Eltűnt emlékek 3. - Ki ez az ember?

Ki ez az ember? -  Tudod, hogy ki vagyok én? - Lábra bírok állni - Szélesre tárom a szabadság kapuját

Az egyik keszegforma doki mindenféle tárgyat tesz a takarómra. Aztán egyesével mutogatja nekem, és úgy kérdezget, mintha elmeháborodott volnék:

- Ez miii? - így elnyújtottan, ahogyan a kisgyerekektől vagy a gyogyósoktól szokás.

- Egy ceruzaaa. - válaszolom hasonló hangsúllyal. Az egyik nővér a háttérben felkuncog, de az orvos rosszalló tekintetére a szája elé kapja a kezét.

- No, - változtat stílust, - és ez?

- Szemüveg. - legyintek fásultan.

- Hát ez?

- Egy tükör! - Ez viszont fellelkesít, megragadom a tükröt, és szembe fordítom saját magammal. Teljes döbbenet. Egy vadidegen nő néz vissza rám. Rövid, kócos barna haj, karikás szemek, fáradt tekintet. Ez a nő itt a tükörben legalább ötven évesnek néz ki. Miközben itt belül alig húsznak érzem magamat. Ki ez az ember? Ki vagyok én?

- Hát nem érti? - dühödök fel. - Nem fogják fel? - vádlón nézek mindenkire, aki körülállja az ágyamat. - Azt sem tudom, ki vagyok! Az egész életem kitörlődött az emlékezetemből!

A nővérke nyugtató-injekciót ad be, szemhéjam elnehezül, alvás, újra alvás.

Amikor ismét éber leszek, megint az a szakállas ül az ágyam szélén. Ráadásul a kezemet szorongatja. Elrántom. Vadul. Ő megdöbbenten néz rám. Néhány pillanat eltelik, mire meg tud szólalni:

- Nem tudtam, be merjem-e hozni a gyerekeket. Az orvosok olyan ellentmondásosan nyilatkoztak az állapotodról.

- Ellentmondásosan?

- Igen. Az egyik szerint dühöngő őrült vagy, - és a kezére mutatott, az iménti rángógörcsömre utalva, - a másik szerint semmi gond, csak nem emlékszel mindenre.

- Mindenre?  - kacagok fel. - Semmire sem!

- Semmire? - tántorodik hátra a szakállas. - Na, azért valamire csak-csak. Azt például ugye tudod, hogy ki vagyok én?

- Fogalmam sincs. - nevetek, miközben legszívesebben sírnék.

- Ne, kedvesem. - simogatja meg az arcom, mire én elhúzódok tőle. - A férjed vagyok. Immáron tizenkét éve. A nevem… Azt se tudod? - Megrántom a vállam. Ő sóhajt. - Dénes vagyok. Varga Dénes.

- A Vargát azt tudtam.

- Na látod! - villanyozódik fel. Nem sokáig tart ez az állapota.

- De csak azért, mert mondták itt a nevemet az ápolók. Tőlük tudtam meg, mit történt velem. Amúgy… - Mást nem tudok, csak erőtlenül legyintek. Becsukott szememmel üldözök el magam mellől mindenkit, most épp ezt a magát férjemnek mondó valakit.

 A hosszú, monoton, szürke napok után most valami van a levegőben. A tavaszi újrakezdés lendülete. Miután meghallgattam ennek a két tök ismeretlen gyereknek a siránkozását arról, de szar is nekik otthon anya nélkül, kivételesen nem süppedek vissza a puha párna jól eső fogságába.

Sandítok ki a folyosóra, szerencsére az a csíkos pizsamás bácsi már megint valami rosszullétet produkál, mozgósítva az ápolók hadát. Hosszasan kapargálom le magamról az infúziós-tűt rögzítő ragasztócsíkot. Most nem rángatom annyira, mint a múltkor, szép lassan csusszan ki a vékony bőröm alól.

Vajon lábra bírok állni?

Ismeretlen, ronda gumipapucsba bújtatom a lábamat. Az ágy végén, az ide-oda cikázó vonalakat eltakarva, a lázlapra vetve egy bolyhos rózsaszín köntös. Kapucnija jótékonyan eltakarja az arcom.

Mint egy bűnöző, úgy surranok ki a kórteremből, magam mögött hagyva a kómám színterét. Legjobb, ha nem sunnyogok annyira, inkább közönyös arccal vonulok el a nővérpult előtt. Mintha csak egy kávéra ugranék le a büfébe.

Amikor a portás épp egy látogató felé fordul nyájas ábrázattal, szélesre tárom a szabadság kapuját.

Megyek, száguldok, ki innen a kórházból, ki a világba, hogy megtudjam, ki vagyok én…

 Vége