Úttörőnek kedve mindig jó? 2. - Éld az álmaidat!

Hatalmas pofon csattant - A tökéletes társ - Sikerül láthatatlanná válnom? - Mindig is cserkész akartam lenni - Éld az álmaidat!

A valóságban egyik sem történt. Amikor néhány hét múlva Pintér Áron, a híres (ellen-)forradalmár fia odaállt szülei elé, büszke mosollyal, feltartott fejjel, és teli takarékbetétkönyvvel, egy pillanat múlva hatalmas pofon csattant az arcán. Ezt követően pedig a takarékbetétkönyv miszlikbe szaggattatott. Egyetlen szó sem hangzott el a továbbiakban, mivel a fiú kiviharzott a lakásból, becsapva maga után a repedezett ajtót. Dirr! Mint a filmeken: egy dísztányér csörömpölve hullott a földre.

- Ha a Mama itt lenne… - merengett halkan Anya, miközben a porcelán-darabokat igyekezett a padlóról felsöpörni. A kislapátra néhány könnycsepp is került. Anya egyrészt a Mamára gondolt, aki az esküvőjükre ajándékozta a korondi tányért, és már csak az „Égből” nézhet le rájuk. Másrészt a fiára, akiben ugyanolyan makacsságot vélt felfedezni, mint amilyen ő volt egykoron.

Nem kevés állhatatosság kellett ahhoz anno, hogy ő feleségül mehessen Gézához. Száz meg száz érv szólt ellene: jóval idősebb nála, már elvált ember, na és persze a börtön ötvenhat után, „rendes” szakmája sincsen… Angéla hosszas kitartással - könnyeket, kiabálást, sőt, még egy éhségsztrájkot is bevetve – végül is elérte, hogy Mama áldását adja e frigyre. És ez volt az utolsó alkalom talán, amikor ő önállóan, szabad akarattal (és igen erős akarattal!) döntött valamiről.

Az esküvő napjától kezdve Pintér Géza „oldalkocsijává” vált, a tökéletes társ mindenhol, minden helyzetben. Kizárólagos háziasszony, családanya („Géza nem ér rá a háztartásra, a gyermeknevelésre, őt magasabb eszmékért küzd.”), ráadásul a röpiratok szerkesztője, a földalatti mozgalom összejöveteleinek szervezője is volt. Feltétlen odaadással szolgálta férjét és az Ügyet. Megszállottan hitt férjében, talán még magánál Gézánál is jobban.

Íme hát Pintér Gézáné – de hová tűnt Morvai Angéla? Eljött az idő, hogy újra rátaláljon.

Áron épp a csuklóját készült eltörni egy villanyoszlopon. Aztán az utolsó másodpercben mégis megállította lesújtó öklét.

- Nem éri meg…- legyintett, és céltalanul belevetette magát a belváros nyüzsgő tömegébe. Bolyongott a bérházak között vagy egy órát, mire megállapodott kedvenc helyén.

Az a kis park jelentette az egyetlen nyugodt zugot az életében. Pedig igazából mindent lehetett rá mondani, csak azt nem, hogy nyugis. Ott száguldott el előtte a troli napjában százszor, az összes kerületi óvodás ott rúgta a port. Kora reggelre az utcaseprők mindig találtak a padok közelében néhány injekciós-tűt és használt óvszert.

Most csak két hajléktalan guberált a kukákban, és a sarokban nézett képregényt néhány kissrác.

Áron felült az egyik pad támlájára, fejét a vállai közé húzta, és megpróbált nagyon észrevétlennek látszani. „Vajon ha elég ügyesen csinálom, sikerül előbb-utóbb láthatatlanná válnom?”

Nem sikerült - hirtelen egy kéz érintette meg a vállát.

- Kisfiam… – Ez a hang határozottan Morvai Angéláé volt, és nem Pintér Gézánéé. Áron féloldalasan lesett rá, állát a karján támasztva. – Én mindig is cserkész akartam lenni.

- Hogy jön ez ide? – A kérdés persze nem bukott ki hangosan Áron száján. Fürkészve leste anyját, mintha idegen vonásokat vélt volna az arcán felfedezni, amilyeneket még soha nem látott rajta. Kíváncsian várta, hová akar kilyukadni.

- A nagyapád véresszájú kommunista volt. Szó se lehetett róla. Most veled pont ugyanez van.

- De hát én úttörő… - Áron felcsattanó szavait pengeként hasította félbe az anyja.

- Mindegy az! A címke nem számít. - Keserűen nevetett fel, emlékeket elhessegetve. – Azt akarom, hogy szabad légy, érted? – Fia fejét két keze közé szorította. Mélyen a szemébe nézett; talán utoljára akkor voltak így ők ketten, mikor az anyamellen csüngött a csecsemő, és tekintete anyja arcába fúródott.

Áron zavarban volt; az elmúlt évtizedben valahogy sosem az anyát látta benne, csak az apja feleségét. A Pintér Gézánét.

- Anya…- nyöszörgő hang préselődött csak ki a torkán.

- Hagyd csak! – keményedtek meg a nő vonásai. – Fogd ezt! – Lopva körbepillantott, mintha ügynököket szimatolna a koszos kis téren. Aztán fia kezébe nyomott egy vaskos borítékot. – Éld az álmaidat, fiam!

Túl romantikus befejezése lenne a történetnek, ha ők ketten most szorosan összeölelkeznének. Az író még csak halvány puszit sem képzel el kettejük között. A valóságban Pintér Gézáné, született Morvai Angéla gyors blúz- és szoknyaigazítás után, mint egy titkolt szerető, elhagyta a légyott helyszínét. Áronnál ezerötszáz forintot hagyva, ami fillérre pontosan annyi volt, mint a tíz napos fonyódi úttörőtábor díja.

 Vége