A teste annyira átalakult - Nem lesz jó vége a katonákkal - Kivel álltál össze a távollétemben? - Já ljublju tyibjá - Ott hagytak egy gyereket Irén testében- Az én lányom összefeküdt egy russzkival! - A gyereket szó nélkül maghoz vette - Teljesítened kell házastársi kötelességedet
1949. november 1. Halottak napja. Mezőkövesd.
Irén a konyha sarkában fürdött. Lavórban állt, és kancsóból folyatta végig a testén a langyos vizet. A testén, ami az elmúlt néhány hónapban annyira átalakult. Kezét a hasára tette, és igen, minden kétséget kizáróan érezte, hogy az a valami megmozdul a hasában. Sőt, ütemesen rugdalózik. Már az is gyanús volt neki, mikor elmaradt a havibaja, de az anyjának nem mert róla mondani semmit. Amikor émelygést érzett, valami ürüggyel mindig kimagyarázta magát, így az apja sem sejtett semmit. Az ő sejtelme azonban mostanra teljes bizonyossággal beigazolódott.
Az apja megmondta, hogy nem lesz jó
vége ezekkel a katonákkal. Ő nem hallgatott rá, aztán most kész a baj. Rettenetesen
félt. Félt az anyjától. Még jobban félt az apjától. De legeslegjobban attól
félt, hogy egy szép napon Józsi hazatér a hadifogságból, ránéz a hasára, és
neki szegezi a kérdést:
- Kié ez a gyerek, Irén? Hát mit
tettél, míg én az muszkáknál szenvedtem? Kivel álltál össze a távollétemben? Az
ellenségeinkkel?
Amikor beköltöztették hozzájuk a
három orosz fiút, fenekestül felfordult az életük. Az egyik rögtön leszedte a
fogasról az apja sétabotját, a másik a távcsövét. Aztán ennivaló után kutattak,
kiszedték a kamrából a zsírosbödönt, és puszta kézzel nyúltak bele, onnan
szopogatták le a zsírt, ami végigfolyt az ujjaikon. Majd az üres asztal láttán
puskatussal noszogatták az anyját, hogy „davaj, davaj”, azonnal készítsen nekik
vacsorát.
Irén rögtön látta, hogy a harmadik
fiú, a Vitya, az nem olyan, mint a másik kettő. Ő rögtön azt mondta, mikor
beléptek (mit beléptek, inkább berontottak) a kis házba, hogy „drug, drug”, és
Irén érezte, hogy az ő szándékai tényleg barátiak.
A család a kisebb hálókamrába szorult,
a katonák elfoglalták a tisztaszobát. Sáros csizmájuk talpával tapodták mama
régi hímzéseit, és összetörték papa falióráját. Majd kiették őket a
vagyonukból, az anyja már a kezét tördelte, hogy a végén nem lesz mivel etetni
őket. Hiszen a családnak is alig futotta ennivalóra, nemhogy a katonáknak.
Irén épp a kútra ment vízért, amikor
a fiú először megérintette a vállát. A frász törte ki, annyira megijedt, és az
volt az első gondolata, hogy ha ez bántani akarja őt, akkor inkább nyomban
beleugrik a kútba.
Beszélgetni nem tudtak sokat, inkább
mutogattak, de legfőképpen nagyokat hallgattak. Szép kék szeme volt a fiúnak,
és világosszőke haja, amilyen a falubéli legények egyikének sem. Náluk csupa
barnák, és olyan bugrisak voltak a helybéliek. Nem ilyen finomak, légiesek,
mint ez itt.
Vitya egyszer csak megragadta a
kezét, és behúzta őt a pajtába, ott meg felcsalogatta a szénapadlásra. Irén
először vonakodott, de a fiú olyan szépen kérte, és titokzatos nyelvén
olyanokat hazudott neki, hogy „já ljublju tyibjá”. Kicsit fájt, amit csinált
vele, kicsit szégyellte is magát… De engedett a könyörgésnek és a kedves
mosolynak.
A katonák a következő héten egyik
napról a másikra eltűntek. Hogy továbbvezényelték-e őket, vagy megszöktek, azt
senki sem tudta, azt viszont igen, hogy sok mindent magukkal vittek, a
sétabotot, a távcsövet, na meg egy oldal szalonnát a padlásról. Egy valamit
azonban ott hagytak – egy gyereket Irén testében.
Az anyja véletlenül nyitott rá, és megpillantotta a lány kérdőjellé változott testét.
- Jézus, Mária, Szent József, ne hagyj el! – Tört elő
belőle a sopánkodás, és rögtön az urát hívta.
Az apja magából kikelve ordított Irénnel,
a feje vörös volt a dühtől:
- Az én lányom… - kapkodott levegőért,
- az én lányom összefeküdt egy ruszkival! Egy ruszki fattyát hordja a szíve
alatt! Takarodsz innen, de azonnal! Ezt a szégyenfoltot soha nem fogjuk tudni
lemosni a családunk becsületéről.
Az anyja viszont nagyon értett a
bonyodalmak elsimításához és az embere puhításához. Amikor Irén álomba sírta
magát a pitvar szalmazsákján, ők bent a szobában, a hitvesi ágyban meghányták-vetették
a dolgot, és megtalálták a megoldást.
Amikor Irén állapotát már nem
lehetett titkolni, egy sötét éjjelen felkocsikáztatták őt a szőlőhegyen lévő
présházba. A falubélieknek azt mondták, hogy távoli rokonokhoz utazott a
lányuk, nehogy a szájára vegye őket a nép. Pedig ott volt ő, alig pár
kilométerre szüleitől és falujától.
Egész nap, minden nap,
egyes-egyedül. Nem mehetett sehová, világot nem gyújthatott, még a házat is
tilos volt elhagynia. Háromnaponta hordtak fel neki kenyeret és miegyebet,
éjjelente. Az apja csak úgy belökte neki az élelmet az ajtón, és már ment is
vissza.
Akkor is magában volt Irén, amikor
megindult a szülés. Az ajtófélfának támaszkodva, némán tűrte, amit a sors
rámért. Azt tette, amit női ösztönei diktáltak. Sok-sok gyötrelmes óra után egy
lilás csomag csusszant ki a lábai között, rá a földre terített kendőre. Nem
sírt, csak nyöszörgött, és erőtlenül kereste szájával anyja mellét.
Apja másnap felment a hegyre.
Szenvtelen arccal vette tudomásul a történteket. A gyereket szó nélkül magához
vette, és vitte magával, a lelencbe. Irén ott maradt, sírva-zokogva, feszülő
mellét fogva, amiből csöpögött a tej.
Józsi néhány hónappal később tért
haza a hadifogságból. Sántán, lerongyolódva, csonttá aszódva – de életben. Nem voltak
kérdései, amit neki szegezhetett volna menyasszonyának.
Nemsokára megtartották az esküvőt. A
nászéjszakán Józsi ugyanazt akarta tőle, mint Vitya. Anyósa még a lakodalom
előtt félrehívta a menyét, és néhány szóban felvilágosította őt. Nagyjából
ezekkel a szavakkal:
- Amit az urad akar tenni veled,
annak soha ne állj ellen. Teljesítened kell házastársi kötelességedet.
Miközben odakinn még javában állt a
lagzi, Józsi, kissé kapatosan, megragadta Irén kezét, és behúzta őt a házba.
Letolta a gatyáját, és felhúzta asszonya sokrétű szoknyáját.
Irén attól a pillanattól fogva eltemette
magában annak a gyereknek még a gondolatát is.
Vége

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése