Avocado Hostel 1. - Csillagkapun át

Avocado Hostel - Mintha egy csillagkapun jutott volna át a múltba - Irina a gangon állt - Viktor száz üzenettel halmozta el - Ki kellett józanodnia - Átmentek valamilyen szórakozóhelyre - Itt történt a filmszakadás - Valaki kopogott a fürdő ajtaján

            Emőke a hatalmas fakapu előtt egy óriási zöldszínű talpnyomon álldogált. Már messziről kereste tekintetével a bizonyosságot jelentő feliratot, de se a házon, se a kapun nem talált semmilyen arra utaló jelet, hogy jó helyen járna. Telefonján, ugyanúgy, mint korábban a metrón utazva, majd az utcán sétálva tette, még egyszer ellenőrizte a címet és a házszámot. Jókai köz 3.

Tanácstalanul nézett körbe, abban reménykedve, hogy talán majd az a jól megtermett, vászonzsákos férfiember, vagy a banyatankot piacról maga után húzó nénike fogja őt útbaigazítani egy ifjúsági szálláshelyhez. Avokado Hostel – a nevet ebben a pillanatban kapta el a tekintete. A kaputelefonhoz ragasztották ki aprócska, minő meglepetés, zöld betűkkel. Mellette egy pici zöld talpnyommal.

Emőke megnyomta a mellette lévő gombot, és szinte megriadt a csengő éles hangjától. Senki sem szólt bele, de a kapu hangosan berregni kezdett, a lány vállát nekitámasztva taszította befelé. Hátrasimította vöröses, göndör haját, és megindult befelé. Kopott sárga köves út vezetett az ősrégi lifthez, amiről Emőke első látásra nehezen hitte el, hogy még a XXI. században is működni képes.

A lift a földszinten állt, és mikor Emőke belépett, olyan érzése támadt, mintha egy csillagkapun jutott volna át a múltba. Kézzel kellett becsuknia a belső ajtót, és hatalmas nyomógombok jelezték az emeletek számát, egészet a 6-ig. Emőke kinyúlt és megnyomta - volna - valamelyiket, de…

- Basszus, de hányadik emelet? – kiáltott fel hangosan a lány. Kapkodva nyomkodta a telefonját, ami idegesítő módon változatlanul csak azzal az információval szolgált a számára, hogy Jókai köz 3.

Vissza a kapuhoz, megtalálni a belső nyitógombot, majd a kaputelefonnál ellenőrizni az emelet számát. Mi is lehetne más, mint a legfelső szint. Ebben a pillanatban a kapu dörrenve becsukódott utána. Emőke, hogy ismét bebocsájtást nyerjen, kénytelen volt újra megnyomni a jelzőgombot, és reménykedni abban, hogy nem nézik őt majd a hostelben komplett hülyének.

 

Irina a hatodik emeleti gangon állt, egyik kezében cigijét tartva, melyből az ég felé tört a füst, a másikkal kávéscsészéjét az alátéten egyensúlyozva. Igazából le is ülhetett volna a kis kovácsoltvas asztalkához, amit mozaikok borítottak, ókori görög jelenetet formázva, de most jól esett kicsit kinyújtóztatnia a testét. Kisujjával irányította a keveréshez a kiskanalat, ami, valljuk be, nem volt egy egyszerű mutatvány. Fel is nevetett, hangosan, úgyse volt a közelben senki, és ha lett volna, most az sem érdekelte volna.

Pedig alapvetően nem volt túl jó kedvében. Telefonját nem hozta ki magával, sőt, fel sem hangosította. Már este lenémította, mert nem akarta hallgatni az üzenetek sorozatos pityegését. De hiába a néma, szekrényben rejtőző telefon, Irina tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Viktor ismét vagy száz üzenettel halmozta el. Szinte unta őket olvasni. „Hiányzik szőkeséged…” „Tengerkék szemedről álmodom…” Viktor sohasem ismerte a mértéket.

Az üzenet-bombázás így ment már napok óta, akkor, amikor alkonyatkor leszállt Ferihegyen a gépéről, amikor előtte busszal zötykölődött a moszkvai reptér felé, akkor is, amikor anyja házában kapkodva, válogatás nélkül pakolt be mindenféle holmit a bőröndjébe, és persze legelőször az után, hogy Irina a sokadik, szinte vérre menő veszekedés után közölte Viktorral: Vége!

A repülőtéren lendületesen az információs pulthoz ment, és megkérdezte, hová megy a legközelebbi gép, amire még tudna jegyet venni. Budapestet kapta válaszul, halványan derengett neki valami róla az iskolai földrajz- és történelem-órákról, de igazából nem is érdekelte, hová megy. Csak el onnan, jó messzire. Főleg Viktortól távol.

A cukor elelegyedett a kávéval, és Irina épp belekortyolt volna, amikor megszólalt a hostel csengője.

 

Marco szép lassan állította a zuhanyt egyre forróbbra. Beállt alá, élvezte, ahogy szinte égeti a víz. Lángoló, hegyes tűként szúrtak bőrébe a sebesen lezúduló cseppek, de ő ezt cseppet se bánta. Ki kellett józanodnia. Mindenképp.

Sokkal tovább akart volna aludni, de Franco olyan eszeveszettül horkolt az éjjel, hogy társa egy idő után képtelen volt ezt elviselni. Barátja persze továbbra is édesdeden húzta a lóbőrt, kócos fejjel, párnáját fejére húzva, de Marco hosszas balról jobbra, majd jobbról balra történő forgolódás után úgy döntött, inkább lemászik az emeletes ágyról.

Miközben összeszedte a törülközőjét, fogkeféjét, miegyebét, és megkereste az ágy alá keveredett papucsát, azon töprengett, vajon hol veszítette el végképp a fonalat a tegnap éjszakával kapcsolatban. A pub még nagyjából megvolt, az ott fogyasztott alkohol mennyisége azonban a múlt homályába veszett. Még az is derengett, hogy utána a srácokkal, meg a kocsmában hozzájuk csapódott újdonsült ismerősökkel átmentek valamilyen szórakozóhelyre, ahol az egyik teremben funky szólt, Franco odaindult nem egy, de mindjárt kettő dögös nővel, ő viszont az elektro részhez ment, ahol a táncot a tüctüc-re való folyamatos ugrálás jelentette. Itt történt részéről a filmszakadás.

Végül is, nézzük a dolog jó oldalát. Nem bújt ágyba senkivel a tudtán kívül, mert akkor valószínűleg az illető mellett ébredt volna. Valaki, akár Franco, akár más tudta, hogy az Avocadó-ban szállnak meg, és valahogyan el is juttatta őket idáig. Pénztárcája, iratai, telefonja megvolt, akkor ugyebár minden oké.

Az oké-érzést megspékelte ezzel a kellemes zuhannyal, felturbózta egy eszeveszetten erős törülközéssel, megdobta egy legalább öt percen át tartó fogmosással, melynek során az összes, előző este elfogyasztott alkohol szagát igyekezett végleg eltüntetni a szájából. Épp tök pucéran, fütyörészve zselézgette a haját, amikor valaki kopogott a fürdő ajtaján. Nagyon barátságtalanul és sürgetően.

 Folyt. köv.