Túl nagy távolság

Túl nagy volt a távolság - Majd mi megmutatjuk! - Fehér lány, fekete fiú - Az a csokibőrű

Túl nagy volt a távolság kettőnk között, földrajzilag legalább annyira nagy, mint amekkora lélekben.

Pedig mennyire hittünk abban, hogy szerelmünk minden akadályt legyőz! Majd mi megmutatjuk a világnak, hogy így is lehet, hogy mégis lehet... Fehér lány, fekete fiú... De nem lehetett; be kellett látnunk, hogy a minket körülvevő mocskos világ irigysége, rosszindulata megmérgezi a legszentebb szeretetet is.

Jóllehet, nagyon bíztunk abban, hogy a köztünk lévő barátság, amely villámcsapásszerűen alakult át szerelemmé, elég erős kapocs ahhoz, hogy összetartsunk. Ám a bennünk rejlő ösztönös félelem – a társadalom elvárásai miatt érzett félelem - aláásta a szilárdnak hitt falakat, és összeomlasztotta azt, amit ketten felépítettünk. Ellenségeink, a bezzeg-emberek, akik a kezdetektől fogva huhogtak, most majd dörzsölhetik a tenyerüket, hogy nekik volt igazuk. Mégsem tartott örökké a kapcsolatom Abdullal.

Lehet-e ebből még a jövőben bármi? Elképzelhető-e az újrakezdés? Ehhez pokoli nagy szerencse kellene, és jókora adag hit. Amit, legalábbis most úgy tűnik, mindketten elveszítettünk. Mint ahogyan egymást is...

 

Na ugye? Megmondtam! Nem való annak a lánynak az a... Tudod, Margitkám, az a csokibőrű! Mindig is azt mondtam neki, hogy tisztességes magyar fiút keressen magának. Erre, hát nem megbolondult az az istenadta? Persze, mert ezek a mai fiatal lányok csak röpködnek a világban összevissza, aztán összeszerelmesednek mindenféle négerekkel! Pedig udvarolt egy ideig neki a Péter, tudod, az a helyes fiú a szomszéd utcából. Annyira drukkoltam neki, olyan rendes, szőke gyerek, jól menő vállalkozással, de aztán jött ez a fekete.

Képzeld, olyan fura tincsekben lógott a haja... Igen, hosszú haja volt, csimbókos! Meg egy fémkarikával döfte át az orrát, bizony! Hogy mik vannak? És még rendes szakmája se volt, csak valami különös hangszert fújogatott, esténként hallottam a teraszról, fel is jelentettem őt a polgárőröknek csendháborításért, fel én! A Bogika meg csak ölelgette. Fúj, hozzá se bírnék érni egy ilyenhez!

De, látod, Margitkám, nekem lett végül igazam, nem bírták sokáig együtt. A fiú hazarepült oda abba a hogyishívják országba, a Bogika meg egy ideig vörös orral mászkál az utcákon, aztán majd meglásd, szépen férjhez megy a Péterhez. Még gyerekeket is szül neki, ide nekem a lottó ötöst, szép fehéreket, és nem olyan... tudod, tejeskávé színűeket.

Vége