Húsz év

Ez Ő! - Hogy is lehetne ő? - Elmúlt? - Emlékeztetsz valakire - Nem én vagyok ő - Pontosan húsz évvel fiatalabb nála - Túl sok az egyezés - A szobaszám: 20-as

- Ez ő! – Mintha villám csapott volna belé. A régi érzések elöntötték az egész testét, és a teste már nem is létezett, szétolvadt egészen. Akárcsak egy gép zakatolt volna a mellkasában, a levegőt gyorsvonat sebességgel kapkodta. A fiú a tányérokat laza mozdulatokkal pakolta a svédasztalra.

- Ugyan! Ő? – Hogy is lehetne ő? Húsz év telt el. Húsz éve volt neki ilyen szélfútta hajú, villanóan kék szemű szerelme. Ugyanezek a szikár izmok, ugyanolyan hányaveti mozgás, ugyanaz a halvány mosoly a szája szegletében. Azóta fordult párat a Föld, jöttek-mentek a fiúk, születtek gyerekek, köttettek és bontattak szét házasságok. A szerelem is elmúlt. Elmúlt?

- De ő! – súgta a szíve, és a novemberi ködöt mintha egy csapásra elfújta volna a szél. Másodperc töredéke alatt szűnt meg a szürke borongósság, egyszerre nyíltak ki körülötte tulipánok, orgonák és rózsák.

- Hogy is lehetne ő? – legyintett az esze lemondóan, és a virágok mind visszabújtak a földbe, a nap ragyogását pedig ismét elfedte a komor felhőtakaró. Annak akkor, húsz éve, és ott, abban a Balaton-parti üdülőben egyszer s mindenkorra vége szakadt.

            - Elnézést? Valami gond van? – szólította meg hirtelen a fiú, ugyanolyan lendületes odahajlással, mint anno a húsz évvel ezelőtti hasonmása a diszkóban, és ő úgy hebegett-habogott, mint kamaszként, amikor felkérték táncolni.

            - Nem… Dehogyis… Csak… - zavarban volt, akár egy tinilány. Ő, az amúgy magabiztos és nagyszájú és fölényes és…

            - Csak?

            - Csak emlékeztetsz valakire. Egy… egy régi… ismerősömre.

            - Aha. – vigyorgott a srác pont úgy, mint aki belelát a fejébe, aki számára az élete egy nyitott könyv. – Nos: nem én vagyok ő.

            - Azt látom. – mondta ki a végső döntést az esze és a szíve közötti csata lezárásaként. - És te… hogyhogy itt…? – mutatott körbe a gondosan megterített asztalokra, hogy terelje a témát.

            - Önkénteskedek a rendezvényen. Közösségi szolgálat. Ezzel meg is lesz az ötven órám. - Akkor max. 19 éves lehet a fiú, számolt gyorsan fejben. Igen, pontosan húsz évvel fiatalabb nála.

            - Én meg fejtágításon vagyok. Kötelező továbbképzés. – Úgy bólogatott a srác, mintha lenne bármiféle fogalma arról, hogy is mennek a dolgok egy multinál. Miközben ifjú életét valószínűleg a suli-haverok-csajok háromszög mentén élte. - Ma érkeztem.

- Ma utazom haza.

Arra eszmélt, hogy a fiú már ott ül mellette.

- Nem úgy tűnik, mint aki nagyon élvezi ezt az egészet. – mosolygott rá, és töltött magának egy narancslevet. – Maga is kér?

- Nem, köszönöm. - Sóhajtott egy akkorát, hogy az üvegpoharak is beleremegtek. – De tegeződhetnénk.

            - Rendben. – mosolygott a srác, kortyolt egyet a narancsszínű és ízű italból. A tegeződéstől a korkülönbség mintha felére zsugorodott volna.

            Koccintottak.

            - Adél.

            - Márk. – Atyaisten! Ez nem lehet igaz! A pohár megremegett a kezében.

            - Mi a gond? Túl sok az egyezés? – vigyorgott a fiú, és közelebb húzódott.

            - Sok! – nevetett fel. - Meg a köztünk lévő korkülönbség is.

            - Én szeretem az érett nőket.

            - Kétszer annyi idős vagyok, mint te! Majdnem ekkora a fiam. – Akit a balatoni srác után Márknak nevezett el. Persze az apa nem ő volt, hanem egy kedves, ám kicsit esetlen informatikus az egyetemről.

            - 15 évesen anyám barátnője avatott be. – nevetett a fiú.

            - Menj már! – legyintett, és zavartan kacarászott, mintha 19 éves lenne.

            - Nézd! – mondta a fiú olyan határozottan, mintha 39 éves volna. – Te most jöttél, én holnap elmegyek. Lehetne ez akár az első és utolsó közös éjszakánk is.

            Felállt, az üres poharat a tálcára rakta. A csapóajtóból még visszaszólt:

            - A szobaszám: 20-as!

Vége