Most már igen 4. - Mi lenne, ha...?

Mi lenne, ha...? - Most már nem - Egészen más lett - Pontosan ugyanolyan - Most már igen!

Na, úgy látszik, vége az első, lazább felvonásnak, mert Erzsi néniék mindenkit a nagyterembe terelnek (anno úttörő-szoba), ahol összetolták a padokat, U-alakba, és mindenki szépen kipakolja rá az enni- és innivalót, majd leülünk. Csapongás helyett most mélyebb, hosszabb beszélgetések alakulhatnak ki. 

A ballagás után a bankettet ugyanitt, ugyanígy tartottuk. Anyu varrt nekem egy halványsárga, elegáns ruhát, és kénytelen voltam abban elindulni otthonról. Ráadásként besütött hajat, széles műbőr övet és bársony körömcipőt kell hozzáképzelni. Hú! A tornaterem öltözőjében vettem át stikában a farmeromat és a kedvenc fekete trikómat. A csap alá hajtottam a fejemet, hogy kimossam belőle a hullámokat.

Amikor a banketten, talán épp napra pontosan húsz évvel ezelőtt, egy süteményt vettem el az asztalról, a Sipi (a Máté!) valahogy mellém sodródott. Még csöpögött a víz a hajamból. Én csak ettem azt a süteményt, pocsék-vacak volt, még ma is a számban van az a fűrészpor-íz, de csak tömtem magamba, hogy ne kelljen vele szót váltanom. Ő meg csak nézett.

Aztán később éreztem, hogy valami landol a zsebemben. Kimentem a vécére, és oda bezárkózva olvastam el, mit írt a szalvétára. „Mi lenne, ha…?” Ennyi.

Egy kósza pillanatra gondolkoztam csak el azon, hogy tényleg, mi lenne, ha… Hisz én most már a Petivel… A nadrágom zsebéből kotortam elő egy ceruzacsonkot, és a vécé-fedőn írtam meg a választ: „Most már nem”.

Múltból vissza a jelenbe. Egyre nagyobb a hangerő, csoportokba verődünk, hangosan megy a sztorizgatás. Például az osztálykirándulásról, ahol néhányan eltévedtek. Vagy arról, mennyit leveleztünk mi akkor óra alatt, amikor még nem volt sms.

- És arra emlékeztek, milyen jók voltak a diszkók?

- Fergetegeset táncoltunk a Modern Talkingra! – Erre aztán tényleg nem lehet mást, mint röhögni. Azon is, hogy minden második lány szobájában az imádott Thomas Anders posztere volt kiragasztva a falra.

- Bezzeg a Sipi! – kiált most fel valaki, és én önkéntelenül is arra fordulok, ahol ő ül. Még mindig kicsit kijjebb a társaságból, fél füllel hallgatva csak a történeteket.

Most van igazán alkalmam őt jól megfigyelni. Eddig is lopva oda-oda nézegettem rá, de most megvan a jogom is arra, hogy egyenesen a képébe bámuljak, hiszen róla szól a sztori. Az ő különleges táncstílusáról, rátérve az akkori hajviseletére és öltözékére. Pont olyan, mint aki teljesen más lett azóta, mégis, az alap maradt ugyanaz. Ezt fogalmam sincs, honnan tudom, egyszerűen csak érzem. A felnyírt haja megnőtt, a vonásai férfiasodtak, kis szakállat-borostát is növesztett, a fekete ruhái is kiszínesedtek, és mégis… A tekintete számomra ugyanolyan.

- És az megvan, amikor a Detti és a Sipi együtt előadták azt a fergeteges pogózást? – Hát lehet azt elfelejteni? Hogy a többiek körben álltak, mi meg bent tomboltunk középen, együtt, de mégis külön-külön. Igazán nem volt egy romantikus ringatózás, még csak egymáshoz sem értünk egyetlen pillanatra sem. Valami mégis összetartott minket, főleg ha a többiek is ennyire emlékeznek rá. Úgy látszik igen, mert mindenkinek csurog a könny a szeméből a röhögéstől. A lányom biztos fetrengene, ha most meglátna úgy táncolni. Pedig mennyit ugrándoztunk mi is úgy az apjával, régebben. Amikor még élt.

Máté rám néz, és most először a mai napon, felfedez magának. Rám mosolyog, és biccent a fejével. Úgy féloldalasan. Tényleg egészen más lett, mint rég.

Magabiztosabbnak tűnik, de hát, ha magamból indulok ki, én se vagyok az a félénk nyuszi, mint aki akkor voltam. Megkomolyodott? Nem, a szeme mosolyog, folyamatosan mosolyog. Különösen, amikor újból rám néz. Tényleg pontosan ugyanolyan, mint rég.

Egymás mellé sodródunk (véletlenül talán?), ő a szendvicses-tálcákhoz igyekszik, én meg pisilni. Hirtelen érzem, hogy valami zörren a zsebemben. Hátrakapom a fejem, de Máté már el is tűnt az ember-tömegben. Reszkető kézzel tapogatom ki a papírost. Ugyanazzal az izgalommal sietek, rohanok a vécére, mint húsz éve. Kattan a zár, hátamat nekivetem a csempefalnak. Visszhangzik a saját lihegésem, mintha most futottam volna le a Coopert. A fülkében hajtogatom ki a gyűrött szalvétát. Talán el sem kell olvasnom, hogy tudjam, mi áll rajta.

„Mi lenne, ha…?”

Az agyamba rögtön belevijjog a hang, hogy „Nem!”. Természetesen racionális érvekkel alátámasztva. Hisz én most:

1. Családanya vagyok. A fő feladatom az anyaság. Nem a pasizás.

2. Nem is itt élek a fővárosban. Kétszáz kilométer, fényév távolság Budapest.

3. Nem is olyan régen halt meg a férjem. Másfél év. Még illene őt gyászolnom.

4. Egyáltalán: harmincnégy éves vagyok, ilyenkor az ember szépen higgadjon le, és vegyen vissza a tini-tempóból.

Mint körülöttem zümmögő szemtelen legyeket, úgy hessegetem el ezeket a gondolatokat magamtól. Hűti a csupasz hátamat a csempe, le kéne tényleg nyugodnom, és…

Mondjuk azt ki a csuda írja elő nekem, mit illik és mit sem? Hogy mit kellene és mit nem? Nocsak, talán feléledt bennem a lázadó alternatív csaj?

A táskámból előszedett tollal vidám-villám mozdulattal firkantom oda a választ a papírra, a Máténak:

„Most már IGEN!”

Vége