Úttörőnek kedve mindig jó? 1. - Én ide is tartozom

Mert a te apád ötvenhatos volt -  Még nem érkezett el a ti világotok - Lehetne hős forradalmár - Én ide is tartozom - Úttörő-táborba akar menni

        - Bal, bal, bal, jobb, bal!

- Csakazértis: jobb, jobb, jobb, bal, jobb! – morogta magában Áron, és sasszézva direkt lépést váltott.

- Pintér, fiam! – harsant az ordítás a levegőben. – Te nemcsak kétbalkezes, hanem kétballábas is vagy?

A menet megtorpant. A tanár poénját harsogó röhögéssel díjazták a diákok. Nem mintha nagyon humorosnak találták volna, de ugye nem árt jóban lenni a tanerőkkel. Még ha olyanok is, mint ez a Polecsák. A nevetés elültével következett a szokásos prédikáció. A nyakkendős fiúk-lányok legalább fél lábra nehezedve pihenhettek egy kicsit, míg Pufi-Poli alaposan megmosta Áron fejét.

A fiú nem tudta, mit is tegyen. Lehetne meghunyászkodó kisbárány, aki behúzott füllel-farokkal tűri a folytonos megaláztatásokat. Mert a tanár már megint az apjával jött, mint mindig:

- Azért, mert a te apád ötvenhatos volt? Akkor azt hiszed, neked már mindent szabad? Még nem érkezett el a ti világotok, kisfiam! Itt még egyelőre az lesz, amit én, a csapatvezetőd parancsolok. Értetted, Pintér??? – üvöltötte magából kikelve Polecsák.

- Hát ez dögunalmas, mindig ezzel példálózik. – ezt persze magában mondta csak Áron. Pedig sok mindent nem is tud Apáról ez az alak. Sem a forradalmi (ellen-forradalmi?) írásait, sem a szamizdatokban leközölt cikkeket, a titokban sokszorosított és terjesztett röpiratokat.

Lehetne tehát hős forradalmár ő is, aki büszkén vállalja, honnan is jött.

- Na de: Apa meg Én! Mi azért két külön világ vagyunk. – gondolta a fiú. - Hiszen én ide is tartozom! – nézett körbe a sok piros nyakkendősön. Olyan távoliak ők számomra, mégis… Szeretnék hozzájuk is közel állni.

Áront ugyanis sohasem fogadták igazán be társai maguk közé. Ő volt az abszolút különc, akit utoljára, körülbelül hatodik osztály második félévében avattak fel, és akkor is csak azért, mert a kerületi párttitkár kilátásba helyezte eltávolítását az iskolából. Szilágyi elvtárs amúgy is szörnyen pikkelt Pintérékre, szúrta a szemét, hogy ő is, és bátyja, Ákos is, a szülők múltja ellenére tiszta kitűnők voltak mindig. Nem lehetett kikezdeni a családot, de azért mindig megpróbált rést találni a pajzson, és ott keresztbe tenni nekik, ahol csak tud.

Mint például a tavalyi eNDéKás nyaralásnál. Polecsák leadta a drótot, Szilágyi pedig odaföntről szépen elintézte, hogy „véletlenül” pont ne férjen bele Áron a kiutazó csapatba. Csakhogy Pintérék szomszédja, a szöszke Haller-lány elcsacsogta, hogy:

- Képzeld Áron, tudod kit raktak be a helyedre? A Szilágyi unokahúgát, azt a kis strébert!

  Áronnak így nyolcadik végére már minden mindegy volt. A gyáva nyúl vagy a bátor hős szerepe helyett inkább szótlanul, de büszkén nézett a tanár úr szemébe. Az meg, látván, hogy szavainak nem sok foganatja van, inkább újra indulásra vezényelte a csapatot:

- Nóta, iiin-dulj! Ej, haj, száll az ének, zeng az ének… - és a dal bezengte a pesti iskola betonudvarát.

 Áronnak otthon semmi kedve sem volt a „Mi újság az iskolában, kisfiam?” című kérdésre válaszolni. Apa ezt úgyis mindig csak amolyan kötelező kapcsolatfelvételnek szánta, épp hogy csak felpillantva fiára íróasztala mögül, aztán újra belemélyedt tennivalóiba. Mindig sűrű cigarettafüst gomolygott a belvárosi lakás magas falai között. A fiú nem is emlékezett rá, hogy az iskolából hazatérve fogadta-e egyáltalán már látvány is, mint teli hamutál, szanaszét heverő papírlapok – na és mindehhez apja gondterhelt homlok-ráncai.

Ezek elől az ágyneműtartójába menekült. No persze, csak miután a kulcsot gondosan elfordította a zárban. Aztán irány a titkos zug, és benne a kincs: az ifjúsági takarékbetétkönyv! Múlt héten megint visszavitt egy adag újságpapírt a MÉH-be, így újabb takarékbélyeggel gazdagodott.

- Már csak néhány hiányzik… - nézegette kaján vigyorral, mint aki valódi összeesküvésre készül. Az is volt, összeesküvő! Apa elveinek sárba tiprója. Már előre felvázolta magában azt a jövőbeli beszélgetést, ami akkor fog megtörténni, amikor ő megteszi a „nagy bejelentést”. Hogy ÚTTÖRŐ-táborba akar menni. Nem szeretne, akar! Szinte maga előtt látta, ahogyan Apa amolyan „Te is, fiam, Brutus?” tekintettel néz rá. Esetleg hosszas előadásba kezd a kommunista elnyomásról és az illegális mozgalomról. Anya meg, mint Apa örökös, feltétlen támogatója, talán sírni is fog. És a „Hogy teheted ezt velünk, kisfiam?” kezdetű lemezt teszi majd fel.

Folyt. köv.