A… Csakazértsem „a
Sipi”, hanem: a Máté? Máté! Aki miatt „darkosan” kezdtem el öltözködni, hátha
így felfigyel rám. Emlékszem, walkman-nel a fején állt mindig a folyosón(hol
voltak akkor még az MP4-lejátszók pláne okostelefonok!), én a szomszéd terem
ajtajából figyeltem, hogyan billenti félre kissé a fejét, és rázza a ritmusra,
amit csak ő hall, körülötte senki. Különben tényleg, most hogy nézem, ez az
enyhe oldalra billentés még megvan. Egyszer odamentem hozzá, valamit kérdezni
akartam tőle, persze jó ürügy lett volna csak arra, hogy szóba álljak vele,
erre ő, se szó, se beszéd, a fülemre tette a fejhallgatót. Azóta imádom a
„Jel”-t!
Valami hétköznapi
okból aztán megadtuk egymásnak a telefonszámunkat. És ő egyszer felhívott. Soha
azelőtt, és soha azután. Ki tudja, mi késztette arra, hogy akkor felemelje a
kagylót? Biztosan nem az, hogy megkérdezze tőlem a Kovács Ervin telefonszámát.
Erről ugyanis kábé fél percig beszéltünk, minden másról pedig majd egy egész
órát. Lehet, hogy azért történt mindez, mert én nem azt mondtam neki
köszönéskor, hogy „Szia, Sipi”, hanem hogy „Szia, Máté”? Annak a beszélgetésnek
egyetlen mondatát, egyetlen témáját sem bírtam később felidézni. Nemhogy most,
húsz évvel később, hanem húsz másodperccel azután sem, hogy elköszöntünk egymástól.
Nekem abban az egy órában csak az volt a lényeg, hogy az Ő hangját hallom.
Aztán nemsokára jött
egy nap, ami lehetett volna (addigi) életem legjobb napja is, de tulajdonképpen
attól kezdve romlott el minden. Pedig milyen jól indult! Suli-bulival, benne a
szokásos diszkón kívül anti-diszkóval, ahol pogózni lehetett. Egymás mellett,
egymással szemben ugráltunk, őrjöngtünk a „Ladies from that house”-ra. Utána
vele együtt mentem haza. Tekinthetjük így utólag a szerencsének, hogy Peti
aznap épp lebetegedett, és nem tudott eljönni, mivel a hazakísérés akkoriban
már az ő tisztje volt. Nekem már az is fura volt akkor, hogy Máté is az Ady
utca felé indul, pedig tudtam, hogy kicsit messzebb lakik, a Ságvári úton túl.
Lehetett volna akkor
csók is? Helyette tétovázás volt, suta beszélgetés a kapunk előtt, félmondatok,
célzások, egymás felé tett félbehagyott mozdulatok. És egy elbúcsúzás, ahol
elröppenő puszit kaptam az én tüntetően nagyon félrefordított arcomra. Miért
nem hagytam, ha nem is csókot, de legalább egy rendes puszit? Egy olyan sima,
barátit?
Ő ezt egyértelműen
visszautasításnak vette. És nem is közeledett hozzám attól fogva. Szinte szót
sem váltottunk egymással. „Szia”, köszönt rám néha, és már kapta is el a
tekintetét. Legalább annyira, mint amennyire én azon az estén félrekaptam a
fejemet.
Mit tettem? Semmit.
Mit kellett volna tennem? A mai eszemmel már tudom, de akkor a húsz évvel
ezelőtt eszem volt, ami szépen azt sugallta, hogy ne csak hivatalosan, hanem
ténylegesen is a Peti barátnője legyek. Vele olajozottan ment minden, mint a
karikacsapás, az első kézfogás, az első ölelés, az első csók. Azt ugyan nem
tudom, hogy akkori lázadó kamaszként miért egy biztos (vagyis annak látszó)
kapcsolatot választottam egy új kaland helyett. Mindenesetre lassan kezdtem
Mátét kiradírozgatni magamból.
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése