Hosszú haj, rövid ész

Úgy szép a nő, ha a haja hosszú - Ilyen szép voltál? - Hosszabb, mint a világ hossza - Hosszú haj, rövid ész - Így az igazi - Nem én vagyok - Se nem hosszú, se nem rövid

– Úgy szép a nő, ha a haja hosszú – emelte fel ujját Zsolt egyik első randevújukon. Anikó akkoriban épphogy be tudta copfozni a haját. Zsolt az asztal fölött átnyúlva kiszedte a nagy, barna csatot, mire a tincsek a lány vállára omlottak. A fiú simogatni kezdte, fentről lefelé, úgy, mintha nyújtani akarná őket.

 

– Úgy szép a lány, ha takaros – okította Mama a sámlin ülő kislányt, és szorosra fonta a derékig érő hajat, a végére tüll masnit biggyesztve.

– Istenem, szakasztott Mariskám! – mondta Papa sírós hangon, korán elhalt kishúgára emlékezve, és egy könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában.

 

         Amikor Zsolt talán második vagy harmadik alkalommal járt fent náluk, Mama beletrollkodott mindenbe, többek között azzal, hogy elővette a régi fotóalbumokat. Anikó nem akart égni Zsolt előtt, azt hitte, a fiú kínosan fogja magát érezni, de inkább ő érezte magát feszélyezve és égett nagyanyja miatt is, Zsolt miatt is.

– Jé, ilyen szép voltál!? – döbbent meg Zsolt azokon a képeken, amikor Anikó haja kibontva a csípőjét verdeste.

– Most nem vagyok az? – kacagott fel a lány, de ha Zsolt füle ráállt volna, megérezte volna, mennyire erőltettet volt az a kacagás.

 

– Az én hajam olyan legyen, mint a csikó farka, még annál is hosszabb, mint a Duna hossza, még annál is hosszabb, mint a világ hossza! – forogtak-pörögtek a nagylányok az iskolaudvaron, kibontott hosszú hajjal, fonásokkal, lófarkakkal.

         Andris a pálya széléről nézte őket. Anikó pedig Andrist nézte. Látta, érezte, tudta, hogy Andris nem őt figyeli, akinek a haja a hajoldozás közben majd a földet söpörte, hanem Jutkát, az egyetlen rövid hajú lányt az osztályból. Rövid, hullámos tincsek, hozzá macskaszemek és csókos száj. Hazafelé menet Anikó meglátta őket, amint Andris szája azokra a csókos ajkakra tapad. A fiú elkapta Anikó pillantását, és jó hangosan odakiabálta neki az utca túloldaláról:

– Hosszú haj, rövid ész!

         Hazaérve bezárkózott a fürdőszobába, fogta az ollót, megemelte derékig érő haját és tövig lenyiszálta. Az a rengeteg haj belehullott mind a mosdókagylóba. Mamától egy jól irányzott pofont kapott érte, Papa pedig most amiatt morzsolt el szeme sarkában egy könnycseppet, hogy Anikó már egyáltalán nem hasonlított Mariskára azzal az ázott veréb frizurával.

 

– Húúúz! – szisszent fel Anikó, ahogy Zsolt századjára húzta végig a haján a kefét. Fentről, a fejtetőtől egészen a medencéjéig a több mint félméteres szálakat. – Nem bírom… Fél nap, mire megszárad. Hullik. Nehéz. Meleg. Utálom!

– Naaa… – emelte fel Zsolt a súlyos hajtömeget, hogy alácsókoljon. – Gyönyörű vagy! – Anikó szeme az égre meredt, és hagyta, hogy Zsolt százegyedszerre is végighúzza haján a kefét.

 

         Az ázott veréb frizurából középiskolára alteros tüsihaj lett, hozzá koromfekete ruhák és acélbetétes bakancs. Az egyik füstös pincehelyiségben, ahová egy olyan zenekar kedvéért mentek, amelyik húsz év múlva az egyik legismertebb együttessé lett Magyarországon, egy fiú keze Anikó hajához ért. Sok zselét kent rá otthon, a fürdőszoba tükörében igazítva meg frizuráját. A mosdókagyló rég nem őrizte már a levágott hajtincsek emlékét.

– Hajat mos pénteken, és szombatra megszárítja… – énekelte Kispálékkal együtt a fiú, akit Bálintnak hívtak. Érintésére Anikó testén villám cikázott át.

– A Nap! – vágta rá a lány, és összecsókolóztak.

 

– Így az igazi, így tetszel nekem – tekintett Istennőként Anikóra Zsolt, akinek sok-sok év alatt hosszúra növesztett haja betakarta a párja arcát. Ölelkeztek, a nő ráhajolt a férfira, a hajkorona nemcsak az arcát, de annak ruhátlan testét is beborította.

– Csakhogy ez nem én vagyok – Anikó ezt nem mondta ki hangosan, csak magában gondolta, de azért puhán megcsókolta a férfit.

 

– Így az igazi, így tetszel nekem – tűrt bele Anikó rövid tincsei közé Bálint abban a szűk kis kollégiumi szobában, azon a keskeny, nyikorgós ágyon.

Lányból nő lett azon az éjszakán.

 

– Melyik az igazi Anikó? – mondta ki hangosan a nő a fürdőszoba tükre előtt, a mosdókagyló fölött azon a napon, amikor kimondták a válást. Fogta az ollót, megemelte a haját, és lemetszette, valahol az álla vonalában. Se nem hosszú, se nem rövid, se nem lány, se nem asszony.

Vége

Óda a Hagymához

Ó, hogy gyűlöltelek téged, drága Hagyma! Büdösnek éreztelek, és utáltam úgy csókolózni, amikor a párom téged fogyasztott előtte. Amikor pucoltalak, folyamatosan folyt a könnyem. Ha véletlenül nyersen akadt belőled egy darab a számba, utálkozó köpködéssel igyekeztem tőled megszabadulni. Évekig, ha nem is teljesen száműztelek, de parkoló-pályára helyeztelek a konyhámban.

De hogy ódává változzon végre ez az eddig szidalmakat tartalmazó iromány: egy vallomással tartozom neked: Megszerettelek! Nyersen még mindig tiltólistán vagy, de párolva a legtöbb sós ételembe beleteszlek. Nem létezik nélküled leves, rizs alá párollak, rakott zöldségek közé teszlek, belereszellek a tócsniba. Imádom ízedet, és már illatnak érzem szagodat. Valamint emlékem sincs arról, mikor sírtam utoljára hagymapucolás közben.

A legjobban azonban azt szeretem benned, hogy gyógyítasz. Ellenállóvá teszed a testemet, erősíted immunrendszeremet, magadba szívod a környezet összes kórokozóját. Megtisztítasz engem is, otthonomat is. Hála és köszönet néked, oh, zöldségek legnagyobbika!

Egy valamit nem értek: a Krisna tudatú hívők miért nem fogyaszthatnak téged? Azt tudom, hogy számukra afrodiziákumnak számítasz. De miért akarják, hogy szenvedély-mentes legyen az életük? E nélkül mit ér az élet? Én a szenvedélyre és a hagymára szavazok!

(Intuitív írás kurzusra íródott eme szösszenet :) )