Túl nagy távolság

Túl nagy volt a távolság - Majd mi megmutatjuk! - Fehér lány, fekete fiú - Az a csokibőrű

Túl nagy volt a távolság kettőnk között, földrajzilag legalább annyira nagy, mint amekkora lélekben.

Pedig mennyire hittünk abban, hogy szerelmünk minden akadályt legyőz! Majd mi megmutatjuk a világnak, hogy így is lehet, hogy mégis lehet... Fehér lány, fekete fiú... De nem lehetett; be kellett látnunk, hogy a minket körülvevő mocskos világ irigysége, rosszindulata megmérgezi a legszentebb szeretetet is.

Jóllehet, nagyon bíztunk abban, hogy a köztünk lévő barátság, amely villámcsapásszerűen alakult át szerelemmé, elég erős kapocs ahhoz, hogy összetartsunk. Ám a bennünk rejlő ösztönös félelem – a társadalom elvárásai miatt érzett félelem - aláásta a szilárdnak hitt falakat, és összeomlasztotta azt, amit ketten felépítettünk. Ellenségeink, a bezzeg-emberek, akik a kezdetektől fogva huhogtak, most majd dörzsölhetik a tenyerüket, hogy nekik volt igazuk. Mégsem tartott örökké a kapcsolatom Abdullal.

Lehet-e ebből még a jövőben bármi? Elképzelhető-e az újrakezdés? Ehhez pokoli nagy szerencse kellene, és jókora adag hit. Amit, legalábbis most úgy tűnik, mindketten elveszítettünk. Mint ahogyan egymást is...

 

Na ugye? Megmondtam! Nem való annak a lánynak az a... Tudod, Margitkám, az a csokibőrű! Mindig is azt mondtam neki, hogy tisztességes magyar fiút keressen magának. Erre, hát nem megbolondult az az istenadta? Persze, mert ezek a mai fiatal lányok csak röpködnek a világban összevissza, aztán összeszerelmesednek mindenféle négerekkel! Pedig udvarolt egy ideig neki a Péter, tudod, az a helyes fiú a szomszéd utcából. Annyira drukkoltam neki, olyan rendes, szőke gyerek, jól menő vállalkozással, de aztán jött ez a fekete.

Képzeld, olyan fura tincsekben lógott a haja... Igen, hosszú haja volt, csimbókos! Meg egy fémkarikával döfte át az orrát, bizony! Hogy mik vannak? És még rendes szakmája se volt, csak valami különös hangszert fújogatott, esténként hallottam a teraszról, fel is jelentettem őt a polgárőröknek csendháborításért, fel én! A Bogika meg csak ölelgette. Fúj, hozzá se bírnék érni egy ilyenhez!

De, látod, Margitkám, nekem lett végül igazam, nem bírták sokáig együtt. A fiú hazarepült oda abba a hogyishívják országba, a Bogika meg egy ideig vörös orral mászkál az utcákon, aztán majd meglásd, szépen férjhez megy a Péterhez. Még gyerekeket is szül neki, ide nekem a lottó ötöst, szép fehéreket, és nem olyan... tudod, tejeskávé színűeket.

Vége

Megsárgult emlékek

A Mama sehol sincs - Jé, a Vass Pista! - Ez már az én szobám - A nagyanyád udvarlója - Különb világ volt akkoron - Egész este egymással táncoltak - Elrendezett házasság - Sírt a Julcsa a menyegzője előtt - Megleszünk - Meghótt a Don-kanyarban

Még sohasem láttam ezeket a képeket. Mama a féltve őrzött titkait hét lakat alatt tartotta. Eddig. És most a lakat kulcsa most hozzám került.

A Mama már nincs is, sehol sincs, nyafogná Renike, Anya szerint az égben van az angyalok között, Apa szerint meg egy koporsó mélyén, és aki mást hisz, az hülye. Én úgy hiszem, a szívünkben van, de ezt nem is mondom Apának, mert a végén tényleg lehülyéz.

- Jé, a Vass Pista! - Észre se vettem, hogy kinyílt az ajtó, lopva próbáltam elrejteni a képeket, már úgyis késő volt, meg minek rejtegetni bármit is egy ilyen fogatlan vénasszony elől. Rózsi néni mindig tejbe aprított kenyeret evett a verandán, ez a kép élt bennem róla legélesebben, erre most itt volt a szobámban. Mama szobája, kiáltotta volna élesen Renike, de Renike ekkor az oviban volt, Apa meg elment intézni a temetést, Anya a hivatalban, így nem is tudtam volna senkinek odakiabálni, hogy most már az én szobám.

Mindig is akartam külön szobát, utáltam, hogy Renikével kell osztozni, aki egy irigy kis dög volt. Ő bezzeg nyúlkálhatott a csillogós színes tollaim között, bezzeg kutathatott a naplóm után, és még én voltam a rossz Anya szerint, hiszen ő még annyira kicsi, nem érti, mi az, hogy tulajdon. Lótúrót nem érti, de most már mindegy is.

Nekem most már volt igazi tulajdonom, egy szoba, benne egy kredenccel. A többi bútort Mama halála után egyetlen nappal eladta Apa, azt mondta, ma ezek a népi vackok vagyont érnek, jött érte egy ronda képű cigány, felhajította az utánfutóra a Mama bútorait a rozsdás bojlerek meg vacak hűtőszekrények közé. Láttam, ahogy sok tízezrest leszámlált a koszos körmű ujjaival Apa tenyerébe.

Csak a kredenc maradt, Apa szerint az egy lyukas garast sem ér, majd jó lesz tűzifának, mondta, de én addig hisztiztem, még a földhöz is hozzávertem magam, míg Anya meggyőzte őt, és maradt.

Hogy a csudában juthatott be ez az öregasszony? Biztosan kívülről hagytam a zárban a kulcsot. Ültem a kredenc előtt, ölemben egy régi fadoboz, benne fényképek sokasága. Megsárgult, töredezett mind. És akkor ez a Rózsi néni egyből kiszúrta a legfelsőt.

- A Vass Pista, - mutatta ráncos kezével, - a nagyanyád udvarlója.

- Kicsodája? - néztem rá, mint aki megbomlott.

– A szerelmese. Nem mesélt róla? - Dehogy mesélt, én mindig csak a Papáról hallottam, Papa így, Papa úgy, Papa a háborúban, Papa a hadifogságban, Papa a börtönben. Nem is tudom, volt egyáltalán a Papa otthon? Valamikor csak-csak, ha azt a négy gyereket összehozták. Mire az utolsó megszületett, Papa meg is halt, átgázolt rajta egy szekér... Azóta Mamához férfi hozzá sem ért. De lehet, hogy a Papa előtt igen?

Rózsi néni nem is kérdezte, leülhet-e, behozott egy hokedlit a konyhából, és belekezdett a történetbe. Amiket amúgy málé unalommal szoktam hallgatni, de ez más helyzet volt:

- Különb világ volt akkoron, mint mostan, gyermekem. Nem ilyen összevissza, hogy sokan még a pap áldása nélkül is összefekszenek. - Kicsit csúnyán nézhettem rá, egyrészt a maradi erkölcsei miatt, másrészt azért, sürgetően, hogy a Mamáékról meséljen, ne prédikáljon itten. - Nagyanyád a búcsúban ismerte meg a Pistát, vitte oda az állatokat eladni. Ej, de szép pár voltak! A Julcsa meg a Pista. Azazhogy lehettek volna, de dédapád ordított dühében, mikor megtudta, hogy a mulatságban egész este egymással táncoltak. Berontott az udvarról és a hajánál fogva ráncigálta haza a Julcsát. Lehordta mindenféle kurvának, mert hogy ő akkor már gyűrűs menyasszony volt. 

- Megcsalta a Papát? - tátottam a számat. De ő csak legyintett:

- A papád akkoriban még csak egy serkenő bajszú siheder volt. De dédapád neki ígérte nagyanyád kezét, még mikor az a tízet se töltötte be, mert a Tisza Jani a falu egyik legnagyobb birtokosának volt a fia.

Nagyot sóhajtottam. Tehát elrendezett házasság...

Figyelmesebben megnéztem a képet. Olyan szokásos régifalusi legény, kalap, fehér ing, csizma. Szép termetű, daliás, szokták erre mondani, és olyan egyenes tekintetű.

A Papáról nem sok képünk maradt. Ami igen, azok hamiskás mosolyú, zömök embert ábrázoltak, elmaradhatatlan pipájával a szájában.

- Amúgy se volt semmilyen megcsalás, - folytatta Rózsi néni,  - épphogy egymás kezét fogták meg. Akkoriban aki a szénaboglyában kamatyolt, azt nagyon megszólták a faluban. A nagyanyád meg tisztességes lány volt. És tisztelettudó is, fejet hajtott az apja akarata előtt.

Nem értettem... Mama mindig olyan szeretettel beszélt Papáról. Lehet, hogy ilyen is van? Hogy nem szerelmes belé, sőt, nem is akar férjhez menni hozzá, és aztán idővel megszoknak, összecsiszolódnak?

- Úgy sírt a Julcsa a menyegzője előtt, de úgy. - Rózsi néni a keze fejével törölgette az emlék hatására előbuggyanó könnycseppjeit. - A menyasszony-siratója igencsak keservesre sikeredett, rítt ott az összes mátkája, akkoriban így hívták a barátosnékat, tudod. Ezt a képet a Pista pár napra rá velem küldette el nagyanyádnak. Csak a tornácon sutyoroghattunk pár szót, kérdeztem, most mi lesz, erre ő beletörődötten csak annyit mondott: megleszünk. Először a párnája alatt rejtegette a képet, de félhetett, hogy meglátja az ura, ezért később bezárhatta ebbe a ládikába, mert azóta nem láttam, csak mostan. Deli legény volt a Pista, lásd, de aztán hamarosan meghótt a Don-kanyarban, Isten nyugosztalja. Jobb is volt ez így, hogy a Jani meg visszatért, lett ez a négy szép gyermekecske. A Jóisten tudja, mit miért tesz... - Rózsi nézi elnézett a távolba, de szerintem biztosan nem az utcát látta, hanem a múltat. Aztán megsimította az arcomat, ami elől máskor mindig elhúztam a fejem, de most nem.

- Amúgy csak a húsdarálótokat akartam kölcsön kérni. - Állt fel hirtelen, egyik pillanatról a másikra. - Nem tudod, hol tartja anyád?

Megmutattam. Odaadtam. Kikísértem. Aztán lerogytam a kredenc elé, a megsárgult, régi képekkel teli dobozhoz. Vajon milyen történeteket tudna a többi fotó mesélni?

Amúgy: ha az élet máshogy hozta volna, lehetnék akár Vass Éva is...

Vége

Fény az alagút végén

A férfi a síneken állt - Ágyő világ! - Térj vissza hozzám! - Fetrengett saját mocsarában - A nők sosem a jó fiúkat választják - Semmi értelme az életnek - Nem maradtak könnyei sem - Felharsant a vonatkürt

Van az a klasszikus vicc, hogy mit lát az alagútban az optimista? Fényt. A pesszimista? Sötétséget. A mozdonyvezető meg két hülyét, aki épp most akarja elcsapatni magát a síneken...

A férfi a síneken állt, melyek mintha a végtelenbe vezettek volna. Az alagút vége koromsötét volt. Arra gondolt, hogy ha nő lenne, most mennyivel egyszerűbb lenne minden. Bevenne egy marék gyógyszert, és ágyban, párnák közt... Ágyő, világ!

Mennyivel szebb hulla lehet valaki hófehér párnahuzattal a háttérben, mint vonat által széttrancsírozva. De egy férfi haljon már meg férfiasan! Bátran szembenézve sorsával.

Ma viszont már nincsenek harcosok meg hősök. Hiába szavalhatná, hogy ott essem el én, a harc mezején... Még a saját igazáért sem tudott megküzdeni, hát hogy is vehetné fel egy ilyen puhány alak a kesztyűt egy valódi ellenséggel?

Puhapöcs, papucs, szargombóc... Ilyen remekbe szabott jelzőkkel illette magát, miután kiderültek a felesége turpisságai. És ő még akkor sem viselkedett oroszlánként, nem állt a sarkára, hogy na ezt aztán már nem, ilyet vele nem lehet megtenni. Ehelyett mit tett? Kuncsorgott, drágám, elfelejtek mindent, csak térj vissza hozzám...

Fúj! Megalázkodó féreg!

Utólag visszagondolva, a felesége talán visszatért volna hozzá, ha ő férfiként viselkedik. Még provokálta is őt, elkezdte mesélni a titkos légyottok részleteit, és huncut tekintettel várta, miként reagál. És ő majdnem megtette, szinte lendült a keze, hogy adjon neki egy pofont. Megütötte volna azt az arcot, amit korábban mindig csak simogatott.

De a keze lehanyatlott, a felesége pedig beletörődően legyintett, nem vagy te férfi, mondta, és pakolni kezdte a holmiját egy bőröndbe. Azokat a szexis fehérneműket is, igen feltűnően, amiket mind tőle kapott, és amikből egy ideje a szeretője hámozta ki. Pedig megérdemeltem volna, ezt szinte sikította neki, mielőtt beszállt volna a taxiba. Az a sárga szörnyeteg örökre elvitte tőle.

És ha még ezután talpra állt volna, de nem! Fetrengett a saját mocsarában, tovább és tovább hergelte magát, bele a szenvedésbe. Mindenkinek arról beszélt, mennyire szerencsétlen is ő, de egy idő után szép lassan eltűntek azok, akik korábban meghallgatták. Önsajnáltató vagy, mondta a legjobb haverja, akinek a legújabb pornó DVD-vel sem sikerült őt jobb kedvre derítenie, aztán ő is hanyagolta már.

Néha felhívta a feleségét, nevezzük inkább volt nejének, mivel egy idő múlva megérkezett postán a válókereset is, szóval felhívta az exet, de amikor az csilingelő hangon beleszólt a telefonba, hállóóó, így, elnyújtottan szokta, ő mindig kinyomta. A sokadik ilyen kísérleténél hisztérikus reakciót kapott, ha te vagy az, te hülye barom, impotens, akkor azonnal hagyd abba, mert feljelentelek.

Nem értette, ő mindig csak jót akart neki, elhalmozta mindennel, toleráns volt és alkalmazkodóképes, legyen szó akár bevásárlásról a plázában, ahol hű pincsikutyaként követte a feleségét, egyre halmozódó mennyiségű zacskóval a kezében, akár bármi másról. Oda mentek, ahová a volt neje mondta, azt csinálták, amit ő javasolt. Leste a kívánságát pitizve.

Miért van az, hogy a nők sosem a jó fiúkat választják, hanem a rossz fiúkat? Ez a szerető az volt, igazi macsó, egyszer látta őket véletlenül egy parkolóban, a pasi, kigyúrt, kopasz, agyontetovált fazon, nem nyitotta ki neki az autó ajtaját, és előre sem engedte, a kis kurvája meg vihogott rá, és tűrte, hogy az a fenekébe markoljon.

Eh, így semmi értelme az életnek, nélküle, hát most kinek vigye be az ágyba a reggeli kávét? Kinek masszírozza meg minden nap a hátát? Kinek fúrja fel a kispolcot a fürdőszobába? Franc a kispolcba, marad féloldalas örökre, ő ugyan többet nem fog fúrógépet a kezébe semmiféle nőszemély kedvéért.

Elkezdett kimaradni a munkából. Mindenféle bogyókat szedegetett be, az egyiket álmatlanság ellen, a másikat annak mellékhatására, a harmadikat meg csak úgy, mert miért ne? Behúzta az összes sötétítőfüggönyt, a súlyos drapériák kizárták a napfényt, ami talán meghozta volna az életkedvét, és egész nap a fekete szobában gubbasztott a földön.

Volt, hogy egész nap aludt. Volt, hogy egész nap nem evett semmit. Máskor megállás nélkül a tévét bámulta, válogatás nélkül, főzőműsor, pankráció, valóságshow, kifejezéstelen zombi arccal. Már nem maradtak könnyei sem.

Aztán egyik nap, maga sem tudta, mi szállta meg, felkelt, és kilépett az ajtón. Be se zárta maga mögött, a tárva hagyott ajtón át áporodott szag áradt ki a folyosóra. Ment, fogalma se volt merre, csak ahová a lába vitte.

Az alagút... Gyerekként mindig felmásztak a domb tetejére, és mikor meglátták a vonatkígyót kifelé jönni, kövekkel dobálták a tetejét. Nagyapja egyszer meglátta, kapott érte a nadrágszíjjal, aztán nem volt többé dobálózás, de a vonatokat akkor is szerette nézni. Ki hová megy, és mi célból, szerette találgatni.

Most nem tudta, hová megy és mi célból, csak egyre tovább a síneken, egyre beljebb az alagút feketeségébe. Megállt. Olyan hangosan lélegzett, hogy a falak visszhangozták. Karját kitárta a sötét felé, megadóan, jöjjön, aminek jönnie kell.

Aztán meglátta a fényt az alagút végén. És felharsant a vonatkürt...

Vége

Lélekgyógyász 4. - László, Jolán és Ádám

LÁSZLÓ (54), JOLÁN (52) és ÁDÁM (27) 17.00 – Családterápia

Az idősebb férfi lép be először, padlóra szegezett tekintettel. Magas, szikár, csontos. Kopottas, barnás öltöny van rajta, fehér inggel, meghatározhatatlan színű nyakkendővel. Ábrázata olyan, mintha a saját temetésére jött volna.

A középkorú nő ódivatú ruhát visel. Sötétkék dzsörzé anyagból varrták, gallérja és díszzsebe fehér. Eléggé molett a hölgy, még a bővebb szabású ruha is feszül rajta itt-ott. Haja dauerolt, rövidre vágott, valaha talán rozsdabarna lehetett, most már erőteljesen őszül. Zavartan mosolyog, kacarászik.

Egymás mellé ülnek le a kanapéra.

A fiatal fiú érdeklődve néz körül a szobában, odalép a festményekhez, megszemléli őket. mintha nem is tartozna kettőjükhöz. Az öltözéke: lezser kockás ing, koptatott farmer, és sportcipő, ami talán soha nem látott még cipőkefét. Haja pedig olyan kócos, amin rég szántott át hajkefe.

Ha ők ketten összehúzódnának, a fiú akár kettejük közé is elférne a kanapéra. Kicsit tétovázik, de aztán inkább a rézsútosan álló fotelt választja.

X: Megmondom őszintén, ha nem vázolták volna fel a helyzetet egy pár szóval a telefonban, akkor most azt hinném, hogy apa, anya, és gyermeke ül itt.

J: Pedig mi mind testvérek vagyunk…

L: Mi, - nyomja meg a szót a férfi, - mi ketten testvérek vagyunk. Ő, - mutat, szinte vádlón Ádámra, - ő csak a mostohatestvérünk.

J: Lacikám… - teszi nyugtatóan a kezét a nő a férfiéra, de ő elrántja azt. – Látja, kedveském, hogy milyen? Ezért is jöttünk ide. Mert képtelenek vagyunk megegyezni az örökségen.

X: Akkor ez valami tévedés lesz, én nem vagyok ügyvéd!

J: Tudjuk. A Telekiék ajánlották magát, hogy az ő családi gubancaikat is maga oldotta meg. Talán a miénkkel is sikerrel jár.

L: Képtelenség. – Mordul fel a férfi az orra alatt. - L: Miatta halt meg az anyánk!

X: Hogyhogy?

L: Anyánk eléggé fiatalon szült minket kettőnket. A tizennyolcat sem töltötte be, mikor én megszülettem, és 20 éves volt, mikor Jolika. Aztán viszont eltelt több mint két évtized. Anyánk majdnem 45 évesen lett várandós vele. – Megint rámutat, nem nevezi néven.

J: Sok volt a szüleink között akkoriban a feszültség. Annak tudtuk be… Megtartsa vagy ne, bevállalja ilyen idősen a szülést vagy sem?

L: A baba egészségesen megszületett, de anyánk hirtelen rosszul lett. Ömleni kezdett belőle a vér, aztán el is ájult. Nem is tért magához többé, fél óráig küzdöttek az orvosok az életéért, de nem tudták megmenteni

J: Mi meg ott voltunk és jött a doktor. Van egy jó hírem meg egy rossz. Megszületett kisöcsétek, de édesanyátok meghalt! El tudja ezt képzelni?!

X: Kérem…

L: Várjon, mert még nem értünk a történetünk végére. Szeretett édesapánk élete 73. évében, hosszan tartó, méltósággal viselt betegségben nemrégiben elhunyt. - Mintha egy gyászjelentés szövegét mondaná.

J: A fájdalom után meg kellett tennünk a szokásos intézkedéseket, temetés, stb. hagyatéki tárgyalás. Megmondom őszintén, hidegzuhanyként ért minket…

L: Természetesen nem akarok kapzsinak tűnni. Mindketten felépítettünk egy-egy házat, családunk van, ott lakunk a faluban. Jolika az alvégen, én a felvégen. Ő meg középen. Ő – mutat Ádámra, vádlón – Apával élt, ő volt a kis kedvenc… De azért joggal remélhettünk igazságos elosztást. Hogy ha három gyereke volt, akkor háromfelé is ossza a vagyonát. De nem! Ő örökölt utána mindent! A házat, a telket, a bútorokat… Mi maradt nekem apám után? A pecsétgyűrűje, ez az egy, amit direktben rám hagyott, Jolikára meg anyánk arany-nyakláncát. A többi, ingatlan és ingóság, mint ezé…

X: Változatlanul szólok, hogy nem ügyvéd vagyok, nem tudok peres ügyben segíteni…

L: Várjon, a történetnek még mindig nincs vége! – emeli fel a mutatóujját. - Most jön a csattanó. Pakolásztuk apám holmiját, selejteztünk, ahogy ott rendezgetjük az iratait, egy naplót találtunk.

J: Érdekes, - tűnődik, - apánk soha nem írt naplót, legalábbis mi sose láttuk. Tollat is alig vett a kezébe, idősebb korában nagy ritkán megfejtett egy-egy keresztrejtvényt…

L: Most meg ott volt egy napló, az 1990-91-es évekből. Se előtte, se utána. És hogy mi történt ekkor? A várandósság, a szülés és anyám halála. Az utolsó bejegyzése így szól: „Az én egyetlen szerelmem angyallá lett ma…” Na de előtte…

J: Fény derült egy nagy titokra. Kiderült, hogy azokban az időkben anyámnak volt egy szeretője! Ismertük is, néha járt is nálunk, a Józsi. Egy iskolába járt vele, ott lakott a faluban. Mi nem gyanakodtunk semmire. Apánkkal mintha még haverságban is lettek volna.

L: Apánk furcsa egykedvűséggel törődött bele a helyzetbe. Azt írta, az idő majd mindent meggyógyít, hadd élje ki magát, soha nem volt igazi fiatalsága, most megbolondult egy kicsit, de majd csak megjön az esze, és elmarad… Na persze, maradt, egy gyerek is belőle.

J: Apámmal a mi születésünk után húsz évig éltek házaséletet, de nem lett újabb gyerek.

L: Már ha egyáltalán éltek…

J: Erre bejön a képbe ez a szerető, és anyánk rögtön megfogan.

L: Szerintünk nem is apánké a gyerek!

A fiú most először kapja fel a fejét. Az asszony csitítja a bátyját:

J: Azt nem állítjuk persze, hogy ez biztosan így van, de a gyanú befészkelte magát a gondolatainkba.

Á: Az örökséget akarod? Neked megvan a magadé.

L: Nem az örökséget akarom! Nem csak azt. Elégtételt akarok!

Á: Apánk engem a sajátjaként szeretett, ő nevelt fel, miért akarsz 27 év után mindent felbolygatni?

L: Éjjel-nappal dolgozott. Jolika gondozott téged, naponta átjárt, pedig ott volt a maga családja, a saját gyerekei.  Én is támogattalak, anyagilag, pedig… Gyűlöltelek!

Á: Miért háborgatod a múltat?

X: A múlttal fontos dolog foglalkozni, de csak addig, míg segítségével megértjük a jelent. Benne ragadni sose jó. László, maga 27 éve hordozza magában ezt a sérelmet. Meg tudna bocsájtani?

L: Soha!

X: Mi jelentene magának kellő elégtételt? Az anyja nem fog feltámadni.

Egyszer csak a semmiből, az eddigi csendből megszólal Ádám:

Á: - Nemrég felkerestem ezt a férfit, ezt a Józsefet. Nem éreztem iránta az égvilágon semmit. Se dühöt, hogy felcsinálta anyámat, hiszen ehhez nyilvánvalóan ketten kellettek. A gyermeki érzések sem öntöttek el hirtelen, hogy lehet, hogy ő az apám. Rákérdeztem, először tagadta. Amikor mondtam neki, hogy ott a bizonyíték, az a napló, akkor beismerte, hogy igen, rövid ideig volt köztük valami. Alig emlékezett rá. Valószínűleg nem Anya volt neki az egyetlen. Pár alkalom, csak szex és más semmi… Ott képeltem volna fel legszívesebben, de aztán visszafogtam magamat. Anyám akkor egy időre beleszeretett ebbe a férfiba. Örömmel várta a gyerekét, ez meg nem is emlékezett rá.

L: Te sem emlékszel rá!

Á: Hogy emlékeznék? Megszülettem – meghalt. Mi maradt nekem belőle? Ti legalább ismertétek! Nektek legalább volt anyátok huszonöt évig! Fel tudott titeket nevelni kisbaba korotoktól egészen a felnőtt korotokig. Még az első unokáit is láthatta, Jolika, a te lányodat is, fiadat is, meg Laci, a te fiad is nem sokkal a halála előtt született, hiszen pont annyi idős, mint én. Vicces, én és az unokaöcsém egyidősek vagyunk… - neveti el magát, aztán elszontyolodik. - Engem még a karjaiba se vehetett! Mit irigyeltek tőlem? Azt a szaros házat? Eladom, aztán odaadom nektek a jussotokat, és akkor béke lesz? Én meg albérletbe költözöm, mert a maradékból úgyse tudok magamnak még egy fészert sem venni.

X: László, akkor komolyan béke lesz az ön lelkében, ha megkapja azt a pár millió forintot?

L: Dehogy lesz. Nem érti, hogy ez nem a pénzről szól?! Hanem az igazságról!

X: Azt már soha nem fogják megtudni.

L: Dehogynem! Genetikai vizsgálat.

Á: Állok elébe!

X: Mi fog változni, ha kiderül, hogy Ádám tényleg nem édes-, hanem mostohatestvérük.

J: Részemről semmi. Én eddig is édestestvérként tekintettem rá, sőt, úgy gondoztam, mintha harmadik gyermekem volna.

L: Részemről… Á, hagyjuk! – László felpattan, kiviharzik a szobából, becsapja maga után az ajtót.

J: Látja? Ilyen.

Á: Ha kiderül… Ugyanígy fog gyűlölni, ahogy eddig is. És ugyanúgy nem láthatom soha az anyámat.

Vége

Lélekgyógyász 3. - Szandra és Balázs

SZANDRA (31) és BALÁZS (33) - 15.00 – Párterápia

Cipősarkak kopognak felfelé a lépcsőn. A férfi látványosan udvariaskodva engedi be maga előtt a nőt az ajtón.

A nő középmagas, de körömcipőjének sarka magasabbra emeli. Karcsú, jó alakú, és ezt az öltözéke is hangsúlyozza. Vajszínű kosztümkabátot, és hozzá illő nadrágot visel. Haja eredetileg mogyorószínű lehet, de szőkés melírozott tincsekkel világosította ki. A fodrász tépettre vágta, úgy is áll a frizurája, mintha épp onnan jött volna. Sminkje eléggé erőteljes, a szeme alatti karikákon vastag alapozóréteg ül.

A férfi soványabb darab, az arca eléggé beesett. Nem túlságosan gondozott kör-szakállt visel. Egy szürkés garbó van rajta, amit a meleg ellenére végig magán is tart. Kékesszürke a kordnadrágja, amit széles bőröv fog össze.

Amikor a nő leül, a kabátkát leveszi magáról; a férfi nagyon színpadiasan ugrik oda, hogy lesegítse róla, majd az ölébe fekteti; alatta halványkék blúzt visel. Ápolt kezén franciásra lakkozott a köröm. Retikülje fehér műbőr, maga mellé rakja le.

A férfi a kisasztal mellé teszi le bőrtáskáját. Jó nagy távolságot tartva a nőtől foglal helyet a kanapén. Az egyik párnát is maguk közé rakja. Így mindketten a kanapé egy-egy csücskébe szorulnak.

- Miért kerestek fel?

Jelentőségteljesen egymásra néznek, mindketten intenek a másiknak, hogy ő kezdje a beszédet. Végül a nő szólal meg először:

- Válni akar!

A férfi szemöldöke felszalad, nyitná a száját, talán hosszasabb magyarázatra készül, de végül csak annyit mond:

- Ő akar válni.

- Te is akarsz!

- Én ugyan nem. – Vonja meg a vállát a férfi. - Szerintem egész jól megvagyunk. Nem öljük egymást vagy ilyesmi.

- A jó kapcsolathoz tehát elég, ha nem ölik egymást a felek?

- Ez nem jó kapcsolat! Már semmi sem olyan, mint rég.

- Milyen volt rég?

- Figyelmes volt. Udvarias. Az évfordulókra virágcsokrot hozott, és mindig megittunk együtt egy üveg bort.

- Már ne is haragudj, de te ugyanúgy megfeledkezel az évfordulókról, mint én.

- Dehogy feledkezem meg! Amikor december végén átírom az új határidőnaplómba az ünnepeket, soha nem felejtem el feljegyezni a február 17-ét. Csak mindig várom, hogy te lépj először. Te meg mostanában soha nem lépsz.

- Hogyan ismerkedtek meg? – Nem gondoltam volna, hogy ezzel a kérdéssel ennyire felvidítom őket. Először mosolyodnak el azóta, hogy beléptek az ajtón. Az eddigi fagyos hangulat feloldódik egy időre, és hangosan nevetnek mindketten. – Ennyire nevetséges a kérdésem?

- Vicces sztori, szent igaz!

- Szerintem ne mondjuk el az egészet. De… annyira jó volt!

- Igen, akkor még minden tökéletesnek tűnt.

- És most?

- Ez egy dögunalmas házasság. Reggel felkelünk, este lefekszünk. Közben meg mindenki teszi a maga dolgát. A nő dolga: a szolgálat.

- Ez ön gondolja így?

- Nem, anyósom szajkózza ezt folyton. Mert ő húszévesen beleállt a család rabszolgájának szerepébe, és azóta se kecmergett ki belőle. Szerintem nem is fog. Nem is akar.

- A családjáért él, ez miért olyan nagy baj?

- Nem él, hanem nyel. Tűr. De most komolyan, mindent a nő tűrjön el? A nő gátolja a fogamzást, ha kell, nyomassa tele magát hormonokkal, és a nő foganjon meg, ha kell. A nő lesz terhes, nem várandós, terhes! Ő hányja végig az első három hónapot, neki lesznek visszerei, gyomorsava, ő lesz olyan a vége felé, mint egy bálna. Ő kínlódja végig azt a fél napot azokkal a borzalmas fájásokkal. És aztán az öröm helyett jön a depresszió.

- Maga így élte meg a terhességét és a szülését?

- Így hát. – válaszol helyett a férje. - Nem is igazán akarta ezt a gyereket.

- Akartam. Valamennyire. Most pedig imádom Matyit. De magamat is szeretem. Ez akkora bűn?

- Kétéves se volt még Matyi, amikor visszament dolgozni és bölcsödébe adta. Cserben hagyta őt, gyakorlatilag lemondott róla.

- A bölcsőde nem jelent lemondást!

- Hány órát tölt távol a kisfiától?

- Ötöt-hatot. Dolgozom is, végre kiszabadulok a pelenka-cumi-legó Bermuda-háromszögből. Szerintem igazából már csak Matyi az, aki összetartja a kapcsolatunkat.

- Dehogyis! – döbben meg a férfi. – Van még sok más dolog is. Asszem.

- Például? Mi az, ami még összetartja magukat? - A vállukat vonogatják, szinte ugyanabban a ritmusban. – Mi az, ami jó együtt?

- Hát… Talán a szex?

- A szex? – Kacag fel a nő. – Na ne röhögtess!

- Miért? Jó, nem?

- Ha engem kérdezel, akkor a válaszom: nem.

- De hát ezt eddig soha nem mondtad!

- Mert nem kérdezted!

- Eddig még soha nem beszélték meg a szexuális problémáikat?

- Nem, mert nincsenek is. – A férfi láthatóan pontot akar tenni a dolog végére.

- Há, há, há!

- Oké, akkor lássuk csak. – Az ujján mutatja a számokat. – Egy. A szex eleve alig van. Kettő…

- Mert te soha nem akarod! Ahányszor közeledek hozzád, neked mindig valami bajod van, vagy nem érsz rá. Épp megjött, sürgős munkád van, fáj a fejed, satöbbi, satöbbi.

- Hallgassuk végig Szandra listáját!

- Köszönöm. – Szemrehányóan néz a férjére. – Tehát. Kettő, ha van, az is pocsék.

- Pocsék? – ütközik meg a férj. Hátát a támlának veti. – De… De hát te olyankor úgy élvezed!

- Mit látsz rajtam ilyenkor?

- Hát… Hogy szenvedélyesen ölelsz meg csókolsz… Sóhajtozol, sikoltozol…

- Na, akkor idefigyelj: - Szandra félig hanyatt dobja magát a karfára, és vonaglani kezd: - Óóó… - nyög kéjesen, - még… mmm…. igen, igen, csináld! Ah, ah, ah…! – Aztán hirtelen felül, kihúzza magát, visszazökken a szeretkező nő szerepéből a válni készülő nőébe. – Na? Így szoktam?

- Pontosan. – Hangzik a legtaglózott válasz.

- Szerinted ezt most élveztem?

- Persze, hogy nem, csak megjátszottad.

- Akkor?

- Te… Te meg szoktad játszani, hogy neked jó? – Szandra csak a vállát vonogatja, ami vélhetően igent jelent. – De… De hát miért?

- Szandra, miért tesz úgy, mintha élvezné a szexet, miközben nem?

- Mert… mert akkor hamarabb szabadulok.

- Szabadulsz? – A férfi már teljesen kivan. Mintha most szembesülne mindazzal, amit a felesége mond.

- Igen! Csöppet se kívánlak már! A szeretkezést igen, de téged nem.

- Neked tuti van valami pasid… - szomorodik el Balázs.

- Dehogy van! Bár lenne…

- Milyen pasit képzel el magának?

- Aki nem olyan, mint ő. Vagyis olyan, mint amilyen ő volt régen.

- Milyen most? Milyen volt régen?

- Amikor megismerkedtünk, még voltak álmai, céljai. Lendületes volt, élettel teli. Mostanra viszont… Bedarálták a mindennapok. Csak napról napra él, rutinból. Semmi se motiválja, semmi se lelkesíti. Én sem. Anti-férfi lett. – Balázs közben totálisan megsemmisülve ül a kanapén.

- Azt szeretnék, hogy segítsek egy viszonylag békés válási folyamat lebonyolításában? Vagy azt, hogy mentsük meg együtt ezt a házasságot?

- Passz – mondják egyszerre.

- Azért még jöjjünk vissza egyszer, ne? – tétovázik a férfi.

- Hát ja. Ártani nem árt – vonja meg a vállát a nő, és hátrasimítja melírozott tincseit.

Folyt. köv.

Lélekgyógyász 2. - Gábor

Gábor (43). 11.00 - Egyéni terápia

            Egyszer csak megjelenik a semmiből az ajtó előtt, amin határozottan kopog. Amikor nyílik a kitekintő ablak, azt mondja, lent a kapun beengedte az egyik lakó. Lendületesen lépi át a küszöböt.

            Haja nagyon sötét, majdnem fekete, rövidre nyírt, kissé oldalra fésült. Ingje bántóan rikító piros. Zakóját ledobja az üresen álló fotelbe, ő meg nem leül, hanem egyenesen levetődik a kanapé kellős közepére. Hanyagul szétveti a lábát, talán legszívesebben az asztalra is felrakná. Nyakkendőjét kissé megoldja.

- Meséljen magáról! – Az indítókérdésen teljesen kiakad.

- Nincs valami fantáziadúsabb kérdése?! Ez a bemutatkozás… Olyan elcsépelt, nem? Mire kíváncsi?

- Csak arra, amit magáról el akar mondani.

- Oké, - meresztgeti a szemét a plafon felé látványosan, - Ha nagyon akarja… Vitai Gábor vagyok, - darálja, mint aki bemagolt szöveget mond fel, - vállalkozó, igen sikeres vállalkozó, teszem hozzá. Autókkal kereskedek, majdnem piacvezető a cégem. Mondhatni, szép teljesítmény ez így 43 évesen, nem? – Választ nem vár.

- Mivel telik egy napja?

- Jézusom, ez is micsoda kérdés! Hát dolgozom. Maga nem? Bár szép kis munka ez, hülye kérdéseket feltenni az ügyfeleknek. Ilyenek maguk mind.

- Miért jött el egy olyan emberhez, akiről előre tudta, hogy hülye kérdéseket fog magának feltenni?

- Igaza van, tölthetném az időmet mással is, költhetném a pénzemet másra is, de…

- De?

- A nők…

- Mi a helyzet a nőkkel? Nős?

- Áh, elváltam, persze, mint mindenki az én koromban.

- Én sem vagyok magánál sokkal fiatalabb, mégsem váltam el.

- Az maga. Az én környezetemben mindenki legalább egyszer elvált, a haverjaim, a kollégáim, a szüleim is persze.

- Mennyi idős volt, amikor elváltak a szülei?

- Ó, kicsi, alig emlékszem rá. Talán 3-4 éves lehettem. De ők nagyon fiatalok voltak. Fiatalok, amikor összejöttek, fiatalok, amikor megszülettem, és fiatalok, amikor elváltak. Én viszont már harminchét is elmúltam, amikor meghoztam ezt a döntést.

- Rendben, tehát elvált több mint öt éve. És azóta nincs senkije?

- Ne röhögtessen! Persze, hogy van valakim. Mindig más.

- Tartós kapcsolat? Együttélés? Szerelem?

- Szerelem? Ugyan már! Minek az? Csak gond van belőle. Én csajozom és kész. Nekem ez nem nehéz. Beülök valamelyik autómba, és ragadnak rám. A kabrióm, arra ugranak a legtöbben. Az Audim viszont…

- Szóval több van?

- Miből? – röhög fel. – Autóból vagy csajból? Mondom, hogy autókkal kereskedek, havonta más kocsival járok. Csajból meg… - legyint, és ebben a kézmozdulatban minden benne van.

- Mesélje el, hogyan zajlik egy ilyen csajozás.

- Most komolyan, ezt kell? – Választ vár, de mikor az nem érkezik, mégiscsak belefog: - Hát megyek a kocsimmal valahová…

- A kocsi magának státuszszimbólum?

- Naná, hogy az! Mondd meg, milyen kocsid van, és én megmondom, ki vagy! A csajok többségének igazából fogalma sincs a márkákról, de azt azért látják, hogy drága, menő a kocsim. Szóval megyek valahová, valamelyik szórakozóhelyre vagy buliba. Ott pikk-pakk felszedek valakit. Bár… Ez volt eddig a legjobb kérdése, mert végre elgondolkoztatott. És rájöttem, hogy igazából nem is én szedem fel a csajokat, jönnek ők maguktól. Persze elsütök pár viccet, megeresztek néhány bókot, de ha ezeket nem csinálnám, ők akkor is jönnének. Valahogy látják rajtam, hogy…

- Hogy mit akar?

- Aha. És én is tudom, mit akarnak. Engem.

- Magát vagy az autóját? Meg mindent, ami ezzel jár? – Csend. – Szóval: mi történik egy ilyen randevún?

- Ez… ezek nem igazi randevúk. Táncolunk egy kicsit, csevegünk egy kicsit, aztán…

- Aztán rögtön a tárgyra térnek?

- Naná! Feljönnek hozzám egy italra, az italból általában több lesz, aztán hamarosan az ágyamban kötünk ki.

- Interneten nem ismerkedik?

- Rendes társkeresőn nem.

- Milyenek a nem rendes társkeresők?

- Hát a szex-oldalak. Ott természetesen igen.

- Ez természetes?

- A haveri körben igen. Csináltam egy jó profilt, akit én ott bejelöltem, az mind az ágyamba került. De a normál társkeresőn soha nem ismerkedek. Ott eleve kevés a nő, és azok is mind komoly kapcsolatot keresnek. Én olyat nem.

- Miért nem keres komoly kapcsolatot?

- Minek az? Szerelem, érzelgős nyavalygás, csöpögős naplemente, kinek hiányzik? Elköteleződés? Leteszed a voksod valaki mellett, akiért aztán lehet robotolni. Kidolgozod érte a beledet, gürcölsz, hajtod magadat, megteszel mindent, amit csak kíván. Aztán egyszer csak rajtakapod a legjobb haveroddal az ágyban.

- Ez történt önnel?

- Ez hát! Mónikám, akit Zsoltikám a saját ágyamban... Meg aztán: egy nő minden napra, egy egész életen keresztül? Dögunalom. Azóta csajozás van, az tiszta sor. Egyszer azt mondta a Vivi…

- Ki az a Vivi? A volt felesége?

- Nem, mondtam hogy őt Móninak hívják. Vivi a lányom. Ő külön eset. Helyes lány, sőt, kifejezetten szép, és ezt most nem azért mondom, mert én vagyok az apja, hanem tényleg. Egyszer még a „Meglepetés” címlapján is szerepelt. Nemrég múlt tizennyolc, de úgy viselkedik, mintha huszonéves lenne. Képzelje, egy olyan faszival jár, aki harmincvalahány éves. Majdnem 20 év a korkülönbség!

- Miért lepődik meg ezen? Maga is olyan nőkkel jár, akikkel húsz év a korkülönbség, nem? – A szemét meresztgeti. Választ nem ad. - Az imént úgy kezdte egy mondatát: „Egyszer azt mondta a Vivi...” Mit mondott?

- Hogy olyan vagyok, mint egy nagy gyerek. Nem, bocsánat, nem így fogalmazott. Mint egy nagyra nőtt kamasz.

- És olyan?

- Dehogyis! Kamaszkoromban béna voltam. Pattanásos és lófogú. Aztán kipattintottam magamat, ment a gyúrás, edzőterem, minden. És jöttek a csajok.

- Még mindig nem sikerült rájönnöm, pontosan miért van itt.

- Múltkor történt valami. Egy nagyszabású rendezvényen voltam a hétvégén. Vállalkozói találkozó a Novotelben. Életemben először történt meg, hogy egy nő nem ájult el tőlem. Nem mondott nekem igent, sőt. Gyönyörű nő, nem olyan, mint a többi.

- Milyen a többi?

- Szépek azok is, de… Azok csak szexre jók, azokkal beszélgetni képtelenség. A műkörmökön meg a pincsi kutyájukon kívül nem lehet velük beszélni semmiről. Ezzel a nővel viszont beszélgettünk. Igaziból.

- Mit keresett egy ilyen nő ezen a találkozón?

- Riporter. Interjút készített velem, mert az év vállalkozója választáson második helyezést értem el.

- Gratulálok. De így könnyű beszélgetni, ha ez a munkája.

- De ő nem csak úgy kérdezett, mint egy átlagos riporter, rutinból. Eszembe se jutott, hogy ő most a melózik, valódi érdeklődést láttam rajta.

- Végre egy nő, akit nem a pénztárcája érdekli, hanem maga?

- Azt hittem, igen, de az interjú véget ért, diktafon kikapcsolva, kezet fogott, és ott hagyott. Egész este őt kerestem. Ostromoltam. Én tettem valamit érte! A végén konkrétan rákérdeztem, nem jönne-e fel hozzám. Tudja, a szokásos szöveg, megiszunk egy italt, meg ilyenek. És képzelje, nemet mondott! Nekem egy nő nemet mondott!

- Mikor fordult elő ilyen utoljára?

- Mit tudom én! Talán hetedikben az Ildi. Komolyan, akire én ráhajtok, az előbb-utóbb, de inkább előbb, mint utóbb, beadja a derekát.

- Nem lehet, hogy olyan nőkre hajt rá eleve, akik ilyen derék-beadósak? – Elgondolkozva hümmög. - Hogy hívják ezt a nőt?

- Hát ez az, hogy fogalmam sincs. Gondolom, bemutatkozott az elején, de ki emlékszik arra? Ez az én legnagyobb problémám most.

- Sajnos abban nem tudok segíteni, hogy kinyomozzam a hölgy kilétét.

- Ezt nem is várom el magától, ezt nekem kell megoldanom. Csak annyit tudok, hogy a HVG-nél dolgozik, úgyhogy amint befejezem itt magával, kinyomozom, és ha addig élek is, megszerzem magamnak. Enyém lesz!

- Megszerzem. Enyém lesz. Birtoklást sugall.

- Oké. Nemcsak én szerzem meg. Azért vagyok itt, hogy maga segítsen nekem megszerezni őt.

- Ha maga birtokolja ezeket a nőket, hogy lehet, hogy egy-két-három éjszakánál tovább egyikkel sem tart?

- Akkor már nem ösztönöznek

- Mit érez, amikor meg akar kapni egy nőt? – A szeme felcsillan, benne állati villódzás.

- Zsákmány, préda. Aztán már nem kell. Unalmas. Már megvolt.

Megcsörren a telefonja, összerezzen.

- Elnézést. – veti oda, majd beleszól a készülékbe: „- Nem, Anya!... Hagyjál már, léci!... Nem, nem megyek haza, dolgom van…” - Dühösen kinyomja a hívást, maga mellé dobja a telefont. Aztán gondol egyet, és le is némítja a készüléket.

- Édesanyja?

- Igen. Azt hiszi, még mindig tíz éves vagyok.

- Végül is, a lánya is nagy gyereknek hívta.

- Tévedés. A lányom szerint nagy kamasz vagyok, és ő a hódításaimra célzott. Anyám szerint viszont pátyolgatnivaló kiskölyök. Ezt csinálja velem évtizedek óta. Gabikám így, Gabikám úgy… Mit főzzek, ha hazajössz? Süssem meg a kedvenc sütidet? Öltözz fel, Gabikám, a meteorológus szerint éjszaka fagyni fog. Ilyenek. Kész csoda, hogy normális férfiember lett belőlem. Bár lassan ezt is kétlem… A lényeg: Adjon nekem valami receptet! Hogyan hódítsak meg egy nőt, aki nem akar engem?

Folyt. köv.

Lélekgyógyász 1. - Eszter

ESZTER (39) 09.00 - Egyéni terápia

Óvatosan nyomja meg a kaputelefont, épphogy csak csippen egy kicsit. Amikor felér, hosszasan csiszatolja a cipője talpát a lábtörlőn. A résnyire nyitott ajtón még külön kopog egy kicsit, utána lép csak be.

Majdnem negyven éves, de olyan a tekintete, mint egy riadt kisgyereknek. Sötétbarna, egyenes szálú haját egyszerű kontyba tűzte fel. Már vegyült a barna tincsek közé néhány ősz hajszál. Arcán semmi smink, tekintete emiatt kicsit üresnek tűnik. Ruházata egyszerű: barna kötött kardigán, zöld szövetszoknya. Az egyhangúságot csak egy színes kendő oldja a nyakában. Táskáját az ölében mintegy pajzsként tartja a teste előtt.

- Elnézést ezért a lehetetlen időpontért. Most tudtam csak időt szakítani önre. Vagyis bocsánat, magamra. Elvittem a gyerekeket iskolába, és beraktam egy adag mosást. Innen pedig majd sietnem kell haza, mielőtt értük megyek, ki kell teregessek. És még meg kell főznöm az ebédet is.

- Délután nem lett volna könnyebb?

- Jaj, dehogyis! Egyik nap Bálintot viszem az edzésre. Tudja, karatézik. Már narancssárga öves. – Húzza ki magát büszkén. - Másik napon meg Bogi zongoraórája van, őt is el kell kísérnem. Esténként Lucával tanulok, a felvételire kell készülnünk.

- Sokszor használja azt a szót, hogy „kell”. Ki mondja azt, hogy kell?

- Hát… - nevetgél, - Tulajdonképpen én magam. Ezek egy anya kötelességei, nem? Nem dolgozom semmit, ezért az enyém a háztartás és a gyereknevelés.

- Ez semmi?

- Már megszoktam. Az anyám szerint még így is pocsék anya vagyok. Mert hogy amikor mi voltunk kicsik, ő nem mászkált velünk el sehová, legfeljebb a lakótelep játszóterére. Én meg a kicsiket kendőbe raktam, és mentem velük mindenfelé, ringatóra, baba-mama jógára. Ősanyának becézett. Nem, ez nem jó szó, mert nem becenév volt, hanem gúnynév. Mert hogy a padon is megszoptattam őket, ha sírtak.

- Édesanyja szerint milyen a jó anya?

- Szigorú. Hagyja sírni a csecsemőt, mert úgy edződik a tüdeje. Cumisüvegből etet, és már 3 hónaposan hozzátáplál. „Ti is feles tejet kaptatok, és fél éves korotokban már ettétek a pörköltet.” – Anyját idézi kicsit torz fejhangon. - Nappal járókába teszi a babát, és nem engedi, hogy az kipakolja a lábasokat a konyhaszekrényből.

- A gyerekei már jócskán kinőttek a babakorból. Azóta nem enyhült ez az ellentét ön és az édesanyja között?

- Á, nem, mindig talál valamit, amibe bele tud kötni. Például: Bogi miért pocsékolja idejét klimpírozásra, miért nem külön angolra iratom inkább be? Bálint meg nagyon agresszív, és ez a csihi-puhi csak tovább ront a helyzeten.

- Tényleg agresszív?

- Dehogy! Azaz: alapból nem, teljesen normális, élénk kisfiú. De anyámnál nem lehet moccanni sem. Ne menj oda, ne vedd le a polcról, ne csináld ezt, ne csináld azt! Folyton valami tiltás, ettől még én is agresszív lennék! – Elneveti magát, nagyon nem tűnik agresszívnek… - Makulátlan tisztaság és rend van a lakásában. Nála még a padlóról is lehet enni, mondja. De én nem akarok a padlóról enni! Mi a padlón járunk, és az asztalon eszünk… - Sóhajt. - Na és Luca… Miért nem a Fazekasban akar tovább tanulni?

- Az a legjobb? Mármint szerinte?

- Persze, egy versenyistálló. Nemcsak szerinte, a lista szerint is. Még csak az kellene Lucának, pont matekszak, örülök, ha 10 pontot össze tud majd szedni a központin. Ő úgyis a Forraiba készül.

- Az mi?

- Ugye, hogy maga sem hallott soha róla? A kerületünkben van, gyalog 15 perc, a barátnői közül is többen oda akarnak menni. Művészeti szakközépiskola, Lucához illik. Anya szerint link-képző. De én talán jobban ismerem a gyerekeimet, mint az anyám, nem?

- Sokat mesélt a gyerekeiről… És a férje? – Erre kényszeredett mosollyal legyint.

- Ó, hát vele alig találkozom. Magas beosztásban van, minden este későn ér haza. De már ezt is megszoktam, babakorukban is jó esetben a fürdetésre ért haza. Most ráadásul erre az uniós projektre készülnek, folyton túlórázik. Sokszor estig bent kell maradnia.

- Ezek a hétköznapok. És hétvégén?

- Nem is tudom… Valami mindig van. Konferencia, csapatépítő tréning…

- Apaként funkcionál egyáltalán?

- Nem igazán. Ritkán csak. Néha lemennek Bencével a térre focizni. Bogi ilyenkor hisztizik, hogy őt miért nem viszi el az apja sehová, és ezzel kiharcol magának egy fagyit. Lucáról szerintem azt sem tudja, hogy már nyolcadikos. Azt pláne nem, hogy épp szerelmes.

- Tulajdonképpen miért jött el hozzám?

- Lejárt a GYET-em. – Végre elmosolyodik, amikor látja a virtuális kérdőjelet. – Vége a főállású anyaságnak. Fogalmam sincs, mihez kezdjek, merre tovább.

- Értem. Mivel foglalkozott a gyerekek megszületése előtt?

- Ó, mikor volt az már… Több mint 14 éve. Amúgy tanítottam. Általános iskolában voltam napközis tanár.

- Nem veszi vissza a régi munkahelye?

- Megszűnt, bezárták az iskolát. És… abban sem vagyok biztos, hogy vissza akarnék menni…

- Nem szeretett ott tanítani?

- A hangsúly nem is azon van, hogy ott, hanem hogy tanítani. Mintha már nem érezném a motivációt arra, hogy tanítsak.

- Anno miért döntött a tanári pálya mellett?

- Hmmm… Ki emlékszik már arra? Azt nem mondom, hogy gyerekkoromtól fogva tanár akartam volna lenni.

- Amikor megkérdezték gyerekként, hogy „Mi leszel, ha nagy leszel?”, akkor mit válaszolt?

- Az illető háta mögött kiöltöttem a nyelvemet! Micsoda hülye kérdés ez, nem? Aztán, ha nagyon erőszakoskodtak, azt mondtam, hogy anyuka. Erre aztán mindenki lesajnálóan legyintett. Csak egy anya?

- Végül is az lett, nem? Méghozzá főállású!

- Hát igen, az elmúlt közel másfél évtized ezzel telt, a gyerekekkel, otthon. Az azelőtti pár év pedig szintén gyerekekkel, az iskolában. Majdnem húsz év. De nekem már kezd elegem lenni a gyerekekből! Felnőtt emberhez alig szólok. Akkor is a téma az ebédbefizetés, az osztálykirándulás, a szülői munkaközösség, mert persze annak is tagja vagyok…

- Mégis, milyen terület vonzza?

- Ez az, hogy nem tudom. Ezért vagyok itt tulajdonképpen.

- Rendben, közelítsük meg onnan, hogy mit szeret legjobban csinálni a szabadidejében? – Erre csak vonogatja a vállát.

- Azt se tudom, mi az a szabadidő. A háztartás meg a gyerekek teljesen kitöltik a napomat. Valami tennivaló mindig van. Amikor az alappal kész vagyok, akkor jönnek az olyanok, mint mondjuk a zokni-stoppolás. A gyerekek meg mindig adnak feladatot: hol a leckét kérdezem ki, hol mesélek nekik, vagy békebírót kell játszanom, ráadásul az a rengeteg kérdés…

- Használja egy kicsit a képzeletét! Tételezzük fel, hogy vége a napnak, a házimunkákkal mind végzett. Egyedül van ébren, a férje még nem érkezett haza…

- Ó, igen, ezt könnyű elképzelni.

- Ragadjuk meg ezt a pillanatot, ilyenkor mihez kezd?

- Hát, teszek-veszek… Elpakolom a…

- Vegyük úgy, mintha nem lenne semmi tennivalója.

- Képtelenség. Legfeljebb bealszok. Sokszor van, hogy arra ébredek, hogy a férjem bebújik mellém az ágyba.

- Mikor töltöttek utoljára kettesben időt? – Fintorokat vág.

- Nem emlékszem. Semmikor. Vagy annyira régen, hogy az már kitörlődött az emlékezetemből.

- Mikor töltött utoljára önmagával időt?

- Talán mielőtt megszülettek a gyerekek. Akkor szerettem kötögetni, horgolni. Meg mindenféle dekorációkat készítettem, húsvétra, karácsonyra, meg csak úgy a lakásba.

- Tizenöt éve nem foglalkozott semmivel csak úgy a maga kedvéért? – Mély sóhaj:

- Nem! Azt sem tudom, ki vagyok én.

- Adok egy házi feladatot.

- Ezt felírom. – Keresi a tollat a táskájában. Hosszasan kotorászik, de nem leli.

- Adjak egyet én?

- Nem, köszönöm, itt kell lennie valahol. - Elkezdi kipakolni a táska tartalmát: benne minden IS. Őskáosz. Papírfecnik, zsebkendők, egy legódarabka. Kiránt egy zörgős kulcs-csomót is.

- Először is: tegyen rendet a táskájában! Selejtezzen ki belőle mindent, ami nem oda való. És tegyen bele három olyan dolgot, ami nőies. Smink-kellék, körömolló, parfüm… A másik házi feladat címe: ÉN!

Folyt. köv.