LÁSZLÓ (54), JOLÁN (52) és ÁDÁM (27) 17.00 – Családterápia
Az idősebb férfi lép be először, padlóra szegezett tekintettel. Magas, szikár, csontos. Kopottas, barnás öltöny van rajta, fehér inggel, meghatározhatatlan színű nyakkendővel. Ábrázata olyan, mintha a saját temetésére jött volna.
A középkorú nő
ódivatú ruhát visel. Sötétkék dzsörzé anyagból varrták, gallérja és díszzsebe
fehér. Eléggé molett a hölgy, még a bővebb szabású ruha is feszül rajta
itt-ott. Haja dauerolt, rövidre vágott, valaha talán rozsdabarna lehetett, most
már erőteljesen őszül. Zavartan mosolyog, kacarászik.
Egymás mellé ülnek
le a kanapéra.
A fiatal fiú érdeklődve
néz körül a szobában, odalép a festményekhez, megszemléli őket. mintha nem is
tartozna kettőjükhöz. Az öltözéke: lezser kockás ing, koptatott farmer, és sportcipő,
ami talán soha nem látott még cipőkefét. Haja pedig olyan kócos, amin rég szántott
át hajkefe.
Ha ők ketten
összehúzódnának, a fiú akár kettejük közé is elférne a kanapéra. Kicsit
tétovázik, de aztán inkább a rézsútosan álló fotelt választja.
X: Megmondom
őszintén, ha nem vázolták volna fel a helyzetet egy pár szóval a telefonban,
akkor most azt hinném, hogy apa, anya, és gyermeke ül itt.
J: Pedig mi mind
testvérek vagyunk…
L: Mi, - nyomja
meg a szót a férfi, - mi ketten testvérek vagyunk. Ő, - mutat, szinte vádlón
Ádámra, - ő csak a mostohatestvérünk.
J: Lacikám… - teszi
nyugtatóan a kezét a nő a férfiéra, de ő elrántja azt. – Látja, kedveském, hogy
milyen? Ezért is jöttünk ide. Mert képtelenek vagyunk megegyezni az örökségen.
X: Akkor ez valami
tévedés lesz, én nem vagyok ügyvéd!
J: Tudjuk. A
Telekiék ajánlották magát, hogy az ő családi gubancaikat is maga oldotta meg.
Talán a miénkkel is sikerrel jár.
L: Képtelenség. –
Mordul fel a férfi az orra alatt. - L: Miatta halt meg az anyánk!
X: Hogyhogy?
L: Anyánk eléggé
fiatalon szült minket kettőnket. A tizennyolcat sem töltötte be, mikor én
megszülettem, és 20 éves volt, mikor Jolika. Aztán viszont eltelt több mint két
évtized. Anyánk majdnem 45 évesen lett várandós vele. – Megint rámutat, nem
nevezi néven.
J: Sok volt a
szüleink között akkoriban a feszültség. Annak tudtuk be… Megtartsa vagy ne, bevállalja
ilyen idősen a szülést vagy sem?
L: A baba
egészségesen megszületett, de anyánk hirtelen rosszul lett. Ömleni kezdett
belőle a vér, aztán el is ájult. Nem is tért magához többé, fél óráig küzdöttek
az orvosok az életéért, de nem tudták megmenteni
J: Mi meg ott
voltunk és jött a doktor. Van egy jó hírem meg egy rossz. Megszületett kisöcsétek,
de édesanyátok meghalt! El tudja ezt képzelni?!
X: Kérem…
J: A fájdalom után
meg kellett tennünk a szokásos intézkedéseket, temetés, stb. hagyatéki
tárgyalás. Megmondom őszintén, hidegzuhanyként ért minket…
L: Természetesen
nem akarok kapzsinak tűnni. Mindketten felépítettünk egy-egy házat, családunk
van, ott lakunk a faluban. Jolika az alvégen, én a felvégen. Ő meg középen. Ő –
mutat Ádámra, vádlón – Apával élt, ő volt a kis kedvenc… De azért joggal
remélhettünk igazságos elosztást. Hogy ha három gyereke volt, akkor háromfelé
is ossza a vagyonát. De nem! Ő örökölt utána mindent! A házat, a telket, a
bútorokat… Mi maradt nekem apám után? A pecsétgyűrűje, ez az egy, amit direktben
rám hagyott, Jolikára meg anyánk arany-nyakláncát. A többi, ingatlan és ingóság,
mint ezé…
X: Változatlanul
szólok, hogy nem ügyvéd vagyok, nem tudok peres ügyben segíteni…
L: Várjon, a történetnek
még mindig nincs vége! – emeli fel a mutatóujját. - Most jön a csattanó.
Pakolásztuk apám holmiját, selejteztünk, ahogy ott rendezgetjük az iratait, egy
naplót találtunk.
J: Érdekes, -
tűnődik, - apánk soha nem írt naplót, legalábbis mi sose láttuk. Tollat is alig
vett a kezébe, idősebb korában nagy ritkán megfejtett egy-egy keresztrejtvényt…
L: Most meg ott volt
egy napló, az 1990-91-es évekből. Se előtte, se utána. És hogy mi történt
ekkor? A várandósság, a szülés és anyám halála. Az utolsó bejegyzése így szól:
„Az én egyetlen szerelmem angyallá lett ma…” Na de előtte…
J: Fény derült egy
nagy titokra. Kiderült, hogy azokban az időkben anyámnak volt egy szeretője!
Ismertük is, néha járt is nálunk, a Józsi. Egy iskolába járt vele, ott lakott a
faluban. Mi nem gyanakodtunk semmire. Apánkkal mintha még haverságban is lettek
volna.
L: Apánk furcsa
egykedvűséggel törődött bele a helyzetbe. Azt írta, az idő majd mindent
meggyógyít, hadd élje ki magát, soha nem volt igazi fiatalsága, most
megbolondult egy kicsit, de majd csak megjön az esze, és elmarad… Na persze,
maradt, egy gyerek is belőle.
J: Apámmal a mi
születésünk után húsz évig éltek házaséletet, de nem lett újabb gyerek.
L: Már ha
egyáltalán éltek…
J: Erre bejön a
képbe ez a szerető, és anyánk rögtön megfogan.
L: Szerintünk nem
is apánké a gyerek!
A fiú most először
kapja fel a fejét. Az asszony csitítja a bátyját:
J: Azt nem
állítjuk persze, hogy ez biztosan így van, de a gyanú befészkelte magát a
gondolatainkba.
Á: Az örökséget
akarod? Neked megvan a magadé.
L: Nem az
örökséget akarom! Nem csak azt. Elégtételt akarok!
Á: Apánk engem a
sajátjaként szeretett, ő nevelt fel, miért akarsz 27 év után mindent felbolygatni?
L: Éjjel-nappal
dolgozott. Jolika gondozott téged, naponta átjárt, pedig ott volt a maga
családja, a saját gyerekei. Én is
támogattalak, anyagilag, pedig… Gyűlöltelek!
Á: Miért háborgatod
a múltat?
X: A múlttal
fontos dolog foglalkozni, de csak addig, míg segítségével megértjük a jelent. Benne
ragadni sose jó. László, maga 27 éve hordozza magában ezt a sérelmet. Meg tudna
bocsájtani?
L: Soha!
X: Mi jelentene
magának kellő elégtételt? Az anyja nem fog feltámadni.
Egyszer csak a
semmiből, az eddigi csendből megszólal Ádám:
Á: - Nemrég felkerestem
ezt a férfit, ezt a Józsefet. Nem éreztem iránta az égvilágon semmit. Se dühöt,
hogy felcsinálta anyámat, hiszen ehhez nyilvánvalóan ketten kellettek. A
gyermeki érzések sem öntöttek el hirtelen, hogy lehet, hogy ő az apám. Rákérdeztem,
először tagadta. Amikor mondtam neki, hogy ott a bizonyíték, az a napló, akkor
beismerte, hogy igen, rövid ideig volt köztük valami. Alig emlékezett rá. Valószínűleg
nem Anya volt neki az egyetlen. Pár alkalom, csak szex és más semmi… Ott
képeltem volna fel legszívesebben, de aztán visszafogtam magamat. Anyám akkor
egy időre beleszeretett ebbe a férfiba. Örömmel várta a gyerekét, ez meg nem is
emlékezett rá.
L: Te sem
emlékszel rá!
Á: Hogy
emlékeznék? Megszülettem – meghalt. Mi maradt nekem belőle? Ti legalább
ismertétek! Nektek legalább volt anyátok huszonöt évig! Fel tudott titeket
nevelni kisbaba korotoktól egészen a felnőtt korotokig. Még az első unokáit is
láthatta, Jolika, a te lányodat is, fiadat is, meg Laci, a te fiad is nem
sokkal a halála előtt született, hiszen pont annyi idős, mint én. Vicces, én és
az unokaöcsém egyidősek vagyunk… - neveti el magát, aztán elszontyolodik. -
Engem még a karjaiba se vehetett! Mit irigyeltek tőlem? Azt a szaros házat?
Eladom, aztán odaadom nektek a jussotokat, és akkor béke lesz? Én meg
albérletbe költözöm, mert a maradékból úgyse tudok magamnak még egy fészert sem
venni.
X: László, akkor
komolyan béke lesz az ön lelkében, ha megkapja azt a pár millió forintot?
L: Dehogy lesz.
Nem érti, hogy ez nem a pénzről szól?! Hanem az igazságról!
X: Azt már soha
nem fogják megtudni.
L: Dehogynem!
Genetikai vizsgálat.
Á: Állok elébe!
X: Mi fog
változni, ha kiderül, hogy Ádám tényleg nem édes-, hanem mostohatestvérük.
J: Részemről
semmi. Én eddig is édestestvérként tekintettem rá, sőt, úgy gondoztam, mintha
harmadik gyermekem volna.
L: Részemről… Á,
hagyjuk! – László felpattan, kiviharzik a szobából, becsapja maga után az
ajtót.
J: Látja? Ilyen.
Á: Ha kiderül…
Ugyanígy fog gyűlölni, ahogy eddig is. És ugyanúgy nem láthatom soha az
anyámat.
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése