Ráhangolódok a találkozóra - Mindenhol egy emlék - Lehetséges, hogy az ember még húsz év után is belevörösödjön?
Azt hiszem, nem a szürke házfalak tehetnek róla. Inkább az emberek, akik a falak között éltek. Ebben a házban lakott például az a lökött Bence. Ott meg, a tizediken a Timcsi. Mennyit jártam hozzá gyalog fel lépcsőn, amikor elromlott a lift!
Jé, a mai gyorsan változó világban maradt itt valami változatlan, a fagyizó. Csupán a tábla más: Gelato Tutti. Régen valami Jég-kuckó vagy Jég-kunyhó volt a neve, ahol öt forintért kaptuk a kis-, és tízért a nagyadagot. Hatalmas választékkal: csoki vagy vanília.
Ott pedig az a presszó. Volt. Ma már használtruha-kereskedés. Akkor még a telepi iskolások első számú találkozóhelye. Ahol az első pofont kaptam a fiúktól. Persze nem szó szerint. Ahol megéreztem, milyen is az, amikor az embert megalázzák, néhány apró, gonosz megjegyzéssel.
- Nézd, ez ennyire teszi magát előttünk! – ezt suttogta az osztály első számú sráca a második leginkább jóképű fiúnak. Amikor csak megittam egy pohár kólát. Nem tudtam semmit visszavágni, akkor még. A mai eszemmel, meg a nagy számmal biztosan tudnék. Csak annyi a különbség, hogy most már nem akarnék.
Az iskola kívülről teljesen olyan, mint volt. Kockaépület, egyen kocka-ablakokkal. Csodálkozom is rajta, hogyan válhattam mégis emberré. Mondjuk kellett is az a húsz év, hogy levakarjam magamról a rám rakódott rétegeket, és rájöjjek, ki is vagyok valójában.
Időm most még annyi, mint a tenger. Tulajdonképpen direkt jöttem ennyire korán, hogy körülnézhessek a környéken, és ráhangolódjak egy kicsit a találkozóra.
Az udvar, a régen az üvöltéseinktől zengő udvar most csendes. Nem is baj, úgy könnyebben vissza tudok lépni képzeletben a múltba. Akármelyik részre lépek, mindenhol egy-egy emlék. Itt vesztem össze a legjobb barátnőmmel, labdázás közben, annyira, hogy hajtépéssé fajult a dolog. Itt pedig a Patrival játszottam, az osztály legnyomibb lányával. Akiből különben, a féjszbuknak köszönhetően láttam, egész jó csaj lett. Ezen a pályán pedig hatalmas kidobósozások zajlottak. (Bocsánat, partizán.)
És itt készültek minden évben az osztályfényképek is. Amiket aztán egy cipős-dobozba süllyesztettem, és gyakorlatilag elő sem vettem az elmúlt húsz év alatt. Most pedig itt hurcolom őket magammal. Összesen tíz fotó. Pontosabban nyolc plusz kettő. A saját osztályunk, gombafrizurás kisdobostól a copfos úttörőn át, egészen a ballagás előtt készült képekkel. Ahol már nem volt piros nyakkendő, csak fehér blúz, és a copfok is eltűntek, maradt helyettük a felnyírt haj. Anyu mennyit szomorkodott miatta!
- Nem mindegy? – kérdeztem vissza. Így legalább most jót röhögök magamon, meg a többieken is. A végzős évfolyam mindhárom osztályának fotóját megvettem akkor, hogy megőrizzem őket is. Vagyis a képüket. Alá is írtuk a hátulján, hogy a neveink is megmaradjanak. Leülök ide az udvarra, a régi beton-ülőkéket közben persze lecserélték fapadokra, és nézegetem egy kicsit a miénket is, elképzelve, hogy ki hogyan változott meg, aztán meg előveszem a bésekét és a césekét is.
Mekkora vita kerekedett otthon abból, hogy én ás lettem! A szüleim igazából a nyelvi tagozatot nézték ki nekem, én viszont, öntudatos kis elsős-jelöltként szépen a szomszéd terembe vonultam be felvételizni, a zenészekhez. Amióta az eszemet tudtam, énekeltem, és nem bírtam volna magamat soha nyelvészként elképzelni. A cések egyébként a sport-tagozatosok voltak.
Az ő képükön megakad a tekintetem egy arcon. Hát lehetséges ez? Hogy az ember még húsz év után is belevörösödjön?
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése