A férfi a síneken állt - Ágyő világ! - Térj vissza hozzám! - Fetrengett saját mocsarában - A nők sosem a jó fiúkat választják - Semmi értelme az életnek - Nem maradtak könnyei sem - Felharsant a vonatkürt
Van az a klasszikus vicc, hogy mit lát az alagútban az optimista? Fényt. A pesszimista? Sötétséget. A mozdonyvezető meg két hülyét, aki épp most akarja elcsapatni magát a síneken...
A férfi a síneken állt, melyek mintha a végtelenbe vezettek volna. Az alagút vége koromsötét volt. Arra gondolt, hogy ha nő lenne, most mennyivel egyszerűbb lenne minden. Bevenne egy marék gyógyszert, és ágyban, párnák közt... Ágyő, világ!
Mennyivel szebb hulla lehet valaki hófehér párnahuzattal a háttérben, mint vonat által széttrancsírozva. De egy férfi haljon már meg férfiasan! Bátran szembenézve sorsával.
Ma viszont már nincsenek harcosok meg hősök. Hiába szavalhatná, hogy ott essem el én, a harc mezején... Még a saját igazáért sem tudott megküzdeni, hát hogy is vehetné fel egy ilyen puhány alak a kesztyűt egy valódi ellenséggel?
Puhapöcs, papucs, szargombóc... Ilyen remekbe szabott jelzőkkel illette magát, miután kiderültek a felesége turpisságai. És ő még akkor sem viselkedett oroszlánként, nem állt a sarkára, hogy na ezt aztán már nem, ilyet vele nem lehet megtenni. Ehelyett mit tett? Kuncsorgott, drágám, elfelejtek mindent, csak térj vissza hozzám...
Fúj! Megalázkodó féreg!
Utólag visszagondolva, a felesége talán visszatért volna hozzá, ha ő férfiként viselkedik. Még provokálta is őt, elkezdte mesélni a titkos légyottok részleteit, és huncut tekintettel várta, miként reagál. És ő majdnem megtette, szinte lendült a keze, hogy adjon neki egy pofont. Megütötte volna azt az arcot, amit korábban mindig csak simogatott.
De a keze lehanyatlott, a felesége pedig beletörődően legyintett, nem vagy te férfi, mondta, és pakolni kezdte a holmiját egy bőröndbe. Azokat a szexis fehérneműket is, igen feltűnően, amiket mind tőle kapott, és amikből egy ideje a szeretője hámozta ki. Pedig megérdemeltem volna, ezt szinte sikította neki, mielőtt beszállt volna a taxiba. Az a sárga szörnyeteg örökre elvitte tőle.
És ha még ezután talpra állt volna, de nem! Fetrengett a saját mocsarában, tovább és tovább hergelte magát, bele a szenvedésbe. Mindenkinek arról beszélt, mennyire szerencsétlen is ő, de egy idő után szép lassan eltűntek azok, akik korábban meghallgatták. Önsajnáltató vagy, mondta a legjobb haverja, akinek a legújabb pornó DVD-vel sem sikerült őt jobb kedvre derítenie, aztán ő is hanyagolta már.
Néha felhívta a feleségét, nevezzük inkább volt nejének, mivel egy idő múlva megérkezett postán a válókereset is, szóval felhívta az exet, de amikor az csilingelő hangon beleszólt a telefonba, hállóóó, így, elnyújtottan szokta, ő mindig kinyomta. A sokadik ilyen kísérleténél hisztérikus reakciót kapott, ha te vagy az, te hülye barom, impotens, akkor azonnal hagyd abba, mert feljelentelek.
Nem értette, ő mindig csak jót akart neki, elhalmozta mindennel, toleráns volt és alkalmazkodóképes, legyen szó akár bevásárlásról a plázában, ahol hű pincsikutyaként követte a feleségét, egyre halmozódó mennyiségű zacskóval a kezében, akár bármi másról. Oda mentek, ahová a volt neje mondta, azt csinálták, amit ő javasolt. Leste a kívánságát pitizve.
Miért van az, hogy a nők sosem a jó fiúkat választják, hanem a rossz fiúkat? Ez a szerető az volt, igazi macsó, egyszer látta őket véletlenül egy parkolóban, a pasi, kigyúrt, kopasz, agyontetovált fazon, nem nyitotta ki neki az autó ajtaját, és előre sem engedte, a kis kurvája meg vihogott rá, és tűrte, hogy az a fenekébe markoljon.
Eh, így semmi értelme az életnek, nélküle, hát most kinek vigye be az ágyba a reggeli kávét? Kinek masszírozza meg minden nap a hátát? Kinek fúrja fel a kispolcot a fürdőszobába? Franc a kispolcba, marad féloldalas örökre, ő ugyan többet nem fog fúrógépet a kezébe semmiféle nőszemély kedvéért.
Elkezdett kimaradni a munkából. Mindenféle bogyókat szedegetett be, az egyiket álmatlanság ellen, a másikat annak mellékhatására, a harmadikat meg csak úgy, mert miért ne? Behúzta az összes sötétítőfüggönyt, a súlyos drapériák kizárták a napfényt, ami talán meghozta volna az életkedvét, és egész nap a fekete szobában gubbasztott a földön.
Volt, hogy egész nap aludt. Volt, hogy egész nap nem evett semmit. Máskor megállás nélkül a tévét bámulta, válogatás nélkül, főzőműsor, pankráció, valóságshow, kifejezéstelen zombi arccal. Már nem maradtak könnyei sem.
Aztán egyik nap, maga sem tudta, mi szállta meg, felkelt, és kilépett az ajtón. Be se zárta maga mögött, a tárva hagyott ajtón át áporodott szag áradt ki a folyosóra. Ment, fogalma se volt merre, csak ahová a lába vitte.
Az alagút... Gyerekként mindig felmásztak a domb tetejére, és mikor meglátták a vonatkígyót kifelé jönni, kövekkel dobálták a tetejét. Nagyapja egyszer meglátta, kapott érte a nadrágszíjjal, aztán nem volt többé dobálózás, de a vonatokat akkor is szerette nézni. Ki hová megy, és mi célból, szerette találgatni.
Most nem tudta, hová megy és mi célból, csak egyre tovább a síneken, egyre beljebb az alagút feketeségébe. Megállt. Olyan hangosan lélegzett, hogy a falak visszhangozták. Karját kitárta a sötét felé, megadóan, jöjjön, aminek jönnie kell.
Aztán meglátta a fényt az alagút végén. És felharsant a vonatkürt...
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése