A leányanya

Jobban tette volna, ha nem jön ide - Hatalmas, domborodó has  - Egy akta volt az övé - Saját felelősségemre elhoztam - Ennek a lánynak nincs senkije, semmije - Van egy nagyon jó ötletem! - Jó kezek közé kerültél

       

     - Na, ez is jobban tette volna, ha nem jön ide...

            Anikó felnézett, hogy kiről is van szó, miközben tekintetével kereste a támadás céltábláját.

            - Miért nem maradt otthon a putrijában? - suttogta a másik vénasszony, majd hangját felemelve odaszólt a boltos nőnek:

            - Aztán vigyázzon ám, Esztikém, az árura, nehogy lába keljen!

            Most már Anikó is meglátta, hogy kiről szóltak az iménti mondatok. Egy nagyon sovány, szakadt, piszkos ballonkabátot viselő fiatalasszony nézelődött a pult előtt. Lábán foszladozó papucs, csak úgy mezítláb, haja kócos.

            A fennhangon kimondott szavakat természetesen ő is meghallotta, felnézett, és Anikó ekkor nagyon megütközött: egyrészt meglátta, hogy a kabátka alól hatalmas, domborodó has villan ki, másrészt azt, hogy a várandós asszony (vagy lány?) arca alapján legfeljebb ha tizenöt-tizenhat éves lehet. De a legnagyobb döbbenetet az a mérhetetlen szomorúság, keserűség okozta, ami azon az arcon tükröződött.

            Még nagyobb volt a meglepetés, amikor, szinte a semmiből előbukkant Zoli, karon fogta a lányt, és szinte kiráncigálta az üzletből.

            - Hagyd csak, majd én megveszek mindent, ami kell! - hallotta a családsegítő hangját, miközben kisiettek az ajtón. Anikó csak állt egy helyben, bámult az üvegajtón kifelé, még azt is elfelejtette, hogy ő tulajdonképpen azért van ott, hogy némi száraztésztát és sajtot vegyen az ebédhez. Látta, hogy Zoli odakint leülteti az illetőt, aki rongybábuként engedelmeskedett neki, majd azt is, hogy a férfi visszasiet a boltba, kosarat ragad, majd indulatosan dobál bele mindenféle élelmet, szinte válogatás nélkül, miközben tekintete villámokat szór az iménti megjegyzéseket tevő öregek felé. Annának is csak biccentett egyet, repült a kosárba a kenyér, a tej, zörrentek a zacskók, csörrentek a befőttes-üvegek. Zoli csak úgy maga elé sziszegett, de Anikó végre felfogta, hogy hozzá beszél, úgy látszik őt tartotta az egyetlen értelmes embernek a boltban, akivel érdemes szót váltani.

            - Ezeknek jó dolgukban fogalmuk sincs, hogy másnak milyen a sorsa! A kényelmes otthonukból biztosan nem tudják elképzelni, milyen lehet az utcán élni. Vagy, ha néha kegyes az ég, akkor hajléktalan-szállókon. Az a lány, - bökött orrával kifelé, - egész gyerekkorát a Józsefvárosban töltötte az utcán. Az apja arra kényszerítette, hogy kolduljon, és minden napra csak egy-két szelet kenyeret kapott tőle. Igazi alamizsna, igaz? - emelte fel kissé a hangját, hogy a távozó asszonyok ezt még meghallják.

            - Hogy akadtál rá? - kérdezte Anikó.

            - Egy akta volt az övé a sok közül. Először csak olvastam róla, hogy kiutasították az anyaotthonból, mivel a volt párja, a baba apja, már ha lehet apának nevezni az ilyen stricit, állandóan ott randalírozott. Mondjuk az se semmi, hogy emiatt a lányt küldték el, és nem tudtak normális megoldást találni az ügyre. Én az ilyen fickókkal... Na jó, nem dühöngök tovább, a lényeg, hogy a belvárosi családsegítő valami jó kis vidéki átmeneti otthont keresett neki, ahol a pasija nem talál rá, és ő nyugodtan megszülheti a gyermeket. De fiatal korára való tekintettel azt is kilátásba helyezték, hogy elveszik tőle a babát, és állami gondozásba adják. Erre én rögtön beutaztam Budapestre, kézen fogtam a lányt, és saját felelősségemre elhoztam onnan.

            - Te jó ég! Hol fog lakni? Itt nincs anyaotthon! Csak nem viszed haza? Mit fog ehhez szólni Timi? - záporoztak most Anikóból a kérdések. Zoli olyan arckifejezéssel nézett rá, hogy: „Te is, fiam, Brutus?“

            - Ennek a lánynak nincs senkije, csak egy drogdíler fickója, meg egy koldus apja. Ja, és semmije sincs az égvilágon, csak amit most rajta látsz. Na, a helyébe tudod magadat képzelni?

            - Nyugi, ne engem támadj, hé! Már tudom is, hogy mit teszek. Rohanok haza, összeszedek neki pár ruhát, meg a babának néhány dolgot, és mozgósítom a többieket is. Ja, és van egy nagyon jó ötletem...

            Timi a megmentők példaképe. Istentől kapott adománynak tekinti, ha valakin segíthet. Ám amikor Anikó vagy másfél óra múlva betoppant hozzájuk, látott a szemében némi kétségbeesést is, hogy: „Úristen! Mit kezdek én egy vadidegen cigánylánnyal!“ Anikó úgy érezte, neki kell közbelépni. Először is hanyag mozdulattal dobott le a válláról egy óriási műanyag kukazsákot:

            - Tessék, szabad a vásár! Ezeket sikerült röpke idő alatt összekapkodnom. - A lány ott kuporgott Soproniék kanapéján. Igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. Hála áradt feléje. - Felnőttholmik, babaruhák vegyesen. Körbejártam a falut is, és mindenkit mozgósítottam, akit csak otthon találtam. Még ma érkezni fog egy használt babakocsi meg egy kiságy is. A csajok rengeteg ruhát ígértek. - Ezeket eddig inkább Timinek és Zolinak címezte, de most közvetlenül a lány felé fordult: - Ne félj, semmiben nem fogsz hiányt szenvedni!

            - Köszönöm, én... - rebegte az, és gyanús könnycseppek csillantak meg szemében.

            - Bocs, hogy annyira undok voltam a boltban. - szabadkozott Zoli. - De annyira utálom azoknak a vénasszonyoknak az álszent és egyben gyűlöletes viselkedését, hogy... És még ők járnak a templomba, imádni Jézust meg Szűz Máriát, miközben Máriát pont az ilyenek nem fogadták be, amikor várandósan szállást keresett Betlehemben. Na jó, lehiggadtam. Hálás köszönet a segítségért.

            - Várjatok, ez még nem minden! Most jön a mentőötlet, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. Azaz helye legyen... a lánynak...

            - Ila vagyok.

            - Én meg Anikó. Szóval, hogy átmeneti, de biztos helyet találjunk neked, és mégse legyél Timiék terhére.

            - Ki vele! - sürgette őt Zoli.

            - Tudjátok, hogy építkezünk. Sajnos a ház még épphogy félig se kész, de ott áll a telkünkön az a lakókocsi-szerű bodega. Ősszel abban szálltak meg a munkások, és még jópár hónap, mire újból folytathatjuk a munkát. Amíg fagyok vannak, nincs értelme az építkezésnek.

            - De amíg fagyok vannak, addig Ila megfagy. Főleg a babával.

            - Dehogy! Szigetelt. Van benne jó kis sparhelt, fűt, süt, főz. A telken rakásban áll a felaprított tűzifa. A kútból meg lehet vizet húzni. A bódéban van egy ágy, egy szekrény, meg asztal is néhány székkel. Mikor Zoli épp nyitotta volna a száját, hogy újból csak tiltakozzon, Ila szólalt meg halkan.

            - Nekem tetszik az ötlet. Ott senkit sem fogok zavarni, és én is nyugodtan lehetek majd a babával.

            Zoli gyorsan magára kapta kabátját és elviharzott, hogy szemügyre vételezze azt a viskót. Timivel még csevegtek egy keveset, aztán ő kivonult a konyhába ebédet főzni, úgyhogy Anikó kettesben maradt Ilával.

            - Mikorra várod a kisbabádat?

            - Nem is tudom... Nem tudom kiszámolni, mikorra esik a kilenc hónap.

            - Mikor volt utoljára vérzésed?

            - Talán... A nyáron. Ősszel kezdett el igazán domborodni a hasam. És október táján mozdult meg először. - Ekkor olyan mosoly áradt szét rajta, amilyet csak édesanyák tudnak árasztani. A mosoly elfeledtette kócos haját, szurtos képét, szakadt ruháját.

            - Jó kezek közé kerültél. Ez a Zoli minden követ megmozgat, ha arról van szó, hogy segíteni kell valakin. Ő már csak tudja... - harapta el a szót Anna, mert nem akarta kiteregetni mások szennyesét. Az emlegetett „szamár“ épp ekkor rontott be a házba:

            - Te Anikó, nagyon pöpec az a kis kéró! - Majd Ilához fordult: - Jó dolgotok lesz nektek ott. Majd miután megszületik a kisbabád, elkezdek keresgélni az anyaotthonok és más segítő szervezetek háza táján, hogy hosszú távra is megnyugtató megoldást találjunk nektek.

Vége