A leányanya

Jobban tette volna, ha nem jön ide - Hatalmas, domborodó has  - Egy akta volt az övé - Saját felelősségemre elhoztam - Ennek a lánynak nincs senkije, semmije - Van egy nagyon jó ötletem! - Jó kezek közé kerültél

       

     - Na, ez is jobban tette volna, ha nem jön ide...

            Anikó felnézett, hogy kiről is van szó, miközben tekintetével kereste a támadás céltábláját.

            - Miért nem maradt otthon a putrijában? - suttogta a másik vénasszony, majd hangját felemelve odaszólt a boltos nőnek:

            - Aztán vigyázzon ám, Esztikém, az árura, nehogy lába keljen!

            Most már Anikó is meglátta, hogy kiről szóltak az iménti mondatok. Egy nagyon sovány, szakadt, piszkos ballonkabátot viselő fiatalasszony nézelődött a pult előtt. Lábán foszladozó papucs, csak úgy mezítláb, haja kócos.

            A fennhangon kimondott szavakat természetesen ő is meghallotta, felnézett, és Anikó ekkor nagyon megütközött: egyrészt meglátta, hogy a kabátka alól hatalmas, domborodó has villan ki, másrészt azt, hogy a várandós asszony (vagy lány?) arca alapján legfeljebb ha tizenöt-tizenhat éves lehet. De a legnagyobb döbbenetet az a mérhetetlen szomorúság, keserűség okozta, ami azon az arcon tükröződött.

            Még nagyobb volt a meglepetés, amikor, szinte a semmiből előbukkant Zoli, karon fogta a lányt, és szinte kiráncigálta az üzletből.

            - Hagyd csak, majd én megveszek mindent, ami kell! - hallotta a családsegítő hangját, miközben kisiettek az ajtón. Anikó csak állt egy helyben, bámult az üvegajtón kifelé, még azt is elfelejtette, hogy ő tulajdonképpen azért van ott, hogy némi száraztésztát és sajtot vegyen az ebédhez. Látta, hogy Zoli odakint leülteti az illetőt, aki rongybábuként engedelmeskedett neki, majd azt is, hogy a férfi visszasiet a boltba, kosarat ragad, majd indulatosan dobál bele mindenféle élelmet, szinte válogatás nélkül, miközben tekintete villámokat szór az iménti megjegyzéseket tevő öregek felé. Annának is csak biccentett egyet, repült a kosárba a kenyér, a tej, zörrentek a zacskók, csörrentek a befőttes-üvegek. Zoli csak úgy maga elé sziszegett, de Anikó végre felfogta, hogy hozzá beszél, úgy látszik őt tartotta az egyetlen értelmes embernek a boltban, akivel érdemes szót váltani.

            - Ezeknek jó dolgukban fogalmuk sincs, hogy másnak milyen a sorsa! A kényelmes otthonukból biztosan nem tudják elképzelni, milyen lehet az utcán élni. Vagy, ha néha kegyes az ég, akkor hajléktalan-szállókon. Az a lány, - bökött orrával kifelé, - egész gyerekkorát a Józsefvárosban töltötte az utcán. Az apja arra kényszerítette, hogy kolduljon, és minden napra csak egy-két szelet kenyeret kapott tőle. Igazi alamizsna, igaz? - emelte fel kissé a hangját, hogy a távozó asszonyok ezt még meghallják.

            - Hogy akadtál rá? - kérdezte Anikó.

            - Egy akta volt az övé a sok közül. Először csak olvastam róla, hogy kiutasították az anyaotthonból, mivel a volt párja, a baba apja, már ha lehet apának nevezni az ilyen stricit, állandóan ott randalírozott. Mondjuk az se semmi, hogy emiatt a lányt küldték el, és nem tudtak normális megoldást találni az ügyre. Én az ilyen fickókkal... Na jó, nem dühöngök tovább, a lényeg, hogy a belvárosi családsegítő valami jó kis vidéki átmeneti otthont keresett neki, ahol a pasija nem talál rá, és ő nyugodtan megszülheti a gyermeket. De fiatal korára való tekintettel azt is kilátásba helyezték, hogy elveszik tőle a babát, és állami gondozásba adják. Erre én rögtön beutaztam Budapestre, kézen fogtam a lányt, és saját felelősségemre elhoztam onnan.

            - Te jó ég! Hol fog lakni? Itt nincs anyaotthon! Csak nem viszed haza? Mit fog ehhez szólni Timi? - záporoztak most Anikóból a kérdések. Zoli olyan arckifejezéssel nézett rá, hogy: „Te is, fiam, Brutus?“

            - Ennek a lánynak nincs senkije, csak egy drogdíler fickója, meg egy koldus apja. Ja, és semmije sincs az égvilágon, csak amit most rajta látsz. Na, a helyébe tudod magadat képzelni?

            - Nyugi, ne engem támadj, hé! Már tudom is, hogy mit teszek. Rohanok haza, összeszedek neki pár ruhát, meg a babának néhány dolgot, és mozgósítom a többieket is. Ja, és van egy nagyon jó ötletem...

            Timi a megmentők példaképe. Istentől kapott adománynak tekinti, ha valakin segíthet. Ám amikor Anikó vagy másfél óra múlva betoppant hozzájuk, látott a szemében némi kétségbeesést is, hogy: „Úristen! Mit kezdek én egy vadidegen cigánylánnyal!“ Anikó úgy érezte, neki kell közbelépni. Először is hanyag mozdulattal dobott le a válláról egy óriási műanyag kukazsákot:

            - Tessék, szabad a vásár! Ezeket sikerült röpke idő alatt összekapkodnom. - A lány ott kuporgott Soproniék kanapéján. Igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. Hála áradt feléje. - Felnőttholmik, babaruhák vegyesen. Körbejártam a falut is, és mindenkit mozgósítottam, akit csak otthon találtam. Még ma érkezni fog egy használt babakocsi meg egy kiságy is. A csajok rengeteg ruhát ígértek. - Ezeket eddig inkább Timinek és Zolinak címezte, de most közvetlenül a lány felé fordult: - Ne félj, semmiben nem fogsz hiányt szenvedni!

            - Köszönöm, én... - rebegte az, és gyanús könnycseppek csillantak meg szemében.

            - Bocs, hogy annyira undok voltam a boltban. - szabadkozott Zoli. - De annyira utálom azoknak a vénasszonyoknak az álszent és egyben gyűlöletes viselkedését, hogy... És még ők járnak a templomba, imádni Jézust meg Szűz Máriát, miközben Máriát pont az ilyenek nem fogadták be, amikor várandósan szállást keresett Betlehemben. Na jó, lehiggadtam. Hálás köszönet a segítségért.

            - Várjatok, ez még nem minden! Most jön a mentőötlet, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. Azaz helye legyen... a lánynak...

            - Ila vagyok.

            - Én meg Anikó. Szóval, hogy átmeneti, de biztos helyet találjunk neked, és mégse legyél Timiék terhére.

            - Ki vele! - sürgette őt Zoli.

            - Tudjátok, hogy építkezünk. Sajnos a ház még épphogy félig se kész, de ott áll a telkünkön az a lakókocsi-szerű bodega. Ősszel abban szálltak meg a munkások, és még jópár hónap, mire újból folytathatjuk a munkát. Amíg fagyok vannak, nincs értelme az építkezésnek.

            - De amíg fagyok vannak, addig Ila megfagy. Főleg a babával.

            - Dehogy! Szigetelt. Van benne jó kis sparhelt, fűt, süt, főz. A telken rakásban áll a felaprított tűzifa. A kútból meg lehet vizet húzni. A bódéban van egy ágy, egy szekrény, meg asztal is néhány székkel. Mikor Zoli épp nyitotta volna a száját, hogy újból csak tiltakozzon, Ila szólalt meg halkan.

            - Nekem tetszik az ötlet. Ott senkit sem fogok zavarni, és én is nyugodtan lehetek majd a babával.

            Zoli gyorsan magára kapta kabátját és elviharzott, hogy szemügyre vételezze azt a viskót. Timivel még csevegtek egy keveset, aztán ő kivonult a konyhába ebédet főzni, úgyhogy Anikó kettesben maradt Ilával.

            - Mikorra várod a kisbabádat?

            - Nem is tudom... Nem tudom kiszámolni, mikorra esik a kilenc hónap.

            - Mikor volt utoljára vérzésed?

            - Talán... A nyáron. Ősszel kezdett el igazán domborodni a hasam. És október táján mozdult meg először. - Ekkor olyan mosoly áradt szét rajta, amilyet csak édesanyák tudnak árasztani. A mosoly elfeledtette kócos haját, szurtos képét, szakadt ruháját.

            - Jó kezek közé kerültél. Ez a Zoli minden követ megmozgat, ha arról van szó, hogy segíteni kell valakin. Ő már csak tudja... - harapta el a szót Anna, mert nem akarta kiteregetni mások szennyesét. Az emlegetett „szamár“ épp ekkor rontott be a házba:

            - Te Anikó, nagyon pöpec az a kis kéró! - Majd Ilához fordult: - Jó dolgotok lesz nektek ott. Majd miután megszületik a kisbabád, elkezdek keresgélni az anyaotthonok és más segítő szervezetek háza táján, hogy hosszú távra is megnyugtató megoldást találjunk nektek.

Vége

Kaktusz utca 13. - 3. Café Cactus

Összegyűltek ők négyen újra - Melyik anyának legnehezebb a dolga? - Kezdek besokallni - Lenne egy jó kis kávézóm - Megszületett a Café Cactus gondolata

A következő találkozásuk már nem csupán a véletlen műve volt, bár azt is badarság volna állítani, hogy véletlenek egyáltalában léteznek. Judit nappalija számított a ház egyetlen gyerekmentes övezetének, így is gyűltek össze ők négyen újra, egy mosolygós vasárnap délután.

Kriszta nagyon nem odaillőnek tűnt a maga loboncos vörös hajával. zöld szoknyája végigomlott a galambszürke kanapén. Mellé Timi telepedett le, aki épphogy csak magára rántott egy kék szabadidőruhát – alig tudott Bencétől elszabadulni.

            - Jé, most már tudom, ki vagy te! – csodálkozott Szilvi a falon lévő fekete-fehér fotót nézegetve. – Négyszemközt, ez a műsorod címe.

            - Igen, TV4. Bár elég vicces, mert több százezer szem nézi minden héten.

            - Én is szeretem, emberi sorsokat mutatsz be. – huppant le az egyik kanapéba Szilvi. Egyik lábát felhúzta a feneke alá.

            - Igyekszem, köszi. – kissé álszent volt a szemlesütés Judit részéről.

            - Nekem is ismerős voltál egy kicsit. – Timi arra gondolt, vajon mikor is tudott utoljára úgy istenigazából odafigyelve megnézni egyetlen normális tévéműsort is.

            - Bocsi, ha nem vagyok képben. – szabadkozott Kriszta. - Nekünk még tévénk sincs.

            - Hogy lehet így életben maradni? – kérdezte némi túlzással persze, de azért némi éllel is Szilvi.

            - Nagyon jól, kösz, a három gyerek bőven kitölti az időmet. És tudod, a Waldorfos világba nem igazán fér bele a képernyő.

            - Kértek egy kis ennivalót? Összedobtam néhány szendvicset. – Judit arról mélyen hallgatott, hogy a főúton lévő pékségből hozatta őket, mert tőle a főzés ennyire fényévekre távol állt. Eléjük tette a tálcát a dohányzóasztalra, ő maga pedig a másik fotelben foglalt helyet.

            - Három gyerek, az nem semmi. Én még eggyel se bírok. – nézett Krisztára Timi elismerőleg. – Bár igaz, hogy ő még kis totyogós.

            - Nálam csak kettő van, de őket egyedül nevelem. – Ezzel a mondattal Szilvi nyerte meg a „Melyik anyának legnehezebb a dolga?” című versenyt, hiszen Kriszta és Timi legalább maga mögött tudhatták hátországként a férjeiket.

            - Megmondom őszintén, néha már kezdek besokallni. Jó lenne valami mást is csinálni, mint a család meg a házimunka. Pedig sütni nagyon szeretek, ez tény.

            - Nekem is kezd hiányozni a nyüzsgés, ami régen a pizzériában volt. Úgy szerettem jönni-menni a vendégek között, még ha a nap végére alig bírtam is állni.

            - Én dolgozom, kénytelen is vagyok, mivel ex-férj nem igazán kényeztet el minket tartásdíj-ügyileg. – Szilvi ezzel újabb részvét-pillantásokat zsebelhetett be a többiektől. – De fura módon vannak még szabad vegyértékeim.

            - Nekem a munka az élet… - sóhajtott Judit, és a többiek nem tudták, hogy ezért irigykedjenek, vagy sajnálkozzanak. – Kértek egy kis üdítőt vagy kávét?

            - Ó, egy kávé jó volna! – jelentkezett Kriszta, aki alig tudta nyitva tartani a szemét. – Bogi alig aludt az éjszaka.

            - Reméljük, jobbat főzöl, mint abban a pocsék presszóban. – nevetett Szilvi.

            - Ha tehetném, - merengett el Timi, - lenne egy jó kis kávézóm.

Ide most képzeljünk el egy másodpercnél hosszabb csendet.

Kriszta lelki szemei előtt megjelent egy barátságos kis kuckó, ahová betérhet a megfáradt vándor. Meleg színek, kényelmes fotelek – és a kávé mellé finom sütemények. Gluténmentes, laktózmentes, mindenmentes finomságok, á lá Kriszta.

Timi behunyta a szemét, és összemosódtak gondolataiban a régi pizzériás emlékei meg a mostani álmai. Ezúttal egy napfényes kávézóban szolgálta ki a vendégeket, forró csokit vitt ki és francia krémest, és persze gyűlt szépen a borravaló is.

Szilvi az unalmas könyvelői munkájára gondolt. És arra, milyen izgalmas lehetne egy újonnan induló üzlet pénzügyi terveit elkészíteni, és a folyamatot menedzselni. Lenne egy kis mellékese egy vállalkozásból, és végre normális kávét tudna inni a közelben. (Mert Judit eszpresszója se volt a tökéletesség csúcsa.)

Judit képzeletben már a marketing-stratégiát dolgozta ki. Közösségi oldalak, facebook-reklám, szórólapok a helyi intézményekbe, kapcsolati háló gyors kialakítása a környéken… És persze a médiában szerzett befolyása is.

            Mind a négyen kinyitották a szemüket, és egymásra néztek. És megszületett a Café Cactus gondolata.

              Szeptemberben nemcsak az iskola nyitotta ki a kapuját, hanem a Café Cactus is. A megnyitóról a TV4 tudósított.

Vége

Kaktusz u. 13. - 2. Pocsék egy hely

Ódivatú kis kávézó - Végre egy szabad hétvége - Ez egyszerűen pocsék egy hely - Most költöztem ide - A házszám pedig... 13!

Ódivatú kis kávézó állt a közeli téren. A sors furcsa fintora miatt ide tértek be mind a négyen egyszerre azon a márciusi délutánon.

            - Egy lattét legyen szíves! – intett Judit, és felpattant a magas bárszékre. Szűk szoknyáját lesimította a combján. A kávéfőző-gép recsegett, berregett, szörcsögött. A tejeskávé jó hosszú idő múlva érkezett csak meg, porcelán csészében.

            - Anyaaa! Én tortát kérek! – harsant fel a sarokból egy fiúhang.

            - Én forró csokit akarok! – a lány hangja kifejezetten követelőzőnek tűnt.

            - Nem akarok, hanem kérek. – javította ki Annát Kriszta.

            - Én meg fagyit! Anyaaa! – rángatta Bogi anyja pulóverének ujját, csöppet sem törődve a ténnyel, hogy március vége lévén még nem is árultak sehol a városban fagylaltot.

Juditnak túlzottan ismerős volt a három különböző frekvenciájú visítás. Oldalvást odapillantott a sarokban lévő asztalhoz. Nagycsalád, sok gyerek. Káosz, zűrzavar, hangorkán. A nő némán húzta fel a szemöldökét.

            - Tudjátok mit, gyerekek? – vette a lapot ezúttal Péter. – Veszek mindenkinek egy-egy sütit, becsomagoltatjuk, hazavisszük, és együtt megesszük a vadonatúj étkező-asztalunkon.

            - Hurrá! Szuper! – ugrált a két kisebb, Anna meg csak némán vigyorogva mutatott rá a legnagyobb krémesre.

            - Anyát pedig szépen itt hagyjuk. Hadd igya meg nyugiban a kávéját.

Amikor becsukódott a kávézó ajtaja a családja után, Kriszta hátradöntötte a fejét, neki a borvörös tapétával borított falnak. A dizájn itt amolyan Pilvax-os utánzat akart volna lenni, nem túl sok sikerrel. Lassú mozdulattal kevergette a méregerős presszó kávét, ami mellé cukrot elfelejtettek adni. Intett ugyan egyszer a felszolgálónőnek, talán kissé tétova mozdulattal. Mivel a kockacukrot perceken át hiába várta, odalépett hát a pulthoz.

Az ablaknál egy fiatal nő ült, és kifelé integetett. Az üveg túloldalához egy kétéves forma kisfiú nyomta hozzá kívülről az orrát. Egészen összelapult a mozdulattól. Szöszke haját borzasra fújta a tavaszi szél. Majd apukája hatalmas kezébe tette apró kezecskéjét, és ők ketten együtt indultak a játszótér felé, egyikük óriási, másikuk piciny léptekkel.

A nő csak ezután kortyolt bele a kapucsínóba.

            Szilvi ekkor lépett be a szűkös térbe, magával hozva egy kis márciusi frissességet. Némi megkönnyebbülést érzett a lelkében, hogy bár a gyerekek apja a tartásdíjjal még mindig el volt maradva, de legalább rászánta magát, hogy hosszabb kihagyás után újra elvigye magához a gyerekeit.

            - Sok fárasztó hét után végre egy szabad hétvége! – ujjongott a nő magában, és ballonkabátját a hajlított fából készült fogasra akasztotta. - Egy forró csokit legyen szíves! – szólt oda a pincérnőnek a pultnál, aki undok pillantást vetett rá, majd kelletlen mozdulatokkal kezdte el készíteni az italt.

            - Ez nem is forró. – morogta Szilvi az orra alatt, miután a nő eltűnt a fagolyókból készült, csörgő-zörgő „függöny” mögött.

            - Az én lattém meg inkább tej, semmint kávé. – jegyezte meg a mellette lévő bárszékről Judit.

            - A kávémhoz még mindig nem hozott cukrot. – méltatlankodott Kriszta, körmével dobolva a pulton.

            - Szerintem ennek a nőnek fogalma sincs, mi fán terem a kapucsínó. - jelent meg mellettük Timi egy olyan csészével, amiből alig pár korty hiányzott csak.

            - Ez egyszerűen pocsék egy hely! – nevette el magát Kriszta, és a három másik nő szívből vele nevetett.

            - Akkor miért jártok ide? Már bocs. – kérdezte Timi mosolyogva.

            - Én? Életemben most vagyok itt először. És utoljára! – kacagott fel Judit.

            - Eleve most költöztem ide, most tértem ide be… De soha többé! – fogadkozott Szilvi.

            - Jé, én is nemrég költöztem errefelé. – lepődött meg Kriszta.

            - És hová? – kérdezett vissza Szilvi.

            - Ide nem messze, a Kaktusz utcába.

            - Jé, én is! – csatlakozott hozzájuk Timi mosolyogva.

            - Hát ez vicces, mert én is. – húzta fel ívesre kihúzott szemöldökét Judit. – A házszám pedig…

            - Ki ne mondd! – kiáltott fel Kriszta. És a négy nő egyszerre vágta rá: - 13!

Folyt. köv.

Kaktusz utca 13. - 1. Kaktusz utca közepe

Kaktusz utca közepe - Mind a négy lakást sikerült értékesítenie - Elég volt az emberekből - Végre csend és nyugalom - Anyaaa! - Szuper ez az új lakás - Hadd legyek végre egy kicsit egyedül! - Életem első költözése

            A főváros egyik külső kerületében, a Kaktusz utca közepe táján volt egy eldugott kis telek. Két nagyobb ház közé ékelődve gazos grundként létezett évtizedeken keresztül. Aztán egy élelmes vállalkozó megvásárolta, és társasházat épített rajta.

            Négy lakást alakított ki az épületben, a földszinten egy egy- és egy négy-hálószobásat, az emeleten pedig egy három- és egy két-hálószobásat. A kert közös: pici, de vadregényes.

            Amikor megvette a telket, valószínűleg bele se gondolt, hogy a 13. házszám a babona alapján vajon szerencsétlenséget avagy épp ellenkezőleg, szerencsét hoz-e majd. Számára minden bizonnyal szerencsét, hiszen heteken belül mind a négy lakást sikerült értékesítenie. De mennyire lesznek szerencsések az ideköltözők?

1.        

Az ajtót Judit megkönnyebbülten csukta be maga után. Az előszobában lerúgta tűzpiros körömcipőjét. Krémszínű kosztüm-kabátját hanyag mozdulattal dobta fel a fogasra. Fémláncos lakk táskáját a kisasztalra tette, rutinmozdulattal elővette belőle legújabb aranytokos iPhone-ját, ám azzal a lendülettel vissza is tette.

       - Nem, elég volt az emberekből, az interjúalanyokból, az egész médiából! – Judit semmi mást nem akart, csak pihenni és kikapcsolódni.

A konyhaszekrényből elővett egy borosüveget, amit dizájner dugóhúzójának segítségével egyetlen mozdulattal nyitott ki. Öblös pohárba töltött a bordó italból, krómszínű hűtőszekrényéből jégkockákat vett elő, és beledobott néhányat a borba. Kortyolt párat, majd letette a poharat a kis üvegasztalkára.

            - Végre csend és nyugalom! – lélegzett fel, és elheveredett a galambszürke kanapén. Lábát felrakta a karfára, fejét a ciklámen színű párnára hajtotta, és lehunyta szemét.

Ekkor azonban a szomszédos lakásból gyereküvöltés harsant fel…

2.        

            - Anyaaa! – visított Bogi. – Peti elvette a macimat!

            - Peti, add vissza Bogi maciját! – sóhajtotta Kriszta fásultan. A padlón kucorgott, igyekezett átlátni a dobozok és zsákok reménytelenül kusza halmazát. - Csak az ágyneműket, pizsamákat, fogkeféket, és törülközőket találjuk most meg, úgy túlélhetjük az éjszakát.

            - Anyaaa! – ordított Peti, kezében Bogi mackóját lóbálva. - Nem találom az X-boxomat!

            - Hál istennek! Legalább nem nyomkodod végre azt a szart. – Péter már jó ideje megbánta, hogy engedett fia könyörgésének, mert amióta az a gép-szörny beköltözött a családjukba, azóta Peti inkább tűnt zombinak, semmint egészséges fiúnak. - Fogalmam sincs, hol van, és kisebb gondom is nagyobb van annál, hogy most megkeressem. Bogi maciját pedig tessék visszaadni.

            - Anyaaa!

            - Miért nem kezdődnek ezek a mondatok úgy, hogy: Apaaa! ? – lehelte Kriszta reménytelenül.

            Választ nem kapott, csak Anna szemrehányó tekintete meredt rá.

            - Ez a fal egyáltalán nem mályvaszínű! – mutatott a messzeségbe, újdonsült szobája irányába.

            - Hanem ugyan milyen? Te választottad ki a színmintát a boltban.

            - Ez fos bugyirózsaszín, köze nincs a mályvához.

            - Ne beszélj ilyen ocsmányul anyáddal! – ripakodott rá az apja. – Amúgy se léteznek ilyen színek, hogy mályva meg barack meg hasonlók. Örülj a rózsaszínnek, az úgyis olyan lányos.

            - Apa, 14 éves vagyok, nem kis pisis, aki unikornissal alszik éjjel.

            - Anyaaa! – kezdett el bőgni Bogi. – Hol az unikornisom???

            - Kész, meghaltam. – rogyott a szőnyegre Kriszta, és már megbánta, hogy belefogtak ebbe az egészbe.

            - Megbántad? Miért, jobb volt a panelban? Öten két szobában? Irma nénivel a szomszédságban?

            - Jaj, ő borzalmas volt, nem sírom vissza az öreglányt.

            - Most akkor öreg vagy lány? – nézett rá csodálkozva Peti, aki közben igyekezett az összes dobozról letépni a széles ragasztószalagot, hogy belekukkantva rátaláljon bögrékre, hótaposó csizmákra és filctollakra, csak az imádott X-boxra nem.

            - Szar rózsaszín! – fakadt ki Anna, és becsapta maga után élete első önálló szobájának ajtaját.

            - Ahelyett, hogy örülne, hogy nem kell együtt lennie az öccsével meg a húgával.

            - Nekem tetszik, hogy kék a szobám. – motyogott magában Peti. – Csak azt nem tudom, hol az a szar X-boksz.

            - Fiam! – csattant fel Péter. – Ne a mocskos beszédet tanuld el a nővéredtől, hanem lesd el tőle a kitűnő bizonyítvány titkait, jó?

            - De az előbb te is azt a szót használtad, hogy szar!

            - Anyaaa! – nyafogott Bogi, kezében a visszaszerzett, meggyötört macikával. – Nem lehetne inkább enyém Anna rózsaszín szobája?

3.

            - Tedd már el az útból ezeket a bábukat, Domi!

            Szilviék az emeleten kicsit előrébb jártak a költözködés-pakolászás rögön útján, mint Krisztáék. Pedig itt nem volt apai kéz, ami segített volna polcokat szerelni a falra meg akasztókat csavarozni. Szilvi azonban rendelkezett kettő adu-kártyával: az évek során egész jól megedződött a barkácsolós munkák terén, kiválóan ment a villanykörte-csere és a képek felszögelése, másrészt volt egy egész jó állása, így meg tudta fizetni azt a srácot, aki a nehezebb munkákat elvégezte a lakáson.

            - De most zombik ellen harcol a seregem!

            - Szuper ez az új lakás! – ugrándozott közben Zsófi egyik fotelből a másikba, miközben anyja a szennyes ruhákat gyűjtötte egy kupacba. – Majd megmutatom apának is.

            - Ide ugyan be nem teszi a lábát az apád! – mindezt csak magában gondolta Szilvi, aki elég sok gyermeklélektani könyvet olvasott el a válás után ahhoz, hogy ne szidja a volt férjét a gyerekek előtt. Így inkább nem reagált az apa-témára, annál inkább a zombi-harcosokra.

            - Egyezzünk meg valamiben: a játékok helye a mai naptól fogva a szobáitokban van.

            - De ezek a harcosok…

            - A harcosok hamarosan a kukában találják magukat, ha nem masíroznak be azonnal a szobádba! – emelkedett fel Szilvi hangja. A válás a vonásai mellett a hangját is megkeményítette.

            - Jól van na! – morgott Domi, és felnyalábolta az egész sereget.

            - Anyu, ma este aludhatok melletted? – kérdezte Zsófi. – Még nem szoktam meg annyira a szobámat. Félek egyedül a sötétben.

            - Nyuszika, hadd legyek most éjjel végre egy kicsit egyedül.

            - De a sötét… - görbült sírásra a kislány szája.

            - Tudod mit? Hagyjuk égve a katicás lámpát, rendben? Odaülök az ágyad szélére, és mondok egy ráadás-mesét.

            Miközben Szilvi Bogyóról és Babócáról mesélt, azon gondolkozott, hogy miért kell neki ezt a sok terhet már évek óta egyedül hordoznia a hátán. Mielőtt még a csigafiú és a katicalány kalandjaiba végképp belebonyolódott volna, szép lassan eldőlt Zsófi ágyán, és lányával együtt ő is álomba merült.

4.

            - Végre elaludt. – simogatta meg kisfia szőke buskiját Timi. Ráhúzta a kisautós paplant, és leoltotta az ágya fölötti kislámpát. Lábujjhegyen settenkedett ki a nappaliba.

            - Nagyon ricsajozós az alattunk lévő család. – morgott Gábor. Egy dobozos sört igyekezett kinyitni.

            - Azért nekik se lehet könnyű elviselni, hogy Bence naponta százszor ugrik le a földre a bordásfalról. Közvetlenül a fejük fölött. Őszintén: nem szívesen lennék saját magunk szomszédja.

            - Szerintem nem mindegy, hogy egy gyerek, vagy egy egész focicsapat. Gyanítom, hogy ekkora zsivajban az a kis Bence-ugrándozás fel sem tűnik nekik.

            - Azért nemcsak ugrált, hanem bömbölt is ez a kis zsivány, ha nem tűnt volna fel neked. Ja, nem, mert te közben a meccset nézted. – Timi némileg szemrehányó tekintetet villantott férjére. Az engesztelésképp simogatni, masszírozni kezdte felesége hátát. - Új még neki itt minden, nehéz átállni.

            - Nekem is nehéz. Életem első költözése. - Valóban: Timi volt az, aki kiszabadította Gábort a mama-hotelből.

            - Bocs, de elég gáz, hogy harmincévesen még az anyukáddal laktál.

            - Kölcsönösen segítettünk egymásnak. Ő főzött, mosott rám, én meg hazaadtam a kis rokkantnyugdíja mellé a fizum felét. Mi ebben a gáz?

            - Az, hogy idáig én is ott laktam. Nekem az már sok volt, ne is haragudj. Abban a mini szobában, papírvékony falakkal. Normálisan nem lehetett szeretkezni, mert tudtam, hogy a mamád ott hallgatózik a fal túloldalán.

            - Ugyan… - vörösödött el a férfi, és Timi nem tudta, hogy a kényszer miatti halk szerelmeskedések miatt, vagy azért, mert nagyon is tisztában volt azzal, mennyire minden lében kanál az anyja. – Bence valahogy csak megfogant. Jó volt ott nekünk.

            - Így a legjobb, te is tudod. még akkor is, ha sokáig fogjuk nyögni a hitelt törlesztését.

            - Jaj, ne is említsd! Már a gondolat is kikészít, hogy húsz évre elköteleztük magunkat. Emiatt a kis lyuk miatt. – mutatott körben az egyébként viszonylag tágas, és szellősen berendezett lakáson a Gábor.

            - Bármi jobb, mint a mama háza. Tudod mit? – ült bele férje ölébe a nő. - Mit szólnál, ha kipróbálnánk, itt mennyire lehet normálisan szeretkezni?

            - Akarod? – súgta Gábor a fülébe, és megsimogatta Timi arcát.

Folyt. köv.

Kerék

Veled meg mi történt? - Balesetem volt - Egy pillanat esett ki - Keze ott maradt a levegőben - Támadt egy szuper ötletem - Budapest Eye - Emelkedés után jön az ereszkedés - Most már ismerős fiú

 

- Hát veled meg mi történt?

Felnéztem. Arcomba bámuló fiú. Kócos haj, szürkés szemek. A komfortosnál kicsit kisebb távolság közte és köztem.

Hányszor hallottam már ezt a mondatot az utóbbi napokban! A különbség csak a hangsúlyban volt: szörnyülködő, sajnálkozó, rémüldöző, lenéző… Ebben a mostani kérdésben viszont nem volt semmilyen felhang, egyszerűen csak a csodálkozást hallottam ki belőle.

            - Tudod, kicsit túl agresszív volt a pasim… - Egy másodpercig gyönyörködtem az elképedt fejében, aztán megkönyörültem rajta, és elröhögtem magamat. – Nyugi, csak balesetem volt.

            - Autó?

            - Nem, - mutattam rá a kerékpárjára, - bicikli. – Nem akartam hallani azt a szót, hogy „bicikli! A parkban is, a sok görkoris meg gördeszkás között ott volt a rengeteg kerékpár. Itt az orrom előtt is az ő mountain bike-ja. Mintha minden direkt arra a napra akart volna emlékeztetni.

- Mi történt?

- Igazából fogalmam sincs. – nevettem fel. Kérdőn nézett rám. Egy kis gödröcske volt az állán. – Úgy értem, nem ájultam el, meg ilyesmi, emlékszem magára a zuhanásra, csak azt nem tudom, mitől történt. Nem volt elém futó macska, vagy kő, vagy csatornafedél… Egy tök sima enyhe lejtő. Valahogy az az egy pillanat esett ki.

- Biztosan ráfogtál az első fékre.

- Meglehet. Arra már emlékszem, amikor az aszfalthoz placcsantam.

            - Szépet eshettél.

            - Na ja. Szép esés, szép sérülések.

            - Egy szép lányon. – Micsoda rohadtul erőltetett bók!

            - Én? Szép? Na ne röhögtess! Így? – Végignéztem magamon. Bal térden gézpólya, jobb combon hatalmas lila folt, bal tenyér körbekötve, jobb váll szétzúzódva. Cikkcakkban sikerültek. A tortán a hab pedig az a borzalmas véres vonal, ami szinte a fülemtől majdnem egészen a számig húzódott.

- Majd ez lesz a szexepiled. – Kicsit közelebb hajolt hozzám, nyúlt a seb irányába. Önkéntelenül is hátrébb hőköltem egy kicsit, így a keze ott maradt a levegőben. Tétován követte végig a vörös csíkot a fülemtől a számig, úgy kábé két centire a bőrömtől.

Kicsit olyan volt, mintha megbántottam volna, pedig nem is ismertem. Úgy éreztem, mintha ki kellene engesztelnem.

- Hogy hívnak? – kérdeztem, csak hogy mondjak valamit.

- Soma. – Felkacagtam. Eszembe jutott az ismert mese. „Minden egér szereti a sajtot.” Megrökönyödött volt az arckifejezése.

- Bocsánat! Csak emlékeztetsz egy… egy kisegérre.

- Hát kösz. – röhögött fel ő is, és zavartan a hajába túrt. – És téged?

- Hajni. Tessék, vegyél egy pogácsát. Vagy kérsz inkább egy kis… sajtot? – pukkadoztam megint a nevetéstől.

- Maradjál már! – nézett félre kínlódva, de azért csak vett egy pogácsát. Sajtosat. Megint rajtam lett volna a sor, hogy megbékítsem. De ő, szájában a pogit csócsálva, hirtelen a kezemért nyúlt. – Hé, gyere! – Ezúttal nem kaptam el, de amint fel akart rántani, feljajdultam.

- Aú! Hé, ez fáj! Nem tűnik fel, hogy szanaszéjjel vagyok zúzódva?

- Jaj, bocsi!

- Alig tudok egyáltalán megmozdulni. A baleset óta most jöttem először ki csak úgy. Eddig otthon feküdtem, és minden másnap kötözésre jártam. Tudod milyen szar érzés, mikor kitépik a sebből a gézt?

- Juj, nem, és ne is részletezd, kérlek!

- Szóval kicsit untam már ezt a két opciót, hogy vagy a lakás, vagy a doki, ezért egy hét kényszerpihenő után úgy döntöttem, hogy ki kell jönnöm ide a térre, máskülönben megkattanok.

- Itt laksz a közelben?

- Igen, ott, abban a „gyönyörű” bérházban, épp velünk szemközt. De hová akartál rángatni az imént?

- Támadt egy szuper ötletem. Gyere! Nyugi, nem rángatlak többé, állj csak fel magadtól! – Köszi, könnyű azt mondani. A támaszkodásnál a karomba nyilallt a fájdalom, a felállásnál a lábamba. Bicegve, csiga-sebességgel indultam utána, aki már neki is iramodott biciklijével.

- Várj már meg, nem vagyok gyorsvonat! – A fiú, akit azt sem tudtam miért és hová, de követtem, megtorpant. Ekkor esett le neki a tantusz, milyen bicebóca vagyok.

- Pattanj fel hátra! – Mutatott a csomagtartóra, mire röhögésben törtem ki.

- Kapaszkodni sem tudok. – Nem sajnálkozott, inkább kinevetett. Szép kis alak!

- Majd nekem támaszkodsz. Lassan megyek, jó? – Azt ajánlom is! Lábamat átvetni a csomagtartón tartott vagy fél percbe. Először a bal kezemmel próbáltam őt átkarolni, de baromira elkezdett húzódni a sebem. Aztán a jobb karomat emeltem, akkor meg úgy éreztem, kiszakad a helyéről a vállam. Mit volt mit tenni, ennek a tök ismeretlen srácnak a hátához vetettem a fejemet, törzsemet, ő meg szép komótosan taposni kezdte a pedált. El sem tudtam képzelni, hová megyünk, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Behunyt szemmel élveztem az utazást.

- Már itt is vagyunk! – Rikoltott fel fél perc múlva. Hát, ez se volt egy hosszú túra. Felpillantottam, fekete-fehér fülkék libegtek a fejem fölött. Igazából tehát csak a park másik oldalára vitt engem át, ahol ott tornyosult előttünk az óriáskerék.

Budapest Eye – a hatalmas „szem” tetejéről állítólag belátni az egész várost. A fiú letámasztotta kerékpárját, és befizetett nekem egy körre.

- Azt elhiszed, hogy hiába lakom itt, még sosem ültem a keréken?

- El. – Bólintott. - Most fogsz. – Jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Nem is állt szándékomban ellentmondani neki, örültem bárminek, ami kizökkent a helyzetből, amibe egy hete süppedtem.

A sors furán keveri a kártyákat. Épp csúcsidőben voltunk, a teret ellepték a turisták, a Gödörből gitár hangja szólt, kattogtak a fotógépek, a fűben ott heverészett a város, az ország, a világ sok fiatalja… A mi fülkénkbe, valahogy úgy adódott, mégsem szállt be rajtunk kívül senki sem.

Amikor meglendült a kerék, olyan érzés töltött el, mint életem eddigi egyetlen repülőútján. Leírhatatlan, mikor az ember elszakad a földtől és az égbe emelkedik! Elvigyorodtam, mint egy kisgyerek, ő meg némán mosolygott a mosolyomon.

Bazilika, Parlament, Duna, aztán Gellért-hegy és Budai vár, lassan tényleg feltárult előttünk a főváros minden szépsége. Lelkesen pillantottam ki hol az egyik, hol a másik oldalra, hogy minél több ismerős épületet be tudjak azonosítani. Ő meg nevetett azon, mennyire fellelkesített a Keleti pályaudvar meg a Halászbástya. Csak ezekkel törődtem, és nem foglalkoztam az alattunk felbukkanó kis utcával, ahol hét nappal korábban összetörtem magamat.

Fény és sötétség egy nagy térben. Túl Budapest csodáin vihar közeledett. A látóhatár elkomorult, és villámok cikáztak a távolban. Pont akkor dörrent egy hatalmasat az ég, amikor felértünk a legmagasabb pontra. Mintha megállt volna egy pillanatra az idő.

Az ember már csak ilyen, húzni, marasztalni akarja azt a bizonyos illékony csúcspontot, pedig a szíve mélyén úgyis tudja, hogy emelkedés után jön az ereszkedés. Rosszabb esetben a zuhanás.

A kör-út második fele valamiféle különös, békés nyugalmat hozott, miközben odakint égiháború készülődött. Akkor már nem néztem ki az ablakon egyszer sem. Csakis befelé figyeltem. Magamra. Meg erre az ismeretlen fiúra, aki ezt lehetővé tette számomra. A tízperces utazás során egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz.

Amikor kiléptünk a fülkéből, elkezdtek kopogni az első esőcseppek a járdán. Mikorra „felpattantam” a csomagtartóra, nyakunkba szakadt az égi áldás. Mire a „csodálatos” bérházunkhoz értünk, már bőrig is áztunk.

Testünkre tapadt esőszagú ruhában, hangosan röhögve álltunk be a kapualj fedezékébe.

- Disz iz dö bigining of ö bjúúútiful frendsip. – Jósolta meg csodálatos barátságunk kezdetét Soma, direkt borzalmasan magyaros angol-kiejtéssel, majd se szó, se beszéd, elhajtott.

Kicsavartam a vizet a pólómból, majd felvánszorogtam a lift nélküli ház harmadik emeletére. Elhúztam kis szobám nejlon-függönyét, és kinéztem az ablakon. Előttem a Budapest Eye. Mögötte a park. Görkorisok, gördeszkások, bicajosok a zuhéra fittyet hányva trükköztek a téren. Köztük kerekezett egy most már ismerős fiú is.

Vége

Húsz év

Ez Ő! - Hogy is lehetne ő? - Elmúlt? - Emlékeztetsz valakire - Nem én vagyok ő - Pontosan húsz évvel fiatalabb nála - Túl sok az egyezés - A szobaszám: 20-as

- Ez ő! – Mintha villám csapott volna belé. A régi érzések elöntötték az egész testét, és a teste már nem is létezett, szétolvadt egészen. Akárcsak egy gép zakatolt volna a mellkasában, a levegőt gyorsvonat sebességgel kapkodta. A fiú a tányérokat laza mozdulatokkal pakolta a svédasztalra.

- Ugyan! Ő? – Hogy is lehetne ő? Húsz év telt el. Húsz éve volt neki ilyen szélfútta hajú, villanóan kék szemű szerelme. Ugyanezek a szikár izmok, ugyanolyan hányaveti mozgás, ugyanaz a halvány mosoly a szája szegletében. Azóta fordult párat a Föld, jöttek-mentek a fiúk, születtek gyerekek, köttettek és bontattak szét házasságok. A szerelem is elmúlt. Elmúlt?

- De ő! – súgta a szíve, és a novemberi ködöt mintha egy csapásra elfújta volna a szél. Másodperc töredéke alatt szűnt meg a szürke borongósság, egyszerre nyíltak ki körülötte tulipánok, orgonák és rózsák.

- Hogy is lehetne ő? – legyintett az esze lemondóan, és a virágok mind visszabújtak a földbe, a nap ragyogását pedig ismét elfedte a komor felhőtakaró. Annak akkor, húsz éve, és ott, abban a Balaton-parti üdülőben egyszer s mindenkorra vége szakadt.

            - Elnézést? Valami gond van? – szólította meg hirtelen a fiú, ugyanolyan lendületes odahajlással, mint anno a húsz évvel ezelőtti hasonmása a diszkóban, és ő úgy hebegett-habogott, mint kamaszként, amikor felkérték táncolni.

            - Nem… Dehogyis… Csak… - zavarban volt, akár egy tinilány. Ő, az amúgy magabiztos és nagyszájú és fölényes és…

            - Csak?

            - Csak emlékeztetsz valakire. Egy… egy régi… ismerősömre.

            - Aha. – vigyorgott a srác pont úgy, mint aki belelát a fejébe, aki számára az élete egy nyitott könyv. – Nos: nem én vagyok ő.

            - Azt látom. – mondta ki a végső döntést az esze és a szíve közötti csata lezárásaként. - És te… hogyhogy itt…? – mutatott körbe a gondosan megterített asztalokra, hogy terelje a témát.

            - Önkénteskedek a rendezvényen. Közösségi szolgálat. Ezzel meg is lesz az ötven órám. - Akkor max. 19 éves lehet a fiú, számolt gyorsan fejben. Igen, pontosan húsz évvel fiatalabb nála.

            - Én meg fejtágításon vagyok. Kötelező továbbképzés. – Úgy bólogatott a srác, mintha lenne bármiféle fogalma arról, hogy is mennek a dolgok egy multinál. Miközben ifjú életét valószínűleg a suli-haverok-csajok háromszög mentén élte. - Ma érkeztem.

- Ma utazom haza.

Arra eszmélt, hogy a fiú már ott ül mellette.

- Nem úgy tűnik, mint aki nagyon élvezi ezt az egészet. – mosolygott rá, és töltött magának egy narancslevet. – Maga is kér?

- Nem, köszönöm. - Sóhajtott egy akkorát, hogy az üvegpoharak is beleremegtek. – De tegeződhetnénk.

            - Rendben. – mosolygott a srác, kortyolt egyet a narancsszínű és ízű italból. A tegeződéstől a korkülönbség mintha felére zsugorodott volna.

            Koccintottak.

            - Adél.

            - Márk. – Atyaisten! Ez nem lehet igaz! A pohár megremegett a kezében.

            - Mi a gond? Túl sok az egyezés? – vigyorgott a fiú, és közelebb húzódott.

            - Sok! – nevetett fel. - Meg a köztünk lévő korkülönbség is.

            - Én szeretem az érett nőket.

            - Kétszer annyi idős vagyok, mint te! Majdnem ekkora a fiam. – Akit a balatoni srác után Márknak nevezett el. Persze az apa nem ő volt, hanem egy kedves, ám kicsit esetlen informatikus az egyetemről.

            - 15 évesen anyám barátnője avatott be. – nevetett a fiú.

            - Menj már! – legyintett, és zavartan kacarászott, mintha 19 éves lenne.

            - Nézd! – mondta a fiú olyan határozottan, mintha 39 éves volna. – Te most jöttél, én holnap elmegyek. Lehetne ez akár az első és utolsó közös éjszakánk is.

            Felállt, az üres poharat a tálcára rakta. A csapóajtóból még visszaszólt:

            - A szobaszám: 20-as!

Vége