R-betűs

Rosszfiúk - Megégette magát - Intett egyet - Kinyúlt egy kéz

Mindig is vonzották a rosszfiúk. Soha nem tudott mit kezdeni a túl kedves, túl rendes férfiakkal. Azokból jó férj meg jó apa lesz – neki viszont szerető kellett. Egy alfahím!

A lelke mélyén érezte, hogy ebből nem sülhet ki jó, az anyja mindig is óvta őt az ilyen macsóktól, de ő sose hallgatott senkire, a századik után százegyedszerre is megégette magát.

Autójával egy düledező ház mellett parkolt le. Belepillantott a tükörbe. Megigazította tupírozott haját, vérvörös rúzzsal festette ki a száját, néhány csepp parfümöt permetezett a nyakára.

Akkor látta meg őt, amikor kiszállt a kocsiból. Zavarában kiejtette táskáját a kezéből, a lakk retikül az aszfalthoz csattant, ő utána kapott, a táska pántja leszakadt, kapkodva igyekezett a csatot a karikához rögzíteni, mindhiába.

A férfi persze felkapta fejét a zajra, de esze ágában sem volt a segítségére sietni. Csak állt ott, hátrazselézett hajjal, fekete bőrdzsekiben, hegyes orrú csizmában. Cigarettát szívott, óriási karikákat fújt a füstből, aztán a csikket hanyag mozdulattal, a rüsztjével rúgta be a kövek közül kihajtó gazba. Éles volt a kontraszt a jóképű, fiatal férfi és a mögötte lévő ócska, romos házfal között.

A nő tétován tett néhány lépést a férfi felé, tűsarkai hangosan kopogtak a macskaköveken. Szíve majd kiugrott a helyéről, zihálva kapkodta a levegőt.

A férfi csak nézte, aztán intett egyet, ellentmondást nem tűrve, ő meg remegve követte, kanyargó sikátorokon át.

Egy pillanatra elveszített őt szem elől. Megtorpant. Hirtelen azonban kinyúlt egy kéz, és berántotta egy kapualjba. Érezte a dohány kesernyés, az izzadtság sós illatát. A férfi keze felé nyúlt, kérges tenyerével végigsimított a nő púderezett arcán.

Vége

(Intuitív Írás Kurzus egyik feladata, megadott R-betűs szavakkal)

Tükörkép

A közös pontokat keresték - Felfedezte magát, rácsodálkozott magára - Ő én vagyok, én ő vagyok - Utazzunk el!

Egyikük sem hitt a híres szlogenben, hogy „az ellentétek vonzzák egymást”. Amikor megismerkedtek, rögtön a közös pontokat keresték.

„Ő is szereti a földszíneket!” „Neki is van tetoválása!” „Végre valaki, aki rajong a jazz-ért!” „Ő is Woody Allen fan!” „Kedvence a rosé, mint nekem!” „Imádja a sushi-t, akárcsak én!”

A nő felfedezte magát a férfiban. A férfi rácsodálkozott magára a nőben.

Teltek a hetek, hónapok, jártak jazz-koncertekre, nézték a Woody Allen filmeket, japán étteremben ettek, esténként egy pohár rosé-val koccintottak.

Egy év eltelt ebben a szimbiózisban. A nő eléggé rendetlen volt, de egyszer csak elkezdte idegesíteni, hogy a férfi a fürdőszoba padlóján hagyja a szennyes alsónadrágját. A férfi nem volt egy tisztaságmániás, de valahogy zavarni kezdte, hogy a nő nem mossa maga után ki a kádat.

„Ő sem csukja le a vécédeszkát” „Ő is iszonyat vastag réteg vajat ken a kenyérre” „Miért röhög mindenen annyira idétlenül, mint én?” „Hogyhogy képtelen bízni az emberekben – hozzám hasonlóan?”

Egy este a nő a férfi szemébe nézett. A férfi visszatekintett rá.

„Ő – én vagyok” „Én – ő vagyok”

Azon az estén keserű könnyeket sírtak.

Eljött a másnap. Új nap, újrakezdés. „Csináljunk valami nagyszerűt, valami őrültséget, valamit, amitől mi – mi leszünk!” „Utazzunk el, jó messzire!”

Azt hitték, ez lesz életük nyaralása. Az utolsó esély arra, hogy megmentsék, ami tönkrement, összefoldozzák, ami szétszakadt.

Mindkettejüknek nagy álma volt Hawaii, ez is egy közös pont a sok közül. A férfi kivette a bankból a megspórolt pénzét, a nő repülőjegyet vett, szállást foglalt, program-tervezetet készített. Halvány reményt éreztek, egy fogódzkodót, hogy talán még sikerülhet.

Megérkeztek a tengerpartra. A nő kezében egy pohár rosé, telefonján Nat King Cole-t hallgatott. A férfi egy sirály láttán harsányan felnevetett, és bekapott egy falat sushi-t.

Utoljára még egymás szemébe néztek. A nő meglátta saját tükörképét, a férfire saját tükörképe tekintett vissza.

Hátat fordítottak, és ellenkező irányba indultak tovább a parton.

Vége

Te és Én

Végre itthon -  Nem is üdvözlik az apjukat? - Legalább annyiban legyen részem - Mintha egy vadidegennel beszélgetnék - Ismersz te engem? - Kihűlt a kapcsolatunk - Nincs közös irány - Vége az aranykornak? - Együtt húzzuk tovább a szekeret 

 

           - Végre itthon! - sóhajtott Betti, amikor hallotta, hogy Attila belép az ajtón. Cipő le, kulcsok csörrentek, aktatáska koppant a padlón. - Mikor jön már be?

            - Szia. - kukkantott be végül a férfi az ebédlőbe, néhány percnyi szöszmötölés után. Halálosan kimerültnek tűnt.

            - Fárasztó napod volt, azt látom. - állapította meg felesége fásultan.

            - Bizony az! Tudod, nálunk most eléggé uborkaszezon van, képzelheted, mit érzek, amikor közlik odafentről, hogy a lap példányszámának emelkedését várják tőlem. De erősen. És hogy sürgősen találjak már ki valamit, mert különben...

            - Különben? - riadt meg Betti.

            - A különben-t nem mondták, de el lehet képzelni. Hát így vagyok, nagy fölöttem a prés. Alattam meg az a sok hülye...

            - Hülyének azért ne nevezd őket, ők írják meg fotózzák az újságot. Nélkülük mehetnél a sóhivatalba.

            - Na jó, de miket írnak! És hogyan fényképeznek! Alig tudok egy épkézláb magazint összekovácsolni a cikkekből. De elég legyen ebből! - legyintett fáradtan. - Mi a vacsora?

            - Vajas kenyér, sajttal, kolbásszal...

            - Nem főztél semmit?

            - Ebédre sietve összeütöttem egy kis mákos tésztát, de azt a fiúk gyorsan elpusztították. Te ettél a menzán, nem?

            - Azért csinálhattál volna nekem is valami meleget... - hangzott a panasz, de látva párja felvillanó tekintetét, Attila inkább nem folytatta. - Apropó, hol vannak a srácok?

            - Bent a szobájukban. Gyerekek! Megjött Apa! - szólt be a fiainak Betti, amolyan kiabálós hangsúllyal, de inkább csak úgy maga elé mormogva.

            - Helló! Szia! - hangzott a köszöntés, de se Bálint, se Máté nem jött ki az étkezőbe.

            - Mi az, ezek már nem is üdvözlik az apjukat? Te sem adtál nekem még egy puszit sem.

            - Te sem! - vágott vissza az asszony.

            - Hát én úgy vélem, hogy ha már egész nap gürcölök a munkahelyemen, legalább annyiban legyen részem, hogy a nejem csókkal és főtt étellel várjon!

            - Ha nem tudnád: én is dolgoztam ma. Lehet, hogy a főszerkesztői álláshoz képest az én dadus-munkám kismiska, és nem is tölti ki a napomat, de a délutánra itt van nekem a két fiú, és az bőven elég. Még sok is! Hogy ma is mit műveltek egymással!

            - Inkább ne részletezd! Elég nekem a kollégákkal a konfliktus, aztán még itthon is azt halljam, hogy a gyerekek veszekednek, verekednek, satöbbi. Mást nem is csinálnak?

            - Nem nagyon... - sóhajtott Betti. – Nincs, kitől lássák a mintát. Tudod, akitől jó példát vehetnének, az nem tölti velük az idejét. Csodálkozol, hogy egyre jobban eltávolodnak tőled?

            - Nemcsak ők, te is. Lassan már olyan érzésem van, mintha egy vadidegennel beszélgetnék.

            - Ez nem beszélgetés, csupán közhelyes társalgás. Mi már régóta nem tudunk amúgy igazán beszélgetni egymással. Ismersz te egyáltalán engem?

            - Micsoda hülye kérdés, hát persze hogy ismerlek. Te vagy a feleségem! - a férfi pillantása a szoba falán függő esküvői képre esett, ahol menyecskéjéről túláradó boldogság sugárzott. Aki viszont most itt állt előtte, az a nő, tényleg, mintha idegen lenne! Micsoda keserű vonás húzódik a szája szegletében! És ez a cinikus tekintet!

            - Nem ismersz, és nem is értesz engem, ez az igazság! Teljesen kihűlt a kapcsolatunk, a házasságunk már a tönk szélére került, nem érzed?

            - Azt valóban érzem, hogy te nem az a csodálatos teremtés vagy, akivel tizenöt éve összekötöttem az életemet. Mintha a te sorsod és az én sorsom valamiféle sínpár lenne, amelyek eddig párhuzamosan haladtak egymás mellett, de az utóbbi időben igencsak távolodni látszik ez a két sín.

            - Persze, mert az sem tudják, merrefelé kellene haladniuk. Nincsen közös irány! A kezdet kezdetén még tudtuk, mit szeretnénk: gyermekeket, házat... Hol vannak most a céljaink?

            - Nem tudom, Betti, igazán nem tudom... - motyogta Attila. - Nincsen egységes jövő-képünk.

            - És akkor, most adjunk fel mindent? Hagyjuk abba ezt az egészet egymással? - tört ki a sírás az asszonyból.

            - Most mit siratsz? Azt elmúlt éveket? Vagy azt, hogy vége az aranykornak? Eh, elegem is van ebből az egészből! - csapta le a férfi a kenőkést az asztalra, és beviharzott a hálószobába. Dörrent utána az ajtó.

            - Akkor most vége is ennek a szerelemnek? - kérdezte az a kis-angyal, amelyik Betti feje mellett lebegett.

            - Dehogyis!  - válaszolta a társa. - Most jön aztán a mi dolgunk! Én megyek ezután a szerencsétlen után és megpróbálom megpuhítani. Te pedig sugdosd tele a felesége fejét mindenféle jóval. Javaslom, hogy kezd a régi szép közös emlékeknél!

            Betti a könyvespolc elé rogyott le egy karosszékbe, és ott itatta az egereket. Közben keze szórakozottan babrálta az előtte sorakozó fotóalbumokat. Majd találomra kihúzott egyet, és fellapozta. (Valóban a véletlen műve volt ez az egész? Erre a kérdésre őrangyala másképp válaszolna!)

            - Jé, az első közös kirándulásunk fényképei... Majdnem lezuhantunk együtt egy szikláról! És ez meg, a jó öreg balatoni nyaraló. Hogy mikről is tudna az mesélni! Ó, ezt Rudi készítette rólunk. De jók vagyunk rajta! Ez előtt nem sokkal kérte meg a kezemet. Igazi virágcsokros, térden-állós lovagi lánykérés volt... - bukkant fel egy apró mosoly az asszony szája szegletében.

            Eközben Attilát furcsa pózban találta angyalkája. Hason feküdt az ágyon, térdét maga alá húzta, fejét pedig párnája alá fúrta. Nemsokára még a takaró alá is be akart bújni, hogy ne hallja, amiket az a halk, de határozott hang sugdos. Ám hiába párna, hiába takaró, a sugallatok így is bejutottak a fülébe:

            - Gondold át, mi az igazán fontos az életetekben! Helye van még neki a szívedben? Akkor ne dobd el ilyen hirtelen magadtól! Kell egy közös irány, jól érzed. Beszéljétek meg, merre menjen tovább ez a kapcsolat! Hagyd a munkát, vedd lazábbra. Tölts több időt vele és a srácokkal is. Van még egy esélyed, de ez talán az utolsó. Ne engedd el ilyen könnyen ezt a kedves nőt és a családodat!

            Betti már Bálint születésénél tartott a fotók között, szemében gyanúsan csillogtak a meghatottság könnycseppjei, amikor résnyire kinyílt az ajtó. Az asszony hallotta a nyikorgást, de szándékosan nem nézett vissza, sőt, még tüntetőleg arrébb is fordult, hogy férje csak a háta közepét láthassa.

            - Pszt! Sz-sz-sz! Betti! - hangzott az ajtó felől a susmorgás.

            - Mi az? - morgott a felesége.

            - Gyere ide!

            - Mit akarsz? - hangzott újból a mormogás, most már kicsit barátságosabban.

            - Gyere csak, gyere!

            Betti úgy tápászkodott fel, mint egy lassított felvétel. - Na nehogy már azt higgye, hogy egyetlen füttyszavára ugrok! - gondolta. Csigatempóban közeledett a hálószoba ajtaja felé. Attila nem bírta már ezt a vánszorgást, odaugrott párjához, és a karjaiba kapta.

            - Akarod velem tovább élni az életedet? - kérdését a szőke hajtincsek közé suttogta.

            - Hmhmhm...

            - Micsoda? Ebből semmit sem értek!

            - Ha így ordibálsz, akkor nem! - tört ki Bettiből a hahotázás.

            - Istenem, milyen ostobák is tudunk mi lenni... - tört ki a sóhaj férjéből. - Most bejössz a szobába, - húzta, - azonnal leülsz, és végighallgatjuk egymás óhaját-sóhaját. Minél kevesebb panaszt szeretnék hallani, és annál több óhajt: azaz elképzelést arra nézve, hogy merre fordítsuk együtt a közös szekér rúdját!

            - Hát te azt szeretnéd, hogy együtt húzzuk tovább ezt a szekeret?

            - Együtt. Nem véletlenül vagyunk mi Joó-család! Csak ne pakoljuk meg olyan sok teherrel! Vegyük le róla a közönyt, az irigységet, a meg nem értést...

            - És rakodjuk meg sok-sok szeretettel! - simult Attila karjaiba Betti.

Vége

Avocado Hostel 3. - Mindenki mindenkit szerethet

Együtt bámulták az okostelefont - Három, első pillantásra teljesen egyforma lány - Nem vagyunk kínaiak! - Még hogy spanyol! - Hová tüntettétek a biciklimet? - Béke legyen veletek! - Mindenki mindenkit szerethet

- Nézzétek, milyen klassz fotót lőttem a Hősök terén! – sikkantott egyet Csi.

- Ó, igen, egész jól látszik az az angyal az oszlop tetején. Hány lájkot kapott?

- Eddig 63-at. És a tieid?

- Az a kép vezet, amin a Dunán sétahajózunk. – Mondta Szöu. - Amin komoly fejet vágunk, azt 82-en kedvelték, amin meg mindhárman bebandzsítunk, azt már több mint 100-an. Mi a helyzet veled, Haun?

- Ó, én még csak 45-nél tartok, de csak pár perce raktam fel az Instára. – Két barátnője odahajolt hozzá, együtt bámulták az okostelefon kijelzőjét.

- Jaj, ezen nagyon szörnyen nézek ki! Pont belelóg a fejembe a Parlament kupolája! Léci, ne taggeljél be!

A pink női hálóteremben, az egyik emeletes ágy tetején három, első pillantásra teljesen egyforma lány kucorgott. Egyikük pizsamája halvány rózsaszín, másikuké mentazöld, a harmadiké fekete-fehér pöttyös.

- Csajok, Koreában már délután 4 óra van. Itt az idő!

- Várjatok, - ugrott le az ágyról Szöu, - kifutok a vécére, csak utána kezdjük az élő bejelentkezést.

 

A dörömbölés tovább folytatódott a fürdő ajtaján.

- Ki a frász az? Nem bírsz egy percet se várni?

- Nem tudnál egy kicsi sietni? – toporgott az előszobában Szöu. – Mindjárt bepisilek!

- Már megint egy rohadt kínai. – dörmögte a bajusza alá Marco, de Csi persze meghallotta.

- Nem vagyunk kínaiak! – visította, és a hangfrekvencia még az ajtón át is elviselhetetlen volt. - Koreából jöttünk! Én is hívjalak téged spanyolnak?

- Hívj, aminek akarsz, ferdeszemű. – röhögött Marco, kiviharzott a fürdőből, és becsapta maga mögött a férfiháló ajtaját. – Még hogy spanyol! Hogy lehet összekeverni a portugálokat a spanyolokkal?

Lotte és Isa a nappali ajtajában majdnem nekiütközött a nagy dérre-dúrral berontó Teóval:

- Hová tüntettétek a biciklimet?

- Mi? – kacagtak fel a holland lányok.

- Úgy nézünk ki, mintha kerékpár-tolvajok lennénk? – mosolygott a görögre Isa, szempilláját megrebegtetve. Az ősi női bűbáj ezúttal nem működött, Teo tovább dühöngött.

- Akkor hol van?

- Ahová raktad.

- Az előtérbe tettem tegnap este. Nem gondoltam, hogy reggelre lába kél.

- Én vagyok a tettes! – jelentkezett Irina. - Miután a két részeg spanyol csávó hazatántorgott tegnap éjjel, egyikük izomból nekigyalogolt a cangádnak, és feldöntötte. Jobbnak láttam biztonságba helyezni.

- Nem vagyunk spanyolok! – robbant elő a férfihálóból Marco és Franco.

- Áldás! – jelent meg a káosz közepén Ravi, félrecsúszott, piros kötött sapkájában. – Béke legyen veletek.

- Jaj, már megint ezzel a világmegváltó szövegeddel jössz. – nyafogott Lotte. - Képtelenség, hogy mindenki mindenkit szeressen. A nevelőapámat spec. ki nem állhatom.

- Én meg spec. ma reggel az egész világot utálom – morogta Teo.

Ekkor jelent meg a zsúfolt előszobában Emőke, aki előtt Irina, mivel meghallotta a cipőkopogást a gang kövén, szélesre tárta a bejárati ajtót.

- Hát te meg ki vagy? – kiáltott fel mindenki egyszerre.

- Emőke vagyok – nevetett fel a lány. – És magyar. - Egy szempillantás alatt felmérte a jelenlévőket. A néhány négyzetméteres előszobában ott állt kettő spanyolnak látszó férfi, három kínainak tűnő lány, egy szlávos arcú nő, kettő szőke németes lány, egy élő jógi, és egy nagyon dühös görög. Teo épp a kerékpárját tolta ki a gardróbszobából, tekintetét a most érkező lányra emelte. Abban a pillanatban tudta, hogy nem fog hazatérni Athénba.

 

- Tudjátok mit, fiatalok? – emelte a kezét magasba Ravi a zárzavar kellős közepette. - Van egy jó ötletem! Menjünk el együtt az indiai étterembe, amolyan békülős evésre, beszélgetésre.

- Nem te mondtad az imént, hogy az indiai étel csak Indiában jó?

- Ravi, azt mondják, az Indigóban egész finom a curry.

- Mekibe menjünk! – visították a koreai lányok.

- Jézusom, - dörmögött Franco – eljönnek Kínából Magyarországra, és gulyás helyett hamburgert akarnak enni.

- Nem vagyunk kínaiak! – sikítottak a lányok egyszerre.

- Bedobhatnánk egy jó kis gyrost is - evezett hazai vizekre Teo.

- Szerintem meg pizzázzunk egyet! – A magyar újonc lány döntötte el a vitát. A csapat végre elindult az ősöreg lift illetve a vaskorlátos lépcső felé.

- Ha már együtt eszünk, bulizhatnánk is este – szőtte tovább a szálakat Marco, az egyik holland lányt átkarolva. Fogalma sem volt róla, hogy Lotte avagy Isa.

- Tegnap láttunk a szomszédos utcában egy szórakozóhelyet, Alterego, ez volt kiírva.

- Az egy melegbár, te! – nyomott egy cuppanós puszit a másik (Isa? Vagy Lotte?) arcára Franco.

- Egy romkocsmával nem lőhetünk mellé. – javasolta Irina. - A sarkon van az Anker.

- Látjátok, hogy mindenki mindenkit szerethet? - lépett be a liftbe Ravi. - Áldás, béke!

Amikor mindenki eltűnt a gangról, Teo még ott maradt egy percre Emőkével.

- Te meg… Hogy a csudába kerülsz ide? – A lány teljes természetességgel megcsókolta a férfit.

- Tudod, a Tinder kijelezte, hogy itt vagy. Az Avocadóban

 

Vége

Avocado Hostel 2. - Sokkal több történik

Különös alak ült - Szembenézett a nappal - Prédikáció a világ megmentéséről - Ketten biztonságosabb és izgalmasabb - Fogalmuk se volt, hová mennek - Európát átszelő kerékpártúra - Most sokkal több történik benne - Valami mégis hiányzott - Elhatározta: ma megkeresi őt

A déli napfény kezdett beszűrődni az ívelt ablakokon. Az üvegekkel körbeölelt nappali kuckóban, a földre helyezett matracok és össze-vissza dobált párnák között egy különös alak ült. Fején félrecsúszott sapka, amire az asztalnál nagyjából egy szál trikóban ülő holland lányok kicsit furán néztek. Amúgy sem csak a piros, kötött sapka volt rajta érdekes. A bőre legalább három-négy árnyalattal sötétebb, mint egy fehér emberé (a holland csajokénál inkább öt-hattal), a szeme koromfekete.

Valószínűleg a haja is az lett volna, de olyanja egyáltalában nem volt neki. Nehéz lehetett megállapítani, hogy vajon a közeli borbélyüzletben borotváltatta-e le vagy a kora miatt kopaszodott-e. Egyáltalán, a korát is képtelenség volt megsaccolni. Úgy negyven és hatvan közé tették őt gondolatban a hostel lakói, ami ugyebár eléggé tág korhatár. Egyaránt lehetett magát kissé rosszul tartó középkorú is, lásd. szemráncok, de akár fittebb idős ember is, különösen, ami a hajlékonyságot illeti.

Ez a fickó reggelente beült ebbe a kuckóba, szembenézett a nappal, és némán bámulta egy ideig. Úgy hívták: Ravi, ami hindi nyelven Napot jelent. Majd szemét lehunyva meditált, mélyeket lélegzett, végül elvégzett egy komplett jóga-gyakorlatsort. Úgy csavarta-forgatta a testét, mint bármely huszonéves lány. Mégis, a holland csajok szoktak rajta a legjobban kuncogni, amikor például a gyertyaállásból hátrahajtotta a lábát, és a térde a füle mellé került.

- Miért nem jöttök ide ti is, és mutatjátok meg, hogy kell csinálni? – szólt oda nekik néha, mindig szigorúan a napköszöntő gyakorlatok után. A lányok erre csak még nagyobbakat kacagtak, de nem válaszoltak egy szót sem, pláne nem álltak be mellé jógázni.

Ravi viszont töltött magának egy csésze teát, odatelepedett a lányok mellé, és megkezdte a napi prédikációját a világ bukásáról illetve megmentéséről.

 

Lotte és Isa olyanok voltak, mintha ikrek lennének, pedig még csak testvéri kötelék sem fűzte őket egymáshoz, sőt, igazán szorosabb barátság sem. Egyikük haja vöröses-szőke, a másiké szőkés-vörös. Szemük az a meghatározhatatlan halvány szürkés-kékeszöld. Ravi egyszer kísérletet tett az arcukon lévő szeplők megszámlálására, mert imádta a szeplőket, és az indiai nőkön ilyet nem láthatott, de hamar felhagyott a vele. Lotte talán kicsit vállasabb volt, mint Isa, Isa viszont legalább öt centivel magasabb újdonsült barátnőjénél.

München környékén ismerkedtek meg, ahol épp együtt álltak ki az útra stoppolni. Rájöttek, hogy egyedül is könnyen megállítják az autósokat, meg párban is, de ketten mindenképp biztonságosabb és izgalmasabb. Nagy hátizsákjukban ott volt, minden, ami kell. Hálózsák, némi ruha és tisztálkodó-szer, törülköző és bikini. És egy rakás pénz a bankszámlájukon. Lottét kifejezetten támogatták szülei abban, hogy bejárja Európát, Isa viszont egész egyszerűen megszökött otthonról, de azért alkalmanként életjelet adott magáról.

Hűsebb időben lábukon a bakancs, rajtuk farmer, és a zsák mélyén a szandál, melegben pont fordítva, csak akkor a bakancsot felkötötték a hátizsákon kívülre, és a farmernadrágból sort lett. Azt játszották, hogy összevissza halandzsa nyelveken kommunikáltak a különböző nemzetiségű alkalmi sofőrökkel. Rengeteget röhögtek, és keresztül-kasul haladtak a földrészen. Fogalmuk se volt, hová mennek, meddig tart ez a végtelennek tűnő utazás, pláne hogy mi a cél.

Most épp Budapest, ez a vicces nevű hostel, ami alkalmi megálló volt csak, és ahonnan pár nap alatt fel akarták fedezni a környék összes klassz helyét.

- Ravi, igazán eljöhetnél velünk egy jó kis étterembe!

- Képzeld, felfedeztük, hogy a körút közelében van egy indiai hely! Neked való!

- Á! Egy frászt! – legyintett rájuk a férfi bosszúsan. - Tudjátok, hogy az indiai étel Indiában a legjobb. Ezek itt csak utánzatok. Inkább megyek McDonald’s-ba, semmint ilyen kamu-indiaiba.

- Te tudod, mi léptünk. – hörpintette ki az utolsó kortyot a tejeskávéból Isa.

- Készülj az esti prédikációdra! – nevetett Lotte, és a vállára vette könnyű vászonzsákját.

Az ajtóban azonban majdnem összeütköztek azzal, aki épp befelé igyekezett.

 

A férfiak bántóan kék színűre mázolt hálótermében a horkoló Franco mellett még egy férfi feküdt, de már ő sem bírt aludni. Két párnát gyűrt a feje alá, az egyiket a szomszédos üres ágyról lopta, és egyszerre igyekezett két dolgot csinálni a két kezével. Az egyikben tollat fogott, és gondolatait vetette naplója lapjaira, a másikkal pedig a telefonját nyomkodta szélsebesen.

Úgy érezte, így hamarabb meglesz mindkettővel: útinaplója megírásával, és családja tájékoztatásával. De az útinaplóba egyre jobban belebonyolódott, mert az eredetileg tervezett száraz adathalmazon kívül egyre több részletet is feljegyzett, miket látott, miket evett-ivott, kikkel találkozott, és egyáltalán: milyen benyomása támadt az adott vidékről. A család pedig egyre több kérdést tett fel neki, a lánya folyton smiley-kat küldözgetett neki, a fia állandóan videó-beszélgetést sürgetett, a felesége meg nyüstölte, hogy mikor fordul már hazafelé, azaz az Athénba vezető irányba a bringájával.

Teo egy Európát átszelő kerékpártúrán vett részt, amit eredetileg két hetesre tervezett, de már javában benne volt a harmadik hétben, és ő még mindig úton volt. Az alapvető cél persze az edzés és közben a világ felfedezése lett volna, de a férfi rájött, hogy itt most sokkal több történik vele, benne. Nemcsak egyik országból a másikba utazott, hanem egyre beljebb saját magába.

Nem igazán tetszett neki, amit ott legbelül látott. Látszólag sikeres üzletembernek tűnt, de már egy ideje semmi kedve se volt bemenni az irodába. Családja ahogy a nagykönyvben meg van írva, kettő gyermek, egy fiú, egy lány – akik egyre inkább eltávolodtak tőle. Kevésbé érezték őt apának, inkább két lábon járó pénzeszsáknak. Eleni pedig… Igazán kedves volt és türelmes, kiváló háziasszony, a gyerekeknek jó anyja. A maga módján még szép is hosszú, fekete hajával, arányosan telt alkatával. Valami mégis hiányzott Teónak, maga sem tudta megmagyarázni, micsoda. Vagy kicsoda.

Kilépett a facebook-ról, belépett a Tinderre. Onnan mosolygott le rá egy borzas, vörös, karcsú lány. Görög fül számára különösen csengő névvel: Emőke. A lány Budapesten élt, és Teo elhatározta: ma megkeresi őt.

Folyt. köv. 

Avocado Hostel 1. - Csillagkapun át

Avocado Hostel - Mintha egy csillagkapun jutott volna át a múltba - Irina a gangon állt - Viktor száz üzenettel halmozta el - Ki kellett józanodnia - Átmentek valamilyen szórakozóhelyre - Itt történt a filmszakadás - Valaki kopogott a fürdő ajtaján

            Emőke a hatalmas fakapu előtt egy óriási zöldszínű talpnyomon álldogált. Már messziről kereste tekintetével a bizonyosságot jelentő feliratot, de se a házon, se a kapun nem talált semmilyen arra utaló jelet, hogy jó helyen járna. Telefonján, ugyanúgy, mint korábban a metrón utazva, majd az utcán sétálva tette, még egyszer ellenőrizte a címet és a házszámot. Jókai köz 3.

Tanácstalanul nézett körbe, abban reménykedve, hogy talán majd az a jól megtermett, vászonzsákos férfiember, vagy a banyatankot piacról maga után húzó nénike fogja őt útbaigazítani egy ifjúsági szálláshelyhez. Avokado Hostel – a nevet ebben a pillanatban kapta el a tekintete. A kaputelefonhoz ragasztották ki aprócska, minő meglepetés, zöld betűkkel. Mellette egy pici zöld talpnyommal.

Emőke megnyomta a mellette lévő gombot, és szinte megriadt a csengő éles hangjától. Senki sem szólt bele, de a kapu hangosan berregni kezdett, a lány vállát nekitámasztva taszította befelé. Hátrasimította vöröses, göndör haját, és megindult befelé. Kopott sárga köves út vezetett az ősrégi lifthez, amiről Emőke első látásra nehezen hitte el, hogy még a XXI. században is működni képes.

A lift a földszinten állt, és mikor Emőke belépett, olyan érzése támadt, mintha egy csillagkapun jutott volna át a múltba. Kézzel kellett becsuknia a belső ajtót, és hatalmas nyomógombok jelezték az emeletek számát, egészet a 6-ig. Emőke kinyúlt és megnyomta - volna - valamelyiket, de…

- Basszus, de hányadik emelet? – kiáltott fel hangosan a lány. Kapkodva nyomkodta a telefonját, ami idegesítő módon változatlanul csak azzal az információval szolgált a számára, hogy Jókai köz 3.

Vissza a kapuhoz, megtalálni a belső nyitógombot, majd a kaputelefonnál ellenőrizni az emelet számát. Mi is lehetne más, mint a legfelső szint. Ebben a pillanatban a kapu dörrenve becsukódott utána. Emőke, hogy ismét bebocsájtást nyerjen, kénytelen volt újra megnyomni a jelzőgombot, és reménykedni abban, hogy nem nézik őt majd a hostelben komplett hülyének.

 

Irina a hatodik emeleti gangon állt, egyik kezében cigijét tartva, melyből az ég felé tört a füst, a másikkal kávéscsészéjét az alátéten egyensúlyozva. Igazából le is ülhetett volna a kis kovácsoltvas asztalkához, amit mozaikok borítottak, ókori görög jelenetet formázva, de most jól esett kicsit kinyújtóztatnia a testét. Kisujjával irányította a keveréshez a kiskanalat, ami, valljuk be, nem volt egy egyszerű mutatvány. Fel is nevetett, hangosan, úgyse volt a közelben senki, és ha lett volna, most az sem érdekelte volna.

Pedig alapvetően nem volt túl jó kedvében. Telefonját nem hozta ki magával, sőt, fel sem hangosította. Már este lenémította, mert nem akarta hallgatni az üzenetek sorozatos pityegését. De hiába a néma, szekrényben rejtőző telefon, Irina tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Viktor ismét vagy száz üzenettel halmozta el. Szinte unta őket olvasni. „Hiányzik szőkeséged…” „Tengerkék szemedről álmodom…” Viktor sohasem ismerte a mértéket.

Az üzenet-bombázás így ment már napok óta, akkor, amikor alkonyatkor leszállt Ferihegyen a gépéről, amikor előtte busszal zötykölődött a moszkvai reptér felé, akkor is, amikor anyja házában kapkodva, válogatás nélkül pakolt be mindenféle holmit a bőröndjébe, és persze legelőször az után, hogy Irina a sokadik, szinte vérre menő veszekedés után közölte Viktorral: Vége!

A repülőtéren lendületesen az információs pulthoz ment, és megkérdezte, hová megy a legközelebbi gép, amire még tudna jegyet venni. Budapestet kapta válaszul, halványan derengett neki valami róla az iskolai földrajz- és történelem-órákról, de igazából nem is érdekelte, hová megy. Csak el onnan, jó messzire. Főleg Viktortól távol.

A cukor elelegyedett a kávéval, és Irina épp belekortyolt volna, amikor megszólalt a hostel csengője.

 

Marco szép lassan állította a zuhanyt egyre forróbbra. Beállt alá, élvezte, ahogy szinte égeti a víz. Lángoló, hegyes tűként szúrtak bőrébe a sebesen lezúduló cseppek, de ő ezt cseppet se bánta. Ki kellett józanodnia. Mindenképp.

Sokkal tovább akart volna aludni, de Franco olyan eszeveszettül horkolt az éjjel, hogy társa egy idő után képtelen volt ezt elviselni. Barátja persze továbbra is édesdeden húzta a lóbőrt, kócos fejjel, párnáját fejére húzva, de Marco hosszas balról jobbra, majd jobbról balra történő forgolódás után úgy döntött, inkább lemászik az emeletes ágyról.

Miközben összeszedte a törülközőjét, fogkeféjét, miegyebét, és megkereste az ágy alá keveredett papucsát, azon töprengett, vajon hol veszítette el végképp a fonalat a tegnap éjszakával kapcsolatban. A pub még nagyjából megvolt, az ott fogyasztott alkohol mennyisége azonban a múlt homályába veszett. Még az is derengett, hogy utána a srácokkal, meg a kocsmában hozzájuk csapódott újdonsült ismerősökkel átmentek valamilyen szórakozóhelyre, ahol az egyik teremben funky szólt, Franco odaindult nem egy, de mindjárt kettő dögös nővel, ő viszont az elektro részhez ment, ahol a táncot a tüctüc-re való folyamatos ugrálás jelentette. Itt történt részéről a filmszakadás.

Végül is, nézzük a dolog jó oldalát. Nem bújt ágyba senkivel a tudtán kívül, mert akkor valószínűleg az illető mellett ébredt volna. Valaki, akár Franco, akár más tudta, hogy az Avocadó-ban szállnak meg, és valahogyan el is juttatta őket idáig. Pénztárcája, iratai, telefonja megvolt, akkor ugyebár minden oké.

Az oké-érzést megspékelte ezzel a kellemes zuhannyal, felturbózta egy eszeveszetten erős törülközéssel, megdobta egy legalább öt percen át tartó fogmosással, melynek során az összes, előző este elfogyasztott alkohol szagát igyekezett végleg eltüntetni a szájából. Épp tök pucéran, fütyörészve zselézgette a haját, amikor valaki kopogott a fürdő ajtaján. Nagyon barátságtalanul és sürgetően.

 Folyt. köv.