Ódivatú kis kávézó - Végre egy szabad hétvége - Ez egyszerűen pocsék egy hely - Most költöztem ide - A házszám pedig... 13!
Ódivatú
kis kávézó állt a közeli téren. A sors furcsa fintora miatt ide tértek be mind
a négyen egyszerre azon a márciusi délutánon.
- Egy lattét legyen szíves! – intett
Judit, és felpattant a magas bárszékre. Szűk szoknyáját lesimította a combján. A
kávéfőző-gép recsegett, berregett, szörcsögött. A tejeskávé jó hosszú idő múlva
érkezett csak meg, porcelán csészében.
- Anyaaa! Én tortát kérek! – harsant
fel a sarokból egy fiúhang.
- Én forró csokit akarok! – a lány
hangja kifejezetten követelőzőnek tűnt.
- Nem akarok, hanem kérek. –
javította ki Annát Kriszta.
- Én meg fagyit! Anyaaa! – rángatta Bogi
anyja pulóverének ujját, csöppet sem törődve a ténnyel, hogy március vége lévén
még nem is árultak sehol a városban fagylaltot.
Juditnak
túlzottan ismerős volt a három különböző frekvenciájú visítás. Oldalvást
odapillantott a sarokban lévő asztalhoz. Nagycsalád, sok gyerek. Káosz,
zűrzavar, hangorkán. A nő némán húzta fel a szemöldökét.
- Tudjátok mit, gyerekek? – vette a
lapot ezúttal Péter. – Veszek mindenkinek egy-egy sütit, becsomagoltatjuk,
hazavisszük, és együtt megesszük a vadonatúj étkező-asztalunkon.
- Hurrá! Szuper! – ugrált a két
kisebb, Anna meg csak némán vigyorogva mutatott rá a legnagyobb krémesre.
- Anyát pedig szépen itt hagyjuk. Hadd
igya meg nyugiban a kávéját.
Amikor
becsukódott a kávézó ajtaja a családja után, Kriszta hátradöntötte a fejét,
neki a borvörös tapétával borított falnak. A dizájn itt amolyan Pilvax-os
utánzat akart volna lenni, nem túl sok sikerrel. Lassú mozdulattal kevergette a
méregerős presszó kávét, ami mellé cukrot elfelejtettek adni. Intett ugyan
egyszer a felszolgálónőnek, talán kissé tétova mozdulattal. Mivel a kockacukrot
perceken át hiába várta, odalépett hát a pulthoz.
Az
ablaknál egy fiatal nő ült, és kifelé integetett. Az üveg túloldalához egy
kétéves forma kisfiú nyomta hozzá kívülről az orrát. Egészen összelapult a
mozdulattól. Szöszke haját borzasra fújta a tavaszi szél. Majd apukája hatalmas
kezébe tette apró kezecskéjét, és ők ketten együtt indultak a játszótér felé,
egyikük óriási, másikuk piciny léptekkel.
A
nő csak ezután kortyolt bele a kapucsínóba.
Szilvi ekkor lépett be a szűkös
térbe, magával hozva egy kis márciusi frissességet. Némi megkönnyebbülést
érzett a lelkében, hogy bár a gyerekek apja a tartásdíjjal még mindig el volt
maradva, de legalább rászánta magát, hogy hosszabb kihagyás után újra elvigye
magához a gyerekeit.
- Sok fárasztó hét után végre egy
szabad hétvége! – ujjongott a nő magában, és ballonkabátját a hajlított fából
készült fogasra akasztotta. - Egy forró csokit legyen szíves! – szólt oda a
pincérnőnek a pultnál, aki undok pillantást vetett rá, majd kelletlen
mozdulatokkal kezdte el készíteni az italt.
- Ez nem is forró. – morogta Szilvi
az orra alatt, miután a nő eltűnt a fagolyókból készült, csörgő-zörgő „függöny”
mögött.
- Az én lattém meg inkább tej,
semmint kávé. – jegyezte meg a mellette lévő bárszékről Judit.
- A kávémhoz még mindig nem hozott
cukrot. – méltatlankodott Kriszta, körmével dobolva a pulton.
- Szerintem ennek a nőnek fogalma
sincs, mi fán terem a kapucsínó. - jelent meg mellettük Timi egy olyan
csészével, amiből alig pár korty hiányzott csak.
- Ez egyszerűen pocsék egy hely! –
nevette el magát Kriszta, és a három másik nő szívből vele nevetett.
- Akkor miért jártok ide? Már bocs.
– kérdezte Timi mosolyogva.
- Én? Életemben most vagyok itt
először. És utoljára! – kacagott fel Judit.
- Eleve most költöztem ide, most
tértem ide be… De soha többé! – fogadkozott Szilvi.
- Jé, én is nemrég költöztem
errefelé. – lepődött meg Kriszta.
- És hová? – kérdezett vissza
Szilvi.
- Ide nem messze, a Kaktusz utcába.
- Jé, én is! – csatlakozott hozzájuk
Timi mosolyogva.
- Hát ez vicces, mert én is. – húzta
fel ívesre kihúzott szemöldökét Judit. – A házszám pedig…
- Ki ne mondd! – kiáltott fel
Kriszta. És a négy nő egyszerre vágta rá: - 13!
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése