Kezdjetek el élni! 1. - Én élek!

Világ-háló - Ez leszek én! - Össz-hang - Kezdjetek el élni! - Én élek! 

    

        Világ-háló. Összeköt és elszigetel.

            Kata eleinte nagyon élvezte, hogy rátalált a világhálóra, vagyis inkább az talált őrá? Kivetették rá a hálót? Nem, eleinte semmiképp nem érezte magát áldozatnak. Épp ellenkezőleg! Elárasztotta az érzés, hogy ő uralhatja az eseményeket. Csupán egyetlen kattintás a világ. Mekkora hatalom! Pillantok alatt övé egy zene, egy film, egy ember.

            Jópár hónapnak kellett eltelnie, hogy megérezze azt a bizonyos keserű ízt a szájában. Amikor hajnali három óra tájban, valami középszerű fórumon csevegve, középszerű zenét hallgatva végre feltette magának a kérdést: „Mi a csudát csinálok?”

            Egy apró kapcsot hagyott meg csupán. Gyöngy. Hosszas töprengés után ezt az álnevet választotta magának a közösségi oldalon. Izgalommal töltötte el, hogy akár teljesen más személyiséget is felépíthet magának. Persze a szíve mélyén tisztában volt azzal, hogy nem a személyiség lesz más, csak a kép, amit kifelé sugározni akar.

            Alig árult el magáról adatokat, csak annyit, hogy a fővárosban él, hogy egyetemista, és hogy érdeklődési köre a lélek- és világzene.

            Képet is választott magáról. Azaz valódi önmaga helyett. Csodálatos fotót talált egy hosszú szőke hajú lányról, akinek arca nem látszik a rávetülő éles fénytől, viszont nyitott tenyerében egy kagylót tart, benne ragyogó igazgyöngy.

            - Ez leszek én! - mosolygott Kata, a barna, tüsi leányzó. - Vagy legalábbis ez szeretnék lenni. - És: Katt! Gyöngy felkerült a világhálóra.

            Ezekben a percekben tőle vagy 150 kilométerre egy fiú ült a házikója előtt, ölében a gépével, és azon töprengett, odaírja-e a keresztnevét a fb-ra.

            - Á, nem, elég lesz csak annyi: Hegedűs. Tartózkodási hely: Balatonliget, családi állapot… Olyan választási lehetőség létezik, hogy „magányos”? Egy hegedűs fotója, és a végére, a kedvencekhez: lélekzene.

 

            Össz-hang.

            Kata pár nappal később vette észre, hogy valami rejtélyes véletlen folytán belekerült egy ilyen nevű csoportba. A tagok névsorában csupa ismeretlen név. Rájuk kattintva aztán rájött: a csoport létrehozója az azonos érdeklődési kör alapján hozta össze ezeket az embereket. A cél: lélekhez szóló zenéket megosztani, ezekről beszélgetni.

            - Baromi izgalmas, ez itt biztosan csupa ezo-spiro úton-járó. - Jöttek is a tibeti mantrák meg a táltos-dobos dalok, hozzájuk a sok világmegváltó szöveg. - Kamu maszlag! - dühöngött Kata, - lefogadom, hogy egyikük sem éli azt, amiről hablatyol. - Már épp egy nagy lendülettel le is csapta volna a gép fedelét, amikor a képernyőn megjelent „Márti dala”! Kata, maga sem értve önmagát, ösztönösen megnyitotta a videót. Aztán csukott szemmel élte át a bűvöletet.

            - Kezdjetek el élni! - énekelte Anna és Tibi, és ugyanez a mondat harsogott csupa nagybetűkkel a megosztás fölött.

            - De hisz én élek! - gépelte reflexből a lány, viszont az erre pár másodperc múlva érkezett válasz teljesen ledöbbentette:

            - Ezt kötve hiszem!

            - Mi ez? Ki ez? És hogy meri? - fortyogott a lányban a méreg, miközben megnyitotta a profilt. Hegedűs. - Ez tuti valami nyomi népzenész! - mormogta, miközben ujjai szinte gyilkolták a billentyűket: - Hát ezt meg honnan veszed???

            - Nézd, azt látom, hogy Budapesten tanulsz. Ez már önmagában nem embernek való élet. Legfeljebb csak a gyöngyöd valódi. - „Ha te azt tudnád…!”

            - Mert te aztán tényleg élsz, mi? - Szó-párbaj.

            - Tegyünk egy próbát. Elmondom, mit látok, ha kinézek a fejemből. Balra virágzó gyümölcsfák, jobb kéz felől egy patak. Mögöttem tölgyerdő, előttem a távolban a Balaton. És most csak arra kérlek, írd le, te mit látsz! - Micsoda felsőbbrendű, beképzelt alak! Oké, ha harc, hát legyen harc.

            - Rendben, figyuzz csak ide! Először is látom a boltot, ahol a kajámat veszem, hogy ne haljak éhen. Aztán ott a megálló, azzal a busszal járok az egyetemre, hogy két év múlva közgazdász legyek. Mellette meg a kocsma, ahol a barátaimmal szoktam találkozni. Szóval: ÉLEK!!!

            Kata most már izzott belülről, bár nem értette, mitől ennyire zaklatott. Attól például nagyon, hogy ez a Hegedűs ismerősnek jelölte. - Ismer ám a rossznyavalya! - De aztán rögtön jött az üzenet is: „Csak hogy magánban cseveghessünk tovább.”

            - Nézd, te Hegedűs, én nem ismerlek téged… - írta Kata, miközben azért csak visszaigazolta az ismeretséget, - és nem is akarlak megismerni, és ezt a beszélgetést sem akarom tovább folytatni!

            - Csak egy percet kérek még. Az én ennivalómat a gyümölcsfák adják, a vizemet meg a patak. A célomhoz ösvény visz, barátaim az állatok. Egyetemre meg nem járok, csak az élet iskolájába. Hát ennyi, kösz a türelmedet, szia!

            - Hé, várj!!!

            - Na, mi az? - Kata olvasás közben szinte érezte a gúnyos hangsúlyt. - Mégiscsak kedved támadt beszélgetni?

            A lány egy pillanatra elmosolyodott, az elmúlt percekben most először, de aztán szigorúra igazította az ábrázatát:

            - Azért csak van jogom védekezni, nem?

            - Miért? Támadtalak? Csak leírtam, hogy élek. Tudod: ÉLEK!

            - Én is!!! - a gép szinte robbant.

            - Mit hallasz most? Kipöfög a busz a megállóból, dudálnak az autók, csapkodva pakolják a ládákat a boltnál… - Ez a srác távolbalátó? Vagyis halló.

            - Tudom, tudom, nálad susognak a falevelek, csivitelnek a fecskék, te meg esténként bús népdalokat játszol a hegedűdön.

            - És a levegőben virágillat száll.

            - Nagyon romantikus. Nálam meg benzingőz és csatornabűz. Piszkálj csak, hajrá! De nem élhet mindenki úgy, ahogy te! Nekem be kell fejeznem az egyetemet, aztán jó állást kell találnom, és keményen kell dolgoznom. Tudod, az albérlet meg a rezsi is baromi drága, és a diákhitelt is vissza kell fizetnem.

            - Istenem! Mennyi „kell”! Igazi szabad élet!

            - Kösz az iróniát! Igenis, a szüleim mindent megtettek azért, hogy feljöhessek a fővárosba, hogy diplomát szerezhessek, hogy aztán építhessem a karrieremet.

            - Nagyon fantáziadús életcél. Á, most megvilágosodtam: te tényleg élsz! - Kata önelégült mosolya azonnal az arcára fagyott: - Csakhogy nem a saját életedet. A mások elvárásai szerint élsz. Papa, mama, társadalom…

            - Gúnyolódj csak, szabadságharcos! Savanyú a szőlő? Erdei remeteélet, tök csórón és magányosan… - Ó, ez az utolsó szó telitalálat volt a fiú szívébe. - Nem tudsz te semmit. Csak hegedülni. És másokat bántani.

            - Várj! Kérlek, ne lépj ki! - Ez tényleg távolbalátó. Kata keze már épp a jobb felső sarok X-ére helyezte a kurzort.

            - Bocsika, mennem kell. Tanulni. Ó, elnézést, te azt sem tudod, ez mit jelent. Vizsgáim lesznek nemsokára, jaj, ne haragudj, te ezt a szót sem ismered.

            - Bocsánat. - Kata most egy lehajtott, bűnbánó fejet képzelt maga elé. - Beszélünk még később? - A kérdés könyörgésnek tűnt.

            - Talán. - Ez volt a kegyes királynő utolsó szava, és Gyöngy eltűnt a képernyőről.

 Folyt. köv. 

Mizu?

Válunk, az a baj - Van neki ez a szeretője - Egy nagyon sármos férfi - Megfogtad az Isten lábát! - Válófélben vannak - Röpke vágy - Cuncur-bumbur - A volt férjÜNK

       

–        Szia, drága Zsuzsikám, de jó hogy látlak! Ezer éve taliztunk utoljára!

–        Szia, Ágikám, cupp-cupp, hát igen, hát igen.

–        Jaj, olyan nyúzottnak nézel ki, jól vagy? Mizu veled?

–        Hát... Minden rendben... Hüpp, hüpp...

–        Naaa... Csak nincs valami baj?

–        Baj? Hát éppen hogy válunk, az a baj!

–        Ó, neee! Hogyhogy? Mi történt?

–        A férjem nemes egyszerűséggel becsajozott!

–        A szemétláda!

–        Ja, tette nekem az ártatlant, mint akit nem is érdekelnek más nők, soha egyre rá se néz, erre...  Állítólag hónapok óta van neki ez a szeretője. Bevallotta, mikor kikényszerítettem belőle.

–        Micsoda tragédia!

–        Ki voltam bukva rendesen. Most intézem a bíróságot, beadtam a keresetet, a gyerekek maguk alatt, én egész nap bőgök... Hogy lehetett ekkora genya? Mikor mindenben a kedvébe jártam? Főztem, mostam, takarítottam, várta otthon a tiptop ház, a segge alá raktam mindent...

–        Lehet, hogy ez volt a baj, Zsuzsikám. Egy mártír voltál, egy túl tökéletes feleség.

–        Lehet, igazad van. Áldozat voltam. De te, Ágikám, nagyon klasszul nézel ki. Mizu veled? Csini ez az új ruci.

–        A pasimtól kaptam!

–        Hűha, dúl a szerelem?

–        Bizony ám.

–        Új kapcsolat?

–        Nem annyira új, körülbelül fél éve jöttünk össze.

–        És? Ki ő? Mi ő? Mesélj!

–        Hú, egy nagyon sármos férfi. Tisztára mint a George Clooney. Vasalt ing, drága öltöny, menő kocsi. Jóképű, intelligens, udvarias... Visz étterembe, színházba, múltkor meg wellnessezni voltunk Szoboszlón.

–        Ilyen pasi nincs is a világon! Én miért pont egy ilyen sült bunkót fogtam ki? Az enyém nem vitt engem sehová, vagy otthon trónolt a fotelben esténként és bámulta a meccset a tévében, hozzá se lehetett szólni, vagy ment ide-oda mindenféle üzleti tárgyalásokra.

–        Hát, Zsuzsikám, eddig én sem voltam szerencsés a férfiak terén, na de bezzeg most!

–        Megfogtad az Isten lábát!

–        Tudod mit fogtam meg? Hihi...

–        Jaj, te! Gondolom, jó az ágyban!

–        Egy Isten, Zsuzsikám, egy Isten! Amúgy, bevallom, nős, egyelőre, hangsúlyozom, egyelőre, de már válófélben vannak egy ideje. Az a hárpia ki akarja hajítani a házukból! A közös otthonukból, a meleg fészekből, amit az én drágám teremtett meg ennek a némbernek. Egy házsártos házisárkány, azt mondja. Ugye mondanom sem kell, hogy szex az már nincs köztük ezer éve. A neje mindig elutasította, migrénre hivatkozva.

–        Nálunk is sajnos a vége felé már elsikkadt az egész. Esküszöm, nem rajtam múlott, ő ült mindig a gép előtt, nem én. Mire hajnalban betántorgott, persze hogy már aludtam. Másnap 6-kor kellett kelnem! Meg aztán fele időben otthon sem volt. Business utak ide-oda... Már azt se tudom, mi az a szex...

–        Ne magyarázkodj, megértelek, drágám.

–        A férjem persze térden állva könyörgött, hogy ne legyen vége. Hogy az a másik nő csak egy... szóval csak a testről szól, egy röpke vágy az egész. De én kemény voltam, azt mondtam, ha ő kell neked, akkor innen lehet takarodni. Még jó, hogy enyém a lakás, mehet ahhoz a ribanchoz.

–        Hűha, de bekeményítettél. És hogyan bukott le?

–        Képzeld, nagyon titkolta, sehol egy rúzsfoltos inggallér, meg hasonlók. De egyszer óvatlan volt, mert az asztalon hagyta a telefonját. És pont akkor érkezett üzenete, amikor ő kiment vécére, én meg gyorsan odapattantam és elolvastam.

–        Mint egy nyomozó! Ügyes vagy! Az én páromnak a felesége szerencsére semmit sem sejt. Iszonyatosan diszkréten csinál mindent. De azt mondta, hogy nemsokára előrukkol nála, és elmondja, hogy engem szeret, már csak egy kicsit kell várnom. És utána elvesz feleségül! Már tervezzük az esküvőt, olyan romantikus lesz!

–        El nem tudom képzelni, hogy az én férjem, azaz, legyünk pontosak a volt férjem el fogja-e valaha is venni azt a buta libát, aki, na ide figyuzz, tudod, hogy becézi őt? Ezt írta abban a bizonyos bukta sms-ben, hogy: Cuncur-bumbur!!! Háháhá! Jó, mi? Mi az, szerinted nem vicces? Látod, már kezdek kijönni a gödörből, ha röhögni is tudok rajta. Na, mi van, Ágikám?

–        Hogy mondtad, drágám?

–        Cuncur-bumbur! Hihihi! Így szólt az üzenet: „Puszóka a buskikádra, Cuncur-bumbur!” A hülye picsa!

–        A kurva életbe!

–        ???

–        A jó büdös kurva életbe! Ez tényleg szemétláda!

–        Ugye? Vagyis... Mi van?

–        Házisárkány... Meg elutasító hárpia... És csak a testről szól? Röpke vágy???

–        Jól értem a helyzetet, Ágikám? Csak nem ismered a volt férjemet?

–        Volt férjÜNKet, drágám!

Vége

Úttörőnek kedve mindig jó? 2. - Éld az álmaidat!

Hatalmas pofon csattant - A tökéletes társ - Sikerül láthatatlanná válnom? - Mindig is cserkész akartam lenni - Éld az álmaidat!

A valóságban egyik sem történt. Amikor néhány hét múlva Pintér Áron, a híres (ellen-)forradalmár fia odaállt szülei elé, büszke mosollyal, feltartott fejjel, és teli takarékbetétkönyvvel, egy pillanat múlva hatalmas pofon csattant az arcán. Ezt követően pedig a takarékbetétkönyv miszlikbe szaggattatott. Egyetlen szó sem hangzott el a továbbiakban, mivel a fiú kiviharzott a lakásból, becsapva maga után a repedezett ajtót. Dirr! Mint a filmeken: egy dísztányér csörömpölve hullott a földre.

- Ha a Mama itt lenne… - merengett halkan Anya, miközben a porcelán-darabokat igyekezett a padlóról felsöpörni. A kislapátra néhány könnycsepp is került. Anya egyrészt a Mamára gondolt, aki az esküvőjükre ajándékozta a korondi tányért, és már csak az „Égből” nézhet le rájuk. Másrészt a fiára, akiben ugyanolyan makacsságot vélt felfedezni, mint amilyen ő volt egykoron.

Nem kevés állhatatosság kellett ahhoz anno, hogy ő feleségül mehessen Gézához. Száz meg száz érv szólt ellene: jóval idősebb nála, már elvált ember, na és persze a börtön ötvenhat után, „rendes” szakmája sincsen… Angéla hosszas kitartással - könnyeket, kiabálást, sőt, még egy éhségsztrájkot is bevetve – végül is elérte, hogy Mama áldását adja e frigyre. És ez volt az utolsó alkalom talán, amikor ő önállóan, szabad akarattal (és igen erős akarattal!) döntött valamiről.

Az esküvő napjától kezdve Pintér Géza „oldalkocsijává” vált, a tökéletes társ mindenhol, minden helyzetben. Kizárólagos háziasszony, családanya („Géza nem ér rá a háztartásra, a gyermeknevelésre, őt magasabb eszmékért küzd.”), ráadásul a röpiratok szerkesztője, a földalatti mozgalom összejöveteleinek szervezője is volt. Feltétlen odaadással szolgálta férjét és az Ügyet. Megszállottan hitt férjében, talán még magánál Gézánál is jobban.

Íme hát Pintér Gézáné – de hová tűnt Morvai Angéla? Eljött az idő, hogy újra rátaláljon.

Áron épp a csuklóját készült eltörni egy villanyoszlopon. Aztán az utolsó másodpercben mégis megállította lesújtó öklét.

- Nem éri meg…- legyintett, és céltalanul belevetette magát a belváros nyüzsgő tömegébe. Bolyongott a bérházak között vagy egy órát, mire megállapodott kedvenc helyén.

Az a kis park jelentette az egyetlen nyugodt zugot az életében. Pedig igazából mindent lehetett rá mondani, csak azt nem, hogy nyugis. Ott száguldott el előtte a troli napjában százszor, az összes kerületi óvodás ott rúgta a port. Kora reggelre az utcaseprők mindig találtak a padok közelében néhány injekciós-tűt és használt óvszert.

Most csak két hajléktalan guberált a kukákban, és a sarokban nézett képregényt néhány kissrác.

Áron felült az egyik pad támlájára, fejét a vállai közé húzta, és megpróbált nagyon észrevétlennek látszani. „Vajon ha elég ügyesen csinálom, sikerül előbb-utóbb láthatatlanná válnom?”

Nem sikerült - hirtelen egy kéz érintette meg a vállát.

- Kisfiam… – Ez a hang határozottan Morvai Angéláé volt, és nem Pintér Gézánéé. Áron féloldalasan lesett rá, állát a karján támasztva. – Én mindig is cserkész akartam lenni.

- Hogy jön ez ide? – A kérdés persze nem bukott ki hangosan Áron száján. Fürkészve leste anyját, mintha idegen vonásokat vélt volna az arcán felfedezni, amilyeneket még soha nem látott rajta. Kíváncsian várta, hová akar kilyukadni.

- A nagyapád véresszájú kommunista volt. Szó se lehetett róla. Most veled pont ugyanez van.

- De hát én úttörő… - Áron felcsattanó szavait pengeként hasította félbe az anyja.

- Mindegy az! A címke nem számít. - Keserűen nevetett fel, emlékeket elhessegetve. – Azt akarom, hogy szabad légy, érted? – Fia fejét két keze közé szorította. Mélyen a szemébe nézett; talán utoljára akkor voltak így ők ketten, mikor az anyamellen csüngött a csecsemő, és tekintete anyja arcába fúródott.

Áron zavarban volt; az elmúlt évtizedben valahogy sosem az anyát látta benne, csak az apja feleségét. A Pintér Gézánét.

- Anya…- nyöszörgő hang préselődött csak ki a torkán.

- Hagyd csak! – keményedtek meg a nő vonásai. – Fogd ezt! – Lopva körbepillantott, mintha ügynököket szimatolna a koszos kis téren. Aztán fia kezébe nyomott egy vaskos borítékot. – Éld az álmaidat, fiam!

Túl romantikus befejezése lenne a történetnek, ha ők ketten most szorosan összeölelkeznének. Az író még csak halvány puszit sem képzel el kettejük között. A valóságban Pintér Gézáné, született Morvai Angéla gyors blúz- és szoknyaigazítás után, mint egy titkolt szerető, elhagyta a légyott helyszínét. Áronnál ezerötszáz forintot hagyva, ami fillérre pontosan annyi volt, mint a tíz napos fonyódi úttörőtábor díja.

 Vége

Úttörőnek kedve mindig jó? 1. - Én ide is tartozom

Mert a te apád ötvenhatos volt -  Még nem érkezett el a ti világotok - Lehetne hős forradalmár - Én ide is tartozom - Úttörő-táborba akar menni

        - Bal, bal, bal, jobb, bal!

- Csakazértis: jobb, jobb, jobb, bal, jobb! – morogta magában Áron, és sasszézva direkt lépést váltott.

- Pintér, fiam! – harsant az ordítás a levegőben. – Te nemcsak kétbalkezes, hanem kétballábas is vagy?

A menet megtorpant. A tanár poénját harsogó röhögéssel díjazták a diákok. Nem mintha nagyon humorosnak találták volna, de ugye nem árt jóban lenni a tanerőkkel. Még ha olyanok is, mint ez a Polecsák. A nevetés elültével következett a szokásos prédikáció. A nyakkendős fiúk-lányok legalább fél lábra nehezedve pihenhettek egy kicsit, míg Pufi-Poli alaposan megmosta Áron fejét.

A fiú nem tudta, mit is tegyen. Lehetne meghunyászkodó kisbárány, aki behúzott füllel-farokkal tűri a folytonos megaláztatásokat. Mert a tanár már megint az apjával jött, mint mindig:

- Azért, mert a te apád ötvenhatos volt? Akkor azt hiszed, neked már mindent szabad? Még nem érkezett el a ti világotok, kisfiam! Itt még egyelőre az lesz, amit én, a csapatvezetőd parancsolok. Értetted, Pintér??? – üvöltötte magából kikelve Polecsák.

- Hát ez dögunalmas, mindig ezzel példálózik. – ezt persze magában mondta csak Áron. Pedig sok mindent nem is tud Apáról ez az alak. Sem a forradalmi (ellen-forradalmi?) írásait, sem a szamizdatokban leközölt cikkeket, a titokban sokszorosított és terjesztett röpiratokat.

Lehetne tehát hős forradalmár ő is, aki büszkén vállalja, honnan is jött.

- Na de: Apa meg Én! Mi azért két külön világ vagyunk. – gondolta a fiú. - Hiszen én ide is tartozom! – nézett körbe a sok piros nyakkendősön. Olyan távoliak ők számomra, mégis… Szeretnék hozzájuk is közel állni.

Áront ugyanis sohasem fogadták igazán be társai maguk közé. Ő volt az abszolút különc, akit utoljára, körülbelül hatodik osztály második félévében avattak fel, és akkor is csak azért, mert a kerületi párttitkár kilátásba helyezte eltávolítását az iskolából. Szilágyi elvtárs amúgy is szörnyen pikkelt Pintérékre, szúrta a szemét, hogy ő is, és bátyja, Ákos is, a szülők múltja ellenére tiszta kitűnők voltak mindig. Nem lehetett kikezdeni a családot, de azért mindig megpróbált rést találni a pajzson, és ott keresztbe tenni nekik, ahol csak tud.

Mint például a tavalyi eNDéKás nyaralásnál. Polecsák leadta a drótot, Szilágyi pedig odaföntről szépen elintézte, hogy „véletlenül” pont ne férjen bele Áron a kiutazó csapatba. Csakhogy Pintérék szomszédja, a szöszke Haller-lány elcsacsogta, hogy:

- Képzeld Áron, tudod kit raktak be a helyedre? A Szilágyi unokahúgát, azt a kis strébert!

  Áronnak így nyolcadik végére már minden mindegy volt. A gyáva nyúl vagy a bátor hős szerepe helyett inkább szótlanul, de büszkén nézett a tanár úr szemébe. Az meg, látván, hogy szavainak nem sok foganatja van, inkább újra indulásra vezényelte a csapatot:

- Nóta, iiin-dulj! Ej, haj, száll az ének, zeng az ének… - és a dal bezengte a pesti iskola betonudvarát.

 Áronnak otthon semmi kedve sem volt a „Mi újság az iskolában, kisfiam?” című kérdésre válaszolni. Apa ezt úgyis mindig csak amolyan kötelező kapcsolatfelvételnek szánta, épp hogy csak felpillantva fiára íróasztala mögül, aztán újra belemélyedt tennivalóiba. Mindig sűrű cigarettafüst gomolygott a belvárosi lakás magas falai között. A fiú nem is emlékezett rá, hogy az iskolából hazatérve fogadta-e egyáltalán már látvány is, mint teli hamutál, szanaszét heverő papírlapok – na és mindehhez apja gondterhelt homlok-ráncai.

Ezek elől az ágyneműtartójába menekült. No persze, csak miután a kulcsot gondosan elfordította a zárban. Aztán irány a titkos zug, és benne a kincs: az ifjúsági takarékbetétkönyv! Múlt héten megint visszavitt egy adag újságpapírt a MÉH-be, így újabb takarékbélyeggel gazdagodott.

- Már csak néhány hiányzik… - nézegette kaján vigyorral, mint aki valódi összeesküvésre készül. Az is volt, összeesküvő! Apa elveinek sárba tiprója. Már előre felvázolta magában azt a jövőbeli beszélgetést, ami akkor fog megtörténni, amikor ő megteszi a „nagy bejelentést”. Hogy ÚTTÖRŐ-táborba akar menni. Nem szeretne, akar! Szinte maga előtt látta, ahogyan Apa amolyan „Te is, fiam, Brutus?” tekintettel néz rá. Esetleg hosszas előadásba kezd a kommunista elnyomásról és az illegális mozgalomról. Anya meg, mint Apa örökös, feltétlen támogatója, talán sírni is fog. És a „Hogy teheted ezt velünk, kisfiam?” kezdetű lemezt teszi majd fel.

Folyt. köv.

Eltűnt emlékek 3. - Ki ez az ember?

Ki ez az ember? -  Tudod, hogy ki vagyok én? - Lábra bírok állni - Szélesre tárom a szabadság kapuját

Az egyik keszegforma doki mindenféle tárgyat tesz a takarómra. Aztán egyesével mutogatja nekem, és úgy kérdezget, mintha elmeháborodott volnék:

- Ez miii? - így elnyújtottan, ahogyan a kisgyerekektől vagy a gyogyósoktól szokás.

- Egy ceruzaaa. - válaszolom hasonló hangsúllyal. Az egyik nővér a háttérben felkuncog, de az orvos rosszalló tekintetére a szája elé kapja a kezét.

- No, - változtat stílust, - és ez?

- Szemüveg. - legyintek fásultan.

- Hát ez?

- Egy tükör! - Ez viszont fellelkesít, megragadom a tükröt, és szembe fordítom saját magammal. Teljes döbbenet. Egy vadidegen nő néz vissza rám. Rövid, kócos barna haj, karikás szemek, fáradt tekintet. Ez a nő itt a tükörben legalább ötven évesnek néz ki. Miközben itt belül alig húsznak érzem magamat. Ki ez az ember? Ki vagyok én?

- Hát nem érti? - dühödök fel. - Nem fogják fel? - vádlón nézek mindenkire, aki körülállja az ágyamat. - Azt sem tudom, ki vagyok! Az egész életem kitörlődött az emlékezetemből!

A nővérke nyugtató-injekciót ad be, szemhéjam elnehezül, alvás, újra alvás.

Amikor ismét éber leszek, megint az a szakállas ül az ágyam szélén. Ráadásul a kezemet szorongatja. Elrántom. Vadul. Ő megdöbbenten néz rám. Néhány pillanat eltelik, mire meg tud szólalni:

- Nem tudtam, be merjem-e hozni a gyerekeket. Az orvosok olyan ellentmondásosan nyilatkoztak az állapotodról.

- Ellentmondásosan?

- Igen. Az egyik szerint dühöngő őrült vagy, - és a kezére mutatott, az iménti rángógörcsömre utalva, - a másik szerint semmi gond, csak nem emlékszel mindenre.

- Mindenre?  - kacagok fel. - Semmire sem!

- Semmire? - tántorodik hátra a szakállas. - Na, azért valamire csak-csak. Azt például ugye tudod, hogy ki vagyok én?

- Fogalmam sincs. - nevetek, miközben legszívesebben sírnék.

- Ne, kedvesem. - simogatja meg az arcom, mire én elhúzódok tőle. - A férjed vagyok. Immáron tizenkét éve. A nevem… Azt se tudod? - Megrántom a vállam. Ő sóhajt. - Dénes vagyok. Varga Dénes.

- A Vargát azt tudtam.

- Na látod! - villanyozódik fel. Nem sokáig tart ez az állapota.

- De csak azért, mert mondták itt a nevemet az ápolók. Tőlük tudtam meg, mit történt velem. Amúgy… - Mást nem tudok, csak erőtlenül legyintek. Becsukott szememmel üldözök el magam mellől mindenkit, most épp ezt a magát férjemnek mondó valakit.

 A hosszú, monoton, szürke napok után most valami van a levegőben. A tavaszi újrakezdés lendülete. Miután meghallgattam ennek a két tök ismeretlen gyereknek a siránkozását arról, de szar is nekik otthon anya nélkül, kivételesen nem süppedek vissza a puha párna jól eső fogságába.

Sandítok ki a folyosóra, szerencsére az a csíkos pizsamás bácsi már megint valami rosszullétet produkál, mozgósítva az ápolók hadát. Hosszasan kapargálom le magamról az infúziós-tűt rögzítő ragasztócsíkot. Most nem rángatom annyira, mint a múltkor, szép lassan csusszan ki a vékony bőröm alól.

Vajon lábra bírok állni?

Ismeretlen, ronda gumipapucsba bújtatom a lábamat. Az ágy végén, az ide-oda cikázó vonalakat eltakarva, a lázlapra vetve egy bolyhos rózsaszín köntös. Kapucnija jótékonyan eltakarja az arcom.

Mint egy bűnöző, úgy surranok ki a kórteremből, magam mögött hagyva a kómám színterét. Legjobb, ha nem sunnyogok annyira, inkább közönyös arccal vonulok el a nővérpult előtt. Mintha csak egy kávéra ugranék le a büfébe.

Amikor a portás épp egy látogató felé fordul nyájas ábrázattal, szélesre tárom a szabadság kapuját.

Megyek, száguldok, ki innen a kórházból, ki a világba, hogy megtudjam, ki vagyok én…

 Vége

Eltűnt emlékek 2. - Nem emlékszem

Ki vagyok? -  Fel akarok innen kelni! - Nem emlékszem - Mi okozhatta a kómát? - Emlékezet-kiesés

        

Néhány nap múlva már a számat is képes vagyok kinyitni. Egy szerencsétlen fehérköpenyes nő az áldozat, rá zúdítom kérdéseim áradatát:

- Hol vagyok? Mit keresek én itt? Ki vagyok???

A válaszokat már mintha hallottam volna egyszer. Kórházban vagyok, a mentők hoztak be az utcáról, és Varga Bernadett a nevem, kétgyermekes édesanya, Szentendréről.

Aztán besiet vagy tucatnyi orvos meg ápoló. Micsoda nagy esemény az, ha egy tíz napig kómában fekvő nő végre eszméletre tér!

- Jól érzi magát? - kérdezi az az ősz férfi, akinek a zseblámpás élményt köszönhetem.

Jól? Hát hogyne! Itt fekszem egy ágyon, vadidegnek által körülvéve. Néhány napja nyitottam ki először a szememet, pár perce a számat, a többi testrészemről nem is beszélve. Te jó ég! Lehet, hogy lebénultam?

Minden erőfeszítésemmel arra összpontosítok, hogy meg tudjam mozdítani az ujjaimat. Sikerül. Egy újabb lélegzetvétel után a kezem s a lábam is engedelmeskedik az agyam parancsának. Úgy látszik, ebben a koponyabéli központban csak a tároló funkció ment tönkre, az irányító nem. Veszek egy újabb lendületet, hát, ha tudok mozogni, akkor tegyünk nagyot és jelentőset

- Áááá! - ordítok fel. Az előbbi mozdulatommal sikerült az infúziós-tűt kitépnem a karomból. Nem érdekel a fájdalom! Fel akarok innen kelni, nem akarok tovább itt feküdni!

- No, no, no… - Egyszerre három markosabb fehérköpenyes ugrik oda, és óvatosan, de határozottan visszanyomnak a párnára. - Magának még pihennie kell.

Kicsit küzdök még, de érzem, mennyire erőtlen vagyok. Ismét az ősz hajú szólal meg:

- Hogy a további terápia sikeres legyen, meg kell tudnunk, mi okozhatta a kómát.

- Nem vett be valamilyen drogot? - teszi fel a kérdést eléggé pofátlanul egy nagydarab, fekete orvos.           

- Én? Hát mit képzel? - Ha nem is tudom, ki vagyok, az biztos, hogy nem valami szakadt kábítós.

- Akkor esetleg valamilyen gyógyszert? - Az ősz hajú már kissé emberibb velem.

- Nem emlékszem.

- Netán megütötte magát valamivel? Egy fejsérülés könnyen okozhat…

- De kolléga, - torkolja le az ifjú orvos-tanoncot az idősebb - hiszen semmiféle külső sérülést nem találtunk a betegen.

- Az a baj, hogy belsőleg sem találtunk semmilyen okot a kómára. - vakarja a fejét a nagydarab fekete. - Elmesélné nekünk, mi történt, mielőtt elájult?

Micsoda kérdés! Nem hogy arra a pillanatra nem emlékszem, de életem előző negyven évére sem!

- Nem tudom. - motyogom halkan. - Nem emlékszem.

- Akkor legalább azt idézze fel, előtte honnan jött, hová indult.

- Fogalmam sincs. Nem emlékszem. - ismétlem önmagam.

- Emlékezet-kiesés. - közli az egyik orvos azt, amire én mindenféle tudomány nélkül magam is rájöttem.

Folyt. köv.

Eltűnt emlékek 1. - Mi történt velem?

Legyél megint velünk! - Van esélye? - Mi történt velem? - Rólam volt szó - Emlékezni

         

        Fokozatosan csúszok át álomból ébrenlétbe.

De mi ez a fura sípoló hang? Ütemesen felhangzik, egy ritmusban a szívverésemmel.

- Kedvesem, ébredj fel! - könyörög egy férfi. - Nagyon szeretlek!

- Anya! Anya! Esküszöm, - ígéri egy kétségbeesett lányhang, - mindig szót fogadok, soha többé nem leszek veled szemtelen, ha újra kinyitod a szemed.

- Ne aludj, Anya! Legyél megint velünk! - kiabál egy kisfiú sírva.

Mi baja van itt mindenkinek? Miért akar mindenki engem ébresztgetni? Ha úgy akarom, majd felébredek én magamtól. Tessék, fogom magamat, és kinyitom a szememet. A szemhéjamat azonban mintha valamilyen hihetetlen erő húzná lefelé, nem engedelmeskedik az akaratomnak. Sötétség.

Később más hangok:

- Már hét napja…

- Szerinted van esélye?

- Esélye mindenkinek van. A prof azt mondta…

- Cseréld ki az infúziót, kérlek!

Hol a csudában vagyok? Mi történt velem?

Eltelik egy perc, egy nap vagy egy fél élet talán, mire sikerül kinyitnom a szememet. Először a plafont látom meg, rajta egy sárgásbarna folt. Azt a foltot bámulom órákig.

Aztán megérzem, hogy valaki áll mellettem. Egy szakállas, nagydarab férfi, egészen belebámul a fejembe. De nem bírom a nagydarab pasasokat!

- Berni! - kiált fel.

Ki az a Berni? Ezt akarom tőle kérdezni, de a szám nem nyílik szólásra. Hát ez borzasztó, először a szemem, most meg a szám él önálló életet.

- Drágám, végre! Tegnap már kezdtem feladni a reményt, erre most… Hallasz, kedvesem?

Én? Kedvese? Ennek a szakállasnak? Ez csak valami tévedés lehet!

A szemhéjammal, ami ugye már engedelmeskedik az akaratomnak, igent intek neki. Mármint hogy hallom. Azt persze nem tudom így közölni ezzel az ismeretlen fickóval, hogy fogalmam sincs, hogy ki ő, és el sem tudom képzelni, miért szólít drágámnak meg kedvesemnek.

Aztán filmszakadás.

Később egy idősebb ősz férfi hajol közel hozzám. Ezeknek az embereknek ez a mániájuk? Mit akarhatnak tőlem? Ez az illető ráadásul fog egy kis zseblámpát és egész egyszerűen belevilágít vele a szemembe.

Erre összerándul az egész testem.

- Nagyon jó - állapítja meg, aztán eltűnik a képből. Hát normális ez? Mi a jó abban, hogy a frászt hozza rám?

Megint később egy mély női hang:

- Varga Bernadett, negyven éves, két gyermeke van. Több mint egy hete hozták be a mentők, összeesett az utcán.

Érzem, hogy rajta kívül sokan állnak még körül, de a szemem ezúttal csukva marad. Mindenféle latin szavak meg kifejezések röpködnek a levegőben, amiből egy szót sem értek. És ezt az egész helyzetet sem értem. Kórházban volnék?

Olyan, mintha egy számomra teljesen ismeretlen emberről beszélnének. Csak utólag jövök rá, hogy rólam volt szó.

Varga Bernadett? Képtelenség! Engem egészen biztosan nem így hívnak. Az én nevem… Valami sokkal lágyabb… Ej, de bosszantó, hogy nem tudok visszaemlékezni rá. Ráadásul azt mondták, negyven éves és kétgyermekes anya. Nekem viszont semmi emlékem sincsen semmiféle gyerekekről! A szüléseket sem tudom felidézni. És ez a negyven év. Lélekben inkább huszonöt, nem?

  Na, össze kell szednem magamat, ha nem akarok megbolondulni. A plafonon az a ronda folt…

  Megpróbálok emlékezni arra, mi is az emlékezés. De hiába kotorászok az emlékek bugyrában. Az agyamnak az a része, úgy tűnik, kiürült. Mintha teljes selejtezést tartottak volna benne.

Folyt. köv.

Titokzatos ember

Kinyúlt felém egy kéz - Megmondom a jövőjét! - Mintha belelátott volna az életembe - Báránybőrbe bújt farkasok - Mindezt előre látta

Nem szeretek a városban sétálni; túl nyüzsgő, túl zsúfolt nekem. Néha mégis jól esik a tömegben elvegyülni, ilyenkor egy vagyok a sok-ezerből.

Azon a napsütéses délutánon, egy fárasztó nap után, a belvárosi korzózás közben fagyit nyalogattam és nézegettem a kirakatok számomra elérhetetlen kínálatát.

Hirtelen kinyúlt felém egy kéz, és megragadta a karom:

– Kisasszony! Megmondom a jövőjét, ha akarja!

Nem akartam. Nem hiszek sem a horoszkópokban, sem a cigány-kártyában, sem más hasonló szemfényvesztésben. Másrészt a férfi sem volt túlzottan bizalomgerjesztő a kócos, sampont régóta nem látott hajával meg a kopott ruhájával. Kinyúlt, feslett szürke pulóvert viselt, elnyűtt cipője pedig épp kilyukadni készült. Kezén kidagadva az erek, ujjai göcsörtösek.

Léptem is egyet tovább, hogy megszabaduljak kéretlen kísérőmtől, de a hangja utolért:

– Azt sem akarja tudni, mi lesz az új szerelem vége? Nem véletlen, hogy kétségek gyötrik, elhiszi?

Döbbenten torpantam meg. Hát ez meg honnan tud erről? Mintha belelátott volna az életembe. Pár hete lángolt fel újra a szívem, oly sok év szünet után. Igazi álom-férfire leltem, aki jóképű, gazdag, intelligens és lovagias. Mintha az univerzum végre válaszolt volna a virtuálisan feladott apróhirdetésemre.

Ám a kisördög olykor-olykor sugdosott a bal fülembe néhány különös, eltántorító szót. Nem is értettem, miért akar engem lebeszélni életem nagy lehetőségéről. Így igyekeztem őt elhessegetni, és csakis a kisangyalra hallgatni, aki a jobb fülembe duruzsolt, mondván: megfogtad az Isten lábát! A kisördög ilyenkor dühödten ordibált és toporzékolt, amiért nem vagyok hajlandó rá hallgatni.

Visszafordultam. Jobban szemügyre vettem a férfit. Csúnya is volt, ápolatlan is. De a tekintete! Világítóan, valószínűtlenül kék szeme volt. Mélyéről valamiféle ősi bölcsesség sugárzott.

– Ne a külső alapján ítéljen, kisasszony! Vannak farkasbőrbe bújt bárányok, és… – tette hozzá némi hatásszünettel, szája sarkában mosollyal –, báránybőrbe bújt farkasok is.

Éreztem, tudtam, hogy a szerelmemre céloz. Aki tegnap megkérte a kezemet, nekem viszont fogalmam sem volt, mit válaszoljak neki. A kisördög és a kisangyal üvöltve vitatkozott egymással a fejemben.

– Mondja tovább! – sürgettem követelőzve a férfit.

– Ne higgyen a megnyerő szavaknak! A nyájas mosoly mögött gonosz szándék húzódik. A pénz, a márkás kocsi, az elegáns öltöny… mindez csupán látszat.

– De… hát… Mit tegyek akkor? – dadogtam.

– Az élet gyorsan választ ad erre a kérdésre. Hamarabb, mint sejtené – somolygott a férfi rejtelmesen, és úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

– Látod, látod? – így a kisördög.

– Hiszel egy ócska csavargónak? – így a kisangyal.

Vívódva indultam hazafelé. Győzködtem magamat, hogy mindez úgysem lehet igaz. Ez az ember nem is jós, egyszerűen csaló. Igen, csaló!

A lakásba belépve a kép egész másra utalt. Holmim feldúlva, mindenem a szoba közepére hányva. A polcról hiányzott a tévém, a számítógépem is eltűnt az íróasztalról. Feltört zárnak semmi nyoma. Tegnap kapott tőlem lakáskulcsot!

És a pénzem? Lázasan kutattam az ágyneműtartóban, ahová az évek során megtakarított forintjaimat rejtettem. De magamban már jól tudtam, hogy párnákon, paplanokon kívül nem találok ott semmit sem. Ezt a rejtekhelyet is előző nap mutattam meg neki!

Tegnap reggel, egy varázslatos, átszerelmeskedett éjszaka után, mint búgó gerle-pár, úgy tervezgettük, mit veszünk majd a pénzből. Viszlát, közös ház, ágyő, külföldi utazások! Mindezzel együtt az esküvő álomképe is szertefoszlott.

Semmi sem volt valódi! Valószínűleg a neved sem, Horváth Gábor!

Összeroskadtam.

Ott ültem a romokban heverő lakás közepén, mint egy élőhalott, és ömlött a könny a szememből. Arra az emberre gondoltam, aki mindezt előre látta.

A kisördög mindeközben diadalittasan vigyorgott.

 Vége