Kerék

Veled meg mi történt? - Balesetem volt - Egy pillanat esett ki - Keze ott maradt a levegőben - Támadt egy szuper ötletem - Budapest Eye - Emelkedés után jön az ereszkedés - Most már ismerős fiú

 

- Hát veled meg mi történt?

Felnéztem. Arcomba bámuló fiú. Kócos haj, szürkés szemek. A komfortosnál kicsit kisebb távolság közte és köztem.

Hányszor hallottam már ezt a mondatot az utóbbi napokban! A különbség csak a hangsúlyban volt: szörnyülködő, sajnálkozó, rémüldöző, lenéző… Ebben a mostani kérdésben viszont nem volt semmilyen felhang, egyszerűen csak a csodálkozást hallottam ki belőle.

            - Tudod, kicsit túl agresszív volt a pasim… - Egy másodpercig gyönyörködtem az elképedt fejében, aztán megkönyörültem rajta, és elröhögtem magamat. – Nyugi, csak balesetem volt.

            - Autó?

            - Nem, - mutattam rá a kerékpárjára, - bicikli. – Nem akartam hallani azt a szót, hogy „bicikli! A parkban is, a sok görkoris meg gördeszkás között ott volt a rengeteg kerékpár. Itt az orrom előtt is az ő mountain bike-ja. Mintha minden direkt arra a napra akart volna emlékeztetni.

- Mi történt?

- Igazából fogalmam sincs. – nevettem fel. Kérdőn nézett rám. Egy kis gödröcske volt az állán. – Úgy értem, nem ájultam el, meg ilyesmi, emlékszem magára a zuhanásra, csak azt nem tudom, mitől történt. Nem volt elém futó macska, vagy kő, vagy csatornafedél… Egy tök sima enyhe lejtő. Valahogy az az egy pillanat esett ki.

- Biztosan ráfogtál az első fékre.

- Meglehet. Arra már emlékszem, amikor az aszfalthoz placcsantam.

            - Szépet eshettél.

            - Na ja. Szép esés, szép sérülések.

            - Egy szép lányon. – Micsoda rohadtul erőltetett bók!

            - Én? Szép? Na ne röhögtess! Így? – Végignéztem magamon. Bal térden gézpólya, jobb combon hatalmas lila folt, bal tenyér körbekötve, jobb váll szétzúzódva. Cikkcakkban sikerültek. A tortán a hab pedig az a borzalmas véres vonal, ami szinte a fülemtől majdnem egészen a számig húzódott.

- Majd ez lesz a szexepiled. – Kicsit közelebb hajolt hozzám, nyúlt a seb irányába. Önkéntelenül is hátrébb hőköltem egy kicsit, így a keze ott maradt a levegőben. Tétován követte végig a vörös csíkot a fülemtől a számig, úgy kábé két centire a bőrömtől.

Kicsit olyan volt, mintha megbántottam volna, pedig nem is ismertem. Úgy éreztem, mintha ki kellene engesztelnem.

- Hogy hívnak? – kérdeztem, csak hogy mondjak valamit.

- Soma. – Felkacagtam. Eszembe jutott az ismert mese. „Minden egér szereti a sajtot.” Megrökönyödött volt az arckifejezése.

- Bocsánat! Csak emlékeztetsz egy… egy kisegérre.

- Hát kösz. – röhögött fel ő is, és zavartan a hajába túrt. – És téged?

- Hajni. Tessék, vegyél egy pogácsát. Vagy kérsz inkább egy kis… sajtot? – pukkadoztam megint a nevetéstől.

- Maradjál már! – nézett félre kínlódva, de azért csak vett egy pogácsát. Sajtosat. Megint rajtam lett volna a sor, hogy megbékítsem. De ő, szájában a pogit csócsálva, hirtelen a kezemért nyúlt. – Hé, gyere! – Ezúttal nem kaptam el, de amint fel akart rántani, feljajdultam.

- Aú! Hé, ez fáj! Nem tűnik fel, hogy szanaszéjjel vagyok zúzódva?

- Jaj, bocsi!

- Alig tudok egyáltalán megmozdulni. A baleset óta most jöttem először ki csak úgy. Eddig otthon feküdtem, és minden másnap kötözésre jártam. Tudod milyen szar érzés, mikor kitépik a sebből a gézt?

- Juj, nem, és ne is részletezd, kérlek!

- Szóval kicsit untam már ezt a két opciót, hogy vagy a lakás, vagy a doki, ezért egy hét kényszerpihenő után úgy döntöttem, hogy ki kell jönnöm ide a térre, máskülönben megkattanok.

- Itt laksz a közelben?

- Igen, ott, abban a „gyönyörű” bérházban, épp velünk szemközt. De hová akartál rángatni az imént?

- Támadt egy szuper ötletem. Gyere! Nyugi, nem rángatlak többé, állj csak fel magadtól! – Köszi, könnyű azt mondani. A támaszkodásnál a karomba nyilallt a fájdalom, a felállásnál a lábamba. Bicegve, csiga-sebességgel indultam utána, aki már neki is iramodott biciklijével.

- Várj már meg, nem vagyok gyorsvonat! – A fiú, akit azt sem tudtam miért és hová, de követtem, megtorpant. Ekkor esett le neki a tantusz, milyen bicebóca vagyok.

- Pattanj fel hátra! – Mutatott a csomagtartóra, mire röhögésben törtem ki.

- Kapaszkodni sem tudok. – Nem sajnálkozott, inkább kinevetett. Szép kis alak!

- Majd nekem támaszkodsz. Lassan megyek, jó? – Azt ajánlom is! Lábamat átvetni a csomagtartón tartott vagy fél percbe. Először a bal kezemmel próbáltam őt átkarolni, de baromira elkezdett húzódni a sebem. Aztán a jobb karomat emeltem, akkor meg úgy éreztem, kiszakad a helyéről a vállam. Mit volt mit tenni, ennek a tök ismeretlen srácnak a hátához vetettem a fejemet, törzsemet, ő meg szép komótosan taposni kezdte a pedált. El sem tudtam képzelni, hová megyünk, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Behunyt szemmel élveztem az utazást.

- Már itt is vagyunk! – Rikoltott fel fél perc múlva. Hát, ez se volt egy hosszú túra. Felpillantottam, fekete-fehér fülkék libegtek a fejem fölött. Igazából tehát csak a park másik oldalára vitt engem át, ahol ott tornyosult előttünk az óriáskerék.

Budapest Eye – a hatalmas „szem” tetejéről állítólag belátni az egész várost. A fiú letámasztotta kerékpárját, és befizetett nekem egy körre.

- Azt elhiszed, hogy hiába lakom itt, még sosem ültem a keréken?

- El. – Bólintott. - Most fogsz. – Jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Nem is állt szándékomban ellentmondani neki, örültem bárminek, ami kizökkent a helyzetből, amibe egy hete süppedtem.

A sors furán keveri a kártyákat. Épp csúcsidőben voltunk, a teret ellepték a turisták, a Gödörből gitár hangja szólt, kattogtak a fotógépek, a fűben ott heverészett a város, az ország, a világ sok fiatalja… A mi fülkénkbe, valahogy úgy adódott, mégsem szállt be rajtunk kívül senki sem.

Amikor meglendült a kerék, olyan érzés töltött el, mint életem eddigi egyetlen repülőútján. Leírhatatlan, mikor az ember elszakad a földtől és az égbe emelkedik! Elvigyorodtam, mint egy kisgyerek, ő meg némán mosolygott a mosolyomon.

Bazilika, Parlament, Duna, aztán Gellért-hegy és Budai vár, lassan tényleg feltárult előttünk a főváros minden szépsége. Lelkesen pillantottam ki hol az egyik, hol a másik oldalra, hogy minél több ismerős épületet be tudjak azonosítani. Ő meg nevetett azon, mennyire fellelkesített a Keleti pályaudvar meg a Halászbástya. Csak ezekkel törődtem, és nem foglalkoztam az alattunk felbukkanó kis utcával, ahol hét nappal korábban összetörtem magamat.

Fény és sötétség egy nagy térben. Túl Budapest csodáin vihar közeledett. A látóhatár elkomorult, és villámok cikáztak a távolban. Pont akkor dörrent egy hatalmasat az ég, amikor felértünk a legmagasabb pontra. Mintha megállt volna egy pillanatra az idő.

Az ember már csak ilyen, húzni, marasztalni akarja azt a bizonyos illékony csúcspontot, pedig a szíve mélyén úgyis tudja, hogy emelkedés után jön az ereszkedés. Rosszabb esetben a zuhanás.

A kör-út második fele valamiféle különös, békés nyugalmat hozott, miközben odakint égiháború készülődött. Akkor már nem néztem ki az ablakon egyszer sem. Csakis befelé figyeltem. Magamra. Meg erre az ismeretlen fiúra, aki ezt lehetővé tette számomra. A tízperces utazás során egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz.

Amikor kiléptünk a fülkéből, elkezdtek kopogni az első esőcseppek a járdán. Mikorra „felpattantam” a csomagtartóra, nyakunkba szakadt az égi áldás. Mire a „csodálatos” bérházunkhoz értünk, már bőrig is áztunk.

Testünkre tapadt esőszagú ruhában, hangosan röhögve álltunk be a kapualj fedezékébe.

- Disz iz dö bigining of ö bjúúútiful frendsip. – Jósolta meg csodálatos barátságunk kezdetét Soma, direkt borzalmasan magyaros angol-kiejtéssel, majd se szó, se beszéd, elhajtott.

Kicsavartam a vizet a pólómból, majd felvánszorogtam a lift nélküli ház harmadik emeletére. Elhúztam kis szobám nejlon-függönyét, és kinéztem az ablakon. Előttem a Budapest Eye. Mögötte a park. Görkorisok, gördeszkások, bicajosok a zuhéra fittyet hányva trükköztek a téren. Köztük kerekezett egy most már ismerős fiú is.

Vége