látom, baromira idegesíti, hogy nem ismerem fel. Tucatnyi szólólemez, számos teltházas Aréna-koncert, dal, előadó, klip vagy koncert, valamelyik kategóriában évente minimum egy zenei díj az övé. Megosztó személyiség, vagy imádják, vagy utálják, de tény, hogy nevét az egész ország ismeri. Engem kivéve – látszólag.

            - Tudod, én vagyok a… - Tudom! Sikítanám legszívesebben. A Tomi! – Tamás. Egyszerűen csak: Tamás.

            Folyt. köv. 

Popsztár 1. - A nagybetűs Popsztár

Akiért rajongok - Százszor meghallgattam - Ez az ember teljesen kizökkentett - Nézd, ki van ott! - A nagybetűt Popsztár - Megy az autogram

- Jé, az a pasi totál úgy néz ki, mint a Tomi!

            A szememet csak félig nyitom ki, szempilláim megszűrik a nap erős sugarait. Csak annyit látok, hogy valaki elsuhan a távolban, aki nyomokban emlékeztet arra a férfire, akiért nagyjából 15 éves korom óta rajongok.

            Egy pillantás alatt el is tűnik a messzeségben, én pedig újra becsukom a szememet, és megpróbálok kicsit szundítani, de a gondolatok nem hagynak. Eszembe jut az első kazetta. amit még az Ági másolt át nekem, pocsék-vacak minőségben, több volt rajta a sistergés, mint a zene, de én akkor is százszor meghallgattam, különös tekintettel a legnagyobb slágerre, amivel Anyut a tébolyba kergettem.

            - Őrült tánc! – Ha életem során ezerszer nem énekeltem el ezt, akkor egyszer sem. Dühös vagyok magamra, dühös az iménti fantomra. Direkt azért jöttem át most Füredről Udvariba, hogy ne kelljen a zsúfolt strandon heringként passzírozódnom, ne kelljen a hangosbemondó üvöltését hallgatnom, hogy Pistikét várja Zsuzsika a bejáratnál. Nyugalmat akartam, viszonylagos csendet, hogy ki tudjam szellőztetni a fejemet a sok munka után. Tényleg sokkal kevesebb itt a nép, mint a városi Balaton-parton, de ez az egy ember most teljesen kizökkentett.

            - Úristen! Nézd, ki van ott! – Nemcsak az egyre szédültebb erővel keringő gondolatok, hanem egy sikoly is felriaszt szendergésemből. Kettő tinicsaj áll, azaz az izgalomtól ugrál mellettem falatnyi bikiniben, és a kölcsönző irányába mutogat.

            Arrafelé fordítom a fejemet, és most már kicsit közelebbről láthatom meg azt az alakot, aki nemrég még a homályba veszett. Ráfókuszálok. Vizes haj, szürke fürdőnadrág, strandpapucs.

            - Imádom! – visít az egyik lány, megragadva barátnője kezét.

            - Én is! Anya már akkor őt hallgatta, amikor a hasában voltam.

            - Menjük oda hozzá, kérjük tőle egy autogramot!

            A lányok elszaladnak, én pedig megbizonyosodom róla, hogy aki tőlem kábé 200 méterre egy sárga vízibiciklibe igyekszik beszállni, az én évtizedes kedvencem. Tomi! A nagybetűs Popsztár!

            És akkor bevillan! Tudtam én, hogy Vászolyon van nyaralója, onnan pedig egyenes vonalú egyenletes mozgással a Balaton felé haladva tényleg Udvari az első lehetőség arra, hogy az ember csobbanjon a vízben. Vagy épp vízibiciklizzen. Tomi ebben a pillanatban tűnik el a nádas mögött.

            Még kamaszként a Petőfi Csarnokban láttam őt. Egyszerre mozdult, egyszerre dobbant a szinte egyforma alakokból álló tömeg.

            - Fekete szín, fekete szív! – énekeltük ordítva, mind éjsötét ruhát viselve.

            Legközelebb a stégnél tűnik fel. Tőlem úgy 100 méterre. Próbál napszemüvege mögé rejtőzni, teljesen sikertelenül, hiszen a koncerteken is sokszor ezt viseli. Egy gyékényen ül, valamilyen magazint lapozgat, amibe néha bele-belekap a szél, és ő minden egyes ilyen alkalommal elmosolyodik. Ugyanolyan mosoly, mint amilyet a közönségre szokott villantani a színpadról.

            Egy negyvenes nő, két kisgyerek csimpaszkodik az oldalába, félszegen közelíti meg, táskájából noteszt szed elő, és arra kér egy aláírást. Aztán néhány huszonéves srác jön, kidolgozott izmokkal, leguggolnak mellé, váltanak vele pár szót, aztán nekik is megy az autogram. Egy nagyon csinos nő is megkörnyékezi, magát kelletve, a fürdőruhájának tanga-bugyija van, pimaszul hátra fordít és egy filctollat nyom a kezébe. Az aláírás azonban mégsem a fenekére kerül, ahogyan azt elképzelte, hanem jóval lejjebb, a combjára.

Folyt. köv.

Számtalanszor 3. - Két szerelmes pár

A szívedet előre készítsd fel! - A nagy találkozás - Itt valami történt - Egyes egyedül - Itt van Ő - Két szerelmes pár - Számtalanszor

 

A hetedik te magad légy

- Tudod mit? - mondta a múltkor, - gyere vissza inkább jövő vasárnap. De készülj fel jól! Nem ám riporterként, hanem akár a mesékben. Tudod, hetedhét országon túl… Mint például a Kis hercegben. A szívedet már előre készítsd fel a találkozásra!

Hétfőn nem vettem meg a szokásos reggeli kakaós csigámat, és lemondtam a Light Coláról is.

Kedden narancsos arcpakolással kényeztettem a testem.

Szerdán kiültem az erkélyemre, és egy puha takaróba burkolózva aludtam el.

Csütörtökön félretettem minden haragomat, és békülős levelet írtam a bátyámnak, akivel több éve nem voltam hajlandó szóba állni. Igaz, még nem válaszolt, de anyu már vigyorog, hogy talán leülünk végre egy asztalhoz…

Pénteken beraktam a világ legjobb rock-együttesének legjobb cédéjét, és maximum hangerőn üvöltöttem az egészet végig. Szegény szomszéd néni!

Szombaton három romantikus filmet néztem meg egymás után. Egy százas csomag papírzsepinek annyi…

Vasárnap pedig: A nagy találkozás!

Szivárványszínű virágcsokor a kis asztalka közepén. Állítólag nem az én kedvemért. Állítólag ott volt ez már múlt héten is.

Itt valami történt. Én már nem csupán újságíróként vagyok itt. Beszélgetünk, de nem én, vagyis nemcsak én kérdezek, hanem ő is. Szóbeli sakk-játszma.

A végére viszont patthelyzet alakul ki. Nem is tudom, miért. Talán egy vállrándítás, talán egy nem odaillő kifejezés az ok? Félbehagyott mondattal búcsúzunk.

 

Egyes egyedül

Hogy ezt az elmúlt hetet hogy bírtam ki, arról fogalmam sincs. Puszta gépezetként léteztem. Reggel keltem, mert kellett, nyomkodtam egész nap a billentyűket, valószínűleg ettem és ittam is valamit, de hogy mit, azt már nem tudom felidézni. A napi rutinfeladatok talán arra voltak jók, hogy eltereljék némileg a gondolataimat erről. A Tulipánkertről. És Róla.

Hogy tudok ezentúl így élni? Erről sincs fogalmam.

Odakinn szakad, én mégis nekivágok az útnak. Áthatolhatatlannak tűnő zápor-falon török át a kocsimmal. A piacnál kiszállva az arcomba vág az eső. Én, íme, itt vagyok!

Csak kóválygok össze-vissza, bolyongok a bódék között, alig néhány nyitott ki, egyáltalán, alig vannak itt emberek! Teszem a már-már rutinos köreimet, szinte tudatosan húzom-halasztom az időt, hogy minél később érjek oda a középső térre, hogy minél később kelljen szembesülnöm a régóta sejtett igazsággal.

Az ő kuckója is zárva. A tulipánok földig hajolnak a vihar előtt.

 

Két szerelmes pár

Alig pitymallott, már nyitottam is ki a szememet. Madárcsicsergés. Rögtön az ablakhoz futottam, azt erősen remélve, hogy egy szem esőcseppet sem fogok látni odakint. Nem is! Még felhőt is alig.

Az autót messzebb tettem le a faluban, és gyalog sétáltam oda a piachoz vezető úton.

Hogyan is lassíthatnám le lépteimet, amikor a szívem odabent egy gyorsvonat sebességével dübörög?

A piac kihalt. Még, egyelőre. Most kezdenek csak szállingózni az árusok. A nagydarab kofa öklével törli ki a csipát a szeméből. Ellibeg mellettem egy lány, törékeny teste szinte megroppan a könyvek súlya alatt. A szél belekap egy rikítószínű anyagba, és egybeolvad a másik lány hullámos hajával. A vörös démon messziről küld nekem cuppanós puszit.

És ott van Ő!

Rozzant furgon a parkoló szélén. Szürke ing, amiből kivillan a jól ismert medál.

- Mondd, te számon tartod, hányszor is találkoztunk mi már?

- Az előző életeinket is beleszámítva? - nevetek. - Nos, ha csak a mostaniról beszélünk, akkor volt egy elsuhanás, egy megszemlélés, egy felszínes beszélgetés, és egy mélyebb. A múlt heti befuccsolt alkalmat ugye nem lehet itt megemlíteni? - Kérdőn néz rám. - Múlt vasárnap egy voltam a kábé tíz darab piaclátogató közül.

- Múlt vasárnap? De hisz akkor ömlött az eső!

- Aha. - bólogatok.

- Itt voltál?

- Ühüm.

- Bőrig áztál?

- Ja, ja. - A fejem meg sem áll.

- Ó, én meg az alatt otthon voltam a jó meleg szobában.

- Otthon? Hol van az neked? Hol élsz, és… - itt kis szünetet tartok. Nem akarok túl tolakodó lenni, de a lényegre akkor is kíváncsi vagyok. - … és kivel?

- Ejnye! - az ujjával fenyeget, mint amikor dádát ígérnek egy kisgyereknek. Egy ideig nem válaszol, de én akkor is tudni akarom. Elég volt a titkolózó pasikból! Elég a másodhegedűs szerepéből! Nem akarok többé mellékutca lenni! - Ha jól emlékszem, azzal kezdtük a beszélgetést, hogy hányszor találkoztunk eddig.

- Nekem inkább az volna a kérdésem, hogy hányszor fogunk még? - A szememben aggodalom. Magához von, és úgy szorít, mintha soha el nem akarna engedni.

- Ne félj, te kis csacsi! Számtalanszor!

Vége