Kaktusz utca 13. - 1. Kaktusz utca közepe

Kaktusz utca közepe - Mind a négy lakást sikerült értékesítenie - Elég volt az emberekből - Végre csend és nyugalom - Anyaaa! - Szuper ez az új lakás - Hadd legyek végre egy kicsit egyedül! - Életem első költözése

            A főváros egyik külső kerületében, a Kaktusz utca közepe táján volt egy eldugott kis telek. Két nagyobb ház közé ékelődve gazos grundként létezett évtizedeken keresztül. Aztán egy élelmes vállalkozó megvásárolta, és társasházat épített rajta.

            Négy lakást alakított ki az épületben, a földszinten egy egy- és egy négy-hálószobásat, az emeleten pedig egy három- és egy két-hálószobásat. A kert közös: pici, de vadregényes.

            Amikor megvette a telket, valószínűleg bele se gondolt, hogy a 13. házszám a babona alapján vajon szerencsétlenséget avagy épp ellenkezőleg, szerencsét hoz-e majd. Számára minden bizonnyal szerencsét, hiszen heteken belül mind a négy lakást sikerült értékesítenie. De mennyire lesznek szerencsések az ideköltözők?

1.        

Az ajtót Judit megkönnyebbülten csukta be maga után. Az előszobában lerúgta tűzpiros körömcipőjét. Krémszínű kosztüm-kabátját hanyag mozdulattal dobta fel a fogasra. Fémláncos lakk táskáját a kisasztalra tette, rutinmozdulattal elővette belőle legújabb aranytokos iPhone-ját, ám azzal a lendülettel vissza is tette.

       - Nem, elég volt az emberekből, az interjúalanyokból, az egész médiából! – Judit semmi mást nem akart, csak pihenni és kikapcsolódni.

A konyhaszekrényből elővett egy borosüveget, amit dizájner dugóhúzójának segítségével egyetlen mozdulattal nyitott ki. Öblös pohárba töltött a bordó italból, krómszínű hűtőszekrényéből jégkockákat vett elő, és beledobott néhányat a borba. Kortyolt párat, majd letette a poharat a kis üvegasztalkára.

            - Végre csend és nyugalom! – lélegzett fel, és elheveredett a galambszürke kanapén. Lábát felrakta a karfára, fejét a ciklámen színű párnára hajtotta, és lehunyta szemét.

Ekkor azonban a szomszédos lakásból gyereküvöltés harsant fel…

2.        

            - Anyaaa! – visított Bogi. – Peti elvette a macimat!

            - Peti, add vissza Bogi maciját! – sóhajtotta Kriszta fásultan. A padlón kucorgott, igyekezett átlátni a dobozok és zsákok reménytelenül kusza halmazát. - Csak az ágyneműket, pizsamákat, fogkeféket, és törülközőket találjuk most meg, úgy túlélhetjük az éjszakát.

            - Anyaaa! – ordított Peti, kezében Bogi mackóját lóbálva. - Nem találom az X-boxomat!

            - Hál istennek! Legalább nem nyomkodod végre azt a szart. – Péter már jó ideje megbánta, hogy engedett fia könyörgésének, mert amióta az a gép-szörny beköltözött a családjukba, azóta Peti inkább tűnt zombinak, semmint egészséges fiúnak. - Fogalmam sincs, hol van, és kisebb gondom is nagyobb van annál, hogy most megkeressem. Bogi maciját pedig tessék visszaadni.

            - Anyaaa!

            - Miért nem kezdődnek ezek a mondatok úgy, hogy: Apaaa! ? – lehelte Kriszta reménytelenül.

            Választ nem kapott, csak Anna szemrehányó tekintete meredt rá.

            - Ez a fal egyáltalán nem mályvaszínű! – mutatott a messzeségbe, újdonsült szobája irányába.

            - Hanem ugyan milyen? Te választottad ki a színmintát a boltban.

            - Ez fos bugyirózsaszín, köze nincs a mályvához.

            - Ne beszélj ilyen ocsmányul anyáddal! – ripakodott rá az apja. – Amúgy se léteznek ilyen színek, hogy mályva meg barack meg hasonlók. Örülj a rózsaszínnek, az úgyis olyan lányos.

            - Apa, 14 éves vagyok, nem kis pisis, aki unikornissal alszik éjjel.

            - Anyaaa! – kezdett el bőgni Bogi. – Hol az unikornisom???

            - Kész, meghaltam. – rogyott a szőnyegre Kriszta, és már megbánta, hogy belefogtak ebbe az egészbe.

            - Megbántad? Miért, jobb volt a panelban? Öten két szobában? Irma nénivel a szomszédságban?

            - Jaj, ő borzalmas volt, nem sírom vissza az öreglányt.

            - Most akkor öreg vagy lány? – nézett rá csodálkozva Peti, aki közben igyekezett az összes dobozról letépni a széles ragasztószalagot, hogy belekukkantva rátaláljon bögrékre, hótaposó csizmákra és filctollakra, csak az imádott X-boxra nem.

            - Szar rózsaszín! – fakadt ki Anna, és becsapta maga után élete első önálló szobájának ajtaját.

            - Ahelyett, hogy örülne, hogy nem kell együtt lennie az öccsével meg a húgával.

            - Nekem tetszik, hogy kék a szobám. – motyogott magában Peti. – Csak azt nem tudom, hol az a szar X-boksz.

            - Fiam! – csattant fel Péter. – Ne a mocskos beszédet tanuld el a nővéredtől, hanem lesd el tőle a kitűnő bizonyítvány titkait, jó?

            - De az előbb te is azt a szót használtad, hogy szar!

            - Anyaaa! – nyafogott Bogi, kezében a visszaszerzett, meggyötört macikával. – Nem lehetne inkább enyém Anna rózsaszín szobája?

3.

            - Tedd már el az útból ezeket a bábukat, Domi!

            Szilviék az emeleten kicsit előrébb jártak a költözködés-pakolászás rögön útján, mint Krisztáék. Pedig itt nem volt apai kéz, ami segített volna polcokat szerelni a falra meg akasztókat csavarozni. Szilvi azonban rendelkezett kettő adu-kártyával: az évek során egész jól megedződött a barkácsolós munkák terén, kiválóan ment a villanykörte-csere és a képek felszögelése, másrészt volt egy egész jó állása, így meg tudta fizetni azt a srácot, aki a nehezebb munkákat elvégezte a lakáson.

            - De most zombik ellen harcol a seregem!

            - Szuper ez az új lakás! – ugrándozott közben Zsófi egyik fotelből a másikba, miközben anyja a szennyes ruhákat gyűjtötte egy kupacba. – Majd megmutatom apának is.

            - Ide ugyan be nem teszi a lábát az apád! – mindezt csak magában gondolta Szilvi, aki elég sok gyermeklélektani könyvet olvasott el a válás után ahhoz, hogy ne szidja a volt férjét a gyerekek előtt. Így inkább nem reagált az apa-témára, annál inkább a zombi-harcosokra.

            - Egyezzünk meg valamiben: a játékok helye a mai naptól fogva a szobáitokban van.

            - De ezek a harcosok…

            - A harcosok hamarosan a kukában találják magukat, ha nem masíroznak be azonnal a szobádba! – emelkedett fel Szilvi hangja. A válás a vonásai mellett a hangját is megkeményítette.

            - Jól van na! – morgott Domi, és felnyalábolta az egész sereget.

            - Anyu, ma este aludhatok melletted? – kérdezte Zsófi. – Még nem szoktam meg annyira a szobámat. Félek egyedül a sötétben.

            - Nyuszika, hadd legyek most éjjel végre egy kicsit egyedül.

            - De a sötét… - görbült sírásra a kislány szája.

            - Tudod mit? Hagyjuk égve a katicás lámpát, rendben? Odaülök az ágyad szélére, és mondok egy ráadás-mesét.

            Miközben Szilvi Bogyóról és Babócáról mesélt, azon gondolkozott, hogy miért kell neki ezt a sok terhet már évek óta egyedül hordoznia a hátán. Mielőtt még a csigafiú és a katicalány kalandjaiba végképp belebonyolódott volna, szép lassan eldőlt Zsófi ágyán, és lányával együtt ő is álomba merült.

4.

            - Végre elaludt. – simogatta meg kisfia szőke buskiját Timi. Ráhúzta a kisautós paplant, és leoltotta az ágya fölötti kislámpát. Lábujjhegyen settenkedett ki a nappaliba.

            - Nagyon ricsajozós az alattunk lévő család. – morgott Gábor. Egy dobozos sört igyekezett kinyitni.

            - Azért nekik se lehet könnyű elviselni, hogy Bence naponta százszor ugrik le a földre a bordásfalról. Közvetlenül a fejük fölött. Őszintén: nem szívesen lennék saját magunk szomszédja.

            - Szerintem nem mindegy, hogy egy gyerek, vagy egy egész focicsapat. Gyanítom, hogy ekkora zsivajban az a kis Bence-ugrándozás fel sem tűnik nekik.

            - Azért nemcsak ugrált, hanem bömbölt is ez a kis zsivány, ha nem tűnt volna fel neked. Ja, nem, mert te közben a meccset nézted. – Timi némileg szemrehányó tekintetet villantott férjére. Az engesztelésképp simogatni, masszírozni kezdte felesége hátát. - Új még neki itt minden, nehéz átállni.

            - Nekem is nehéz. Életem első költözése. - Valóban: Timi volt az, aki kiszabadította Gábort a mama-hotelből.

            - Bocs, de elég gáz, hogy harmincévesen még az anyukáddal laktál.

            - Kölcsönösen segítettünk egymásnak. Ő főzött, mosott rám, én meg hazaadtam a kis rokkantnyugdíja mellé a fizum felét. Mi ebben a gáz?

            - Az, hogy idáig én is ott laktam. Nekem az már sok volt, ne is haragudj. Abban a mini szobában, papírvékony falakkal. Normálisan nem lehetett szeretkezni, mert tudtam, hogy a mamád ott hallgatózik a fal túloldalán.

            - Ugyan… - vörösödött el a férfi, és Timi nem tudta, hogy a kényszer miatti halk szerelmeskedések miatt, vagy azért, mert nagyon is tisztában volt azzal, mennyire minden lében kanál az anyja. – Bence valahogy csak megfogant. Jó volt ott nekünk.

            - Így a legjobb, te is tudod. még akkor is, ha sokáig fogjuk nyögni a hitelt törlesztését.

            - Jaj, ne is említsd! Már a gondolat is kikészít, hogy húsz évre elköteleztük magunkat. Emiatt a kis lyuk miatt. – mutatott körben az egyébként viszonylag tágas, és szellősen berendezett lakáson a Gábor.

            - Bármi jobb, mint a mama háza. Tudod mit? – ült bele férje ölébe a nő. - Mit szólnál, ha kipróbálnánk, itt mennyire lehet normálisan szeretkezni?

            - Akarod? – súgta Gábor a fülébe, és megsimogatta Timi arcát.

Folyt. köv.