Most már igen 2. - Nem ismered fel?

Nekem megtetszett - Senki sem tudott róla - Gyakorlatilag senkivel sem találkoztam az elmúlt húsz év során - Te semmit se változtál! - Nem ismered fel?

    

       A Sípos Máté. A hetedikben érkezett új srác. Soha nem hívta a keresztnevén senki, csak én. A többiek mind így: „a Sípos”, még inkább: „a Sipi”. Hetedikben igazából fel sem figyeltem rá. Láttam, hogy magas, sportos, rögtön beválogatták a kosárlabdacsapatba, és már az első évad végére jócskán hozzájárult a kerületi ezüstéremhez.

Az áttörés a nyári szünet után következett be. Tulajdonképpen már nyáron jött a változás azzal, hogy a Bonanza Banzai betört a hazai zenei életbe. Az „Induljon a banzáj”-jal már egyre többen, egész tömegek tértek át a sötét korszakukba. Sipi, akkor még nekem is csak „a Sipi”, a nyolcadikos évnyitóra oldalt felnyírt, felzselézett hajjal jött el, teljesen fekete ruhában, bakancsban. Az igazgatónő nemes egyszerűséggel kihajította őt az ünnepségről, úgyhogy rögtön egy intővel kezdte a tanévet.

Ha addig nem is sok vizet zavart, attól a naptól fogva az egész iskola megismerte Sípos Máté nevét. Pedig alapjáratban nem volt egy balhés srác, sőt. Nekem túl visszahúzódó is. Pedig én örömmel vettem volna, ha egy kicsit bátrabb. Mert bizony nekem megtetszett! Talán abban a pillanatban, amikor Mimi néni vörösre ordított fejjel vonszolta őt ki az évnyitóról. Mellettem vonultak el, és én megláttam a szája sarkában azt a kis titokzatos félmosolyt.

Ez az egész tulajdonképpen titok volt. Senki nem tudott róla. Még a barátnőim se. Az akkor legjobbnak tartott sem. Mivel akkor már hivatalosan Peti barátnője voltam, legalábbis mindenki annak könyvelt el. Végül is nem csodálom, hogy a többiek azt hitték: járunk. Hiszen akkoriban vele töltöttem az időm legnagyobb részét. Tulajdonképpen óvoda óta vele voltam minden szabad percemben. Mint Pöttyös Panni Kockás Péterrel. Öt évesen játszótér, nyolc évesen bandázás (Sólyomszem törzs!), felsőben már közös biciklizések, nyolcadikban mozik kettesben…

Nem árultam, nem árulhattam el, mit is érzek a szívem legmélyén a Sipi, azaz nekem akkor már Máté iránt.

 Beszélgetések zaja szűrődik ide az udvarra. Látom, hogy néhányan már kezdenek szállingózni a bejárat felé. Besodródom én is, közönyösre igazított ábrázattal, szívem mélyén viszont nagy várakozással. Hiszen én gyakorlatilag senkivel nem találkoztam az elmúlt húsz év során. Nem volt könnyű összefutni az iskolatársakkal 200 km távolságból.

Rögtön Zsuzsába botlok, a régi legjobb barátnőbe, cupp, cupp, puszik, ölelések, örömujjongások. Mintha tegnap láttuk volna egymást utoljára. Ez a Tilda! Ő volt régen a fiúk kedvence, kinek kegyeiért sorban állt mindenki. Most meg: olyan szürke egér, aki mellett simán elmentem volna a folyosón, ha nem köszön rám. A céből az Anett viszont ugyanolyan csinos és feltűnő jelenség, mint anno, bár erről most a vastag sminkje is tehet. Te jó ég, a Szabina! Mondja is, hogy felhagyott a tájfutással, és most már kizárólag a családjának él. Látszik, izom helyett most háj borítja. Az a jóképű fickó meg ugyan ki lehet? Nem hiszem el, hogy a Dani! Ő volt mindig a legbénább, csupa csont és bőr, esetlen figura, most viszont: kifejezetten helyes, jóképű, szakállas férfivá érett. Apropó, ha már jóképű fickókról van szó, keressük csak meg azt a bés srácot, Bognár Zolit, akire a lányok húsz éve buktak. Talán el sem jött? Dehogynem: kopaszodva, pocakosan, szemüvegesen, bankigazgatóként. A legvadabb rocker gyerek meg, a Sanyi, á, ez tényleg hihetetlen: konzervatív öltözékű bróker! Gréta viszont még mindig, vagy most újra a kamaszkorát éli a tetoválásaival meg piercing-jeivel. Megspékelve egy tűzvörös bőrdzsekivel.

- Te semmit sem változtál! – Én ezt kapom meg a legtöbbektől. Meg hogy: - Meg se látszanak rajtad a szülések! – A hosszú ruhám persze eltakarja a kicsit megereszkedett hasamat, az alapozó meg, amit erre a kivételes alkalomra magamra kentem, a kezdődő szarkalábaimat fedi el. De, ahogy elnézem a felhozatalt, nem rossz a helyzetem. Sőt!

Az elegáns vagy átlagos ruhák, a festett hajak tömegéből az előcsarnokban összegyűltek közül kitűnik egy arc. Pont az ellenkező sarokban áll, elég messze tőlem. Hosszú haja a tarkóján vastag copfba van fogva egy széles pánttal. Nyakában fagyöngyös lánc. Rajta narancssárga ing: meleg színű, mégsem rikító; törzsén keresztbe vetve a táskája. Bővebb nadrágja barnás, lábán bőrszandál.

Mégsem ez a legfeltűnőbb rajta. Hanem az, hogy itt van, de mégsem. Látszólag beszélget, mindenkivel vált néhány szót, de senkinél nem marad egy percnél tovább. Fürkészem az arcát innen a távolból, de fogalmam sincs, ki lehet.

- Te, az kicsoda? – bököm meg Zsuzsa vállát.

- Nem ismered fel? – nevet az arcomba. – Hát a Sipi!

Folyt. köv.