Lélekgyógyász 1. - Eszter

ESZTER (39) 09.00 - Egyéni terápia

Óvatosan nyomja meg a kaputelefont, épphogy csak csippen egy kicsit. Amikor felér, hosszasan csiszatolja a cipője talpát a lábtörlőn. A résnyire nyitott ajtón még külön kopog egy kicsit, utána lép csak be.

Majdnem negyven éves, de olyan a tekintete, mint egy riadt kisgyereknek. Sötétbarna, egyenes szálú haját egyszerű kontyba tűzte fel. Már vegyült a barna tincsek közé néhány ősz hajszál. Arcán semmi smink, tekintete emiatt kicsit üresnek tűnik. Ruházata egyszerű: barna kötött kardigán, zöld szövetszoknya. Az egyhangúságot csak egy színes kendő oldja a nyakában. Táskáját az ölében mintegy pajzsként tartja a teste előtt.

- Elnézést ezért a lehetetlen időpontért. Most tudtam csak időt szakítani önre. Vagyis bocsánat, magamra. Elvittem a gyerekeket iskolába, és beraktam egy adag mosást. Innen pedig majd sietnem kell haza, mielőtt értük megyek, ki kell teregessek. És még meg kell főznöm az ebédet is.

- Délután nem lett volna könnyebb?

- Jaj, dehogyis! Egyik nap Bálintot viszem az edzésre. Tudja, karatézik. Már narancssárga öves. – Húzza ki magát büszkén. - Másik napon meg Bogi zongoraórája van, őt is el kell kísérnem. Esténként Lucával tanulok, a felvételire kell készülnünk.

- Sokszor használja azt a szót, hogy „kell”. Ki mondja azt, hogy kell?

- Hát… - nevetgél, - Tulajdonképpen én magam. Ezek egy anya kötelességei, nem? Nem dolgozom semmit, ezért az enyém a háztartás és a gyereknevelés.

- Ez semmi?

- Már megszoktam. Az anyám szerint még így is pocsék anya vagyok. Mert hogy amikor mi voltunk kicsik, ő nem mászkált velünk el sehová, legfeljebb a lakótelep játszóterére. Én meg a kicsiket kendőbe raktam, és mentem velük mindenfelé, ringatóra, baba-mama jógára. Ősanyának becézett. Nem, ez nem jó szó, mert nem becenév volt, hanem gúnynév. Mert hogy a padon is megszoptattam őket, ha sírtak.

- Édesanyja szerint milyen a jó anya?

- Szigorú. Hagyja sírni a csecsemőt, mert úgy edződik a tüdeje. Cumisüvegből etet, és már 3 hónaposan hozzátáplál. „Ti is feles tejet kaptatok, és fél éves korotokban már ettétek a pörköltet.” – Anyját idézi kicsit torz fejhangon. - Nappal járókába teszi a babát, és nem engedi, hogy az kipakolja a lábasokat a konyhaszekrényből.

- A gyerekei már jócskán kinőttek a babakorból. Azóta nem enyhült ez az ellentét ön és az édesanyja között?

- Á, nem, mindig talál valamit, amibe bele tud kötni. Például: Bogi miért pocsékolja idejét klimpírozásra, miért nem külön angolra iratom inkább be? Bálint meg nagyon agresszív, és ez a csihi-puhi csak tovább ront a helyzeten.

- Tényleg agresszív?

- Dehogy! Azaz: alapból nem, teljesen normális, élénk kisfiú. De anyámnál nem lehet moccanni sem. Ne menj oda, ne vedd le a polcról, ne csináld ezt, ne csináld azt! Folyton valami tiltás, ettől még én is agresszív lennék! – Elneveti magát, nagyon nem tűnik agresszívnek… - Makulátlan tisztaság és rend van a lakásában. Nála még a padlóról is lehet enni, mondja. De én nem akarok a padlóról enni! Mi a padlón járunk, és az asztalon eszünk… - Sóhajt. - Na és Luca… Miért nem a Fazekasban akar tovább tanulni?

- Az a legjobb? Mármint szerinte?

- Persze, egy versenyistálló. Nemcsak szerinte, a lista szerint is. Még csak az kellene Lucának, pont matekszak, örülök, ha 10 pontot össze tud majd szedni a központin. Ő úgyis a Forraiba készül.

- Az mi?

- Ugye, hogy maga sem hallott soha róla? A kerületünkben van, gyalog 15 perc, a barátnői közül is többen oda akarnak menni. Művészeti szakközépiskola, Lucához illik. Anya szerint link-képző. De én talán jobban ismerem a gyerekeimet, mint az anyám, nem?

- Sokat mesélt a gyerekeiről… És a férje? – Erre kényszeredett mosollyal legyint.

- Ó, hát vele alig találkozom. Magas beosztásban van, minden este későn ér haza. De már ezt is megszoktam, babakorukban is jó esetben a fürdetésre ért haza. Most ráadásul erre az uniós projektre készülnek, folyton túlórázik. Sokszor estig bent kell maradnia.

- Ezek a hétköznapok. És hétvégén?

- Nem is tudom… Valami mindig van. Konferencia, csapatépítő tréning…

- Apaként funkcionál egyáltalán?

- Nem igazán. Ritkán csak. Néha lemennek Bencével a térre focizni. Bogi ilyenkor hisztizik, hogy őt miért nem viszi el az apja sehová, és ezzel kiharcol magának egy fagyit. Lucáról szerintem azt sem tudja, hogy már nyolcadikos. Azt pláne nem, hogy épp szerelmes.

- Tulajdonképpen miért jött el hozzám?

- Lejárt a GYET-em. – Végre elmosolyodik, amikor látja a virtuális kérdőjelet. – Vége a főállású anyaságnak. Fogalmam sincs, mihez kezdjek, merre tovább.

- Értem. Mivel foglalkozott a gyerekek megszületése előtt?

- Ó, mikor volt az már… Több mint 14 éve. Amúgy tanítottam. Általános iskolában voltam napközis tanár.

- Nem veszi vissza a régi munkahelye?

- Megszűnt, bezárták az iskolát. És… abban sem vagyok biztos, hogy vissza akarnék menni…

- Nem szeretett ott tanítani?

- A hangsúly nem is azon van, hogy ott, hanem hogy tanítani. Mintha már nem érezném a motivációt arra, hogy tanítsak.

- Anno miért döntött a tanári pálya mellett?

- Hmmm… Ki emlékszik már arra? Azt nem mondom, hogy gyerekkoromtól fogva tanár akartam volna lenni.

- Amikor megkérdezték gyerekként, hogy „Mi leszel, ha nagy leszel?”, akkor mit válaszolt?

- Az illető háta mögött kiöltöttem a nyelvemet! Micsoda hülye kérdés ez, nem? Aztán, ha nagyon erőszakoskodtak, azt mondtam, hogy anyuka. Erre aztán mindenki lesajnálóan legyintett. Csak egy anya?

- Végül is az lett, nem? Méghozzá főállású!

- Hát igen, az elmúlt közel másfél évtized ezzel telt, a gyerekekkel, otthon. Az azelőtti pár év pedig szintén gyerekekkel, az iskolában. Majdnem húsz év. De nekem már kezd elegem lenni a gyerekekből! Felnőtt emberhez alig szólok. Akkor is a téma az ebédbefizetés, az osztálykirándulás, a szülői munkaközösség, mert persze annak is tagja vagyok…

- Mégis, milyen terület vonzza?

- Ez az, hogy nem tudom. Ezért vagyok itt tulajdonképpen.

- Rendben, közelítsük meg onnan, hogy mit szeret legjobban csinálni a szabadidejében? – Erre csak vonogatja a vállát.

- Azt se tudom, mi az a szabadidő. A háztartás meg a gyerekek teljesen kitöltik a napomat. Valami tennivaló mindig van. Amikor az alappal kész vagyok, akkor jönnek az olyanok, mint mondjuk a zokni-stoppolás. A gyerekek meg mindig adnak feladatot: hol a leckét kérdezem ki, hol mesélek nekik, vagy békebírót kell játszanom, ráadásul az a rengeteg kérdés…

- Használja egy kicsit a képzeletét! Tételezzük fel, hogy vége a napnak, a házimunkákkal mind végzett. Egyedül van ébren, a férje még nem érkezett haza…

- Ó, igen, ezt könnyű elképzelni.

- Ragadjuk meg ezt a pillanatot, ilyenkor mihez kezd?

- Hát, teszek-veszek… Elpakolom a…

- Vegyük úgy, mintha nem lenne semmi tennivalója.

- Képtelenség. Legfeljebb bealszok. Sokszor van, hogy arra ébredek, hogy a férjem bebújik mellém az ágyba.

- Mikor töltöttek utoljára kettesben időt? – Fintorokat vág.

- Nem emlékszem. Semmikor. Vagy annyira régen, hogy az már kitörlődött az emlékezetemből.

- Mikor töltött utoljára önmagával időt?

- Talán mielőtt megszülettek a gyerekek. Akkor szerettem kötögetni, horgolni. Meg mindenféle dekorációkat készítettem, húsvétra, karácsonyra, meg csak úgy a lakásba.

- Tizenöt éve nem foglalkozott semmivel csak úgy a maga kedvéért? – Mély sóhaj:

- Nem! Azt sem tudom, ki vagyok én.

- Adok egy házi feladatot.

- Ezt felírom. – Keresi a tollat a táskájában. Hosszasan kotorászik, de nem leli.

- Adjak egyet én?

- Nem, köszönöm, itt kell lennie valahol. - Elkezdi kipakolni a táska tartalmát: benne minden IS. Őskáosz. Papírfecnik, zsebkendők, egy legódarabka. Kiránt egy zörgős kulcs-csomót is.

- Először is: tegyen rendet a táskájában! Selejtezzen ki belőle mindent, ami nem oda való. És tegyen bele három olyan dolgot, ami nőies. Smink-kellék, körömolló, parfüm… A másik házi feladat címe: ÉN!

Folyt. köv.