Eltűnt emlékek 1. - Mi történt velem?

Legyél megint velünk! - Van esélye? - Mi történt velem? - Rólam volt szó - Emlékezni

         

        Fokozatosan csúszok át álomból ébrenlétbe.

De mi ez a fura sípoló hang? Ütemesen felhangzik, egy ritmusban a szívverésemmel.

- Kedvesem, ébredj fel! - könyörög egy férfi. - Nagyon szeretlek!

- Anya! Anya! Esküszöm, - ígéri egy kétségbeesett lányhang, - mindig szót fogadok, soha többé nem leszek veled szemtelen, ha újra kinyitod a szemed.

- Ne aludj, Anya! Legyél megint velünk! - kiabál egy kisfiú sírva.

Mi baja van itt mindenkinek? Miért akar mindenki engem ébresztgetni? Ha úgy akarom, majd felébredek én magamtól. Tessék, fogom magamat, és kinyitom a szememet. A szemhéjamat azonban mintha valamilyen hihetetlen erő húzná lefelé, nem engedelmeskedik az akaratomnak. Sötétség.

Később más hangok:

- Már hét napja…

- Szerinted van esélye?

- Esélye mindenkinek van. A prof azt mondta…

- Cseréld ki az infúziót, kérlek!

Hol a csudában vagyok? Mi történt velem?

Eltelik egy perc, egy nap vagy egy fél élet talán, mire sikerül kinyitnom a szememet. Először a plafont látom meg, rajta egy sárgásbarna folt. Azt a foltot bámulom órákig.

Aztán megérzem, hogy valaki áll mellettem. Egy szakállas, nagydarab férfi, egészen belebámul a fejembe. De nem bírom a nagydarab pasasokat!

- Berni! - kiált fel.

Ki az a Berni? Ezt akarom tőle kérdezni, de a szám nem nyílik szólásra. Hát ez borzasztó, először a szemem, most meg a szám él önálló életet.

- Drágám, végre! Tegnap már kezdtem feladni a reményt, erre most… Hallasz, kedvesem?

Én? Kedvese? Ennek a szakállasnak? Ez csak valami tévedés lehet!

A szemhéjammal, ami ugye már engedelmeskedik az akaratomnak, igent intek neki. Mármint hogy hallom. Azt persze nem tudom így közölni ezzel az ismeretlen fickóval, hogy fogalmam sincs, hogy ki ő, és el sem tudom képzelni, miért szólít drágámnak meg kedvesemnek.

Aztán filmszakadás.

Később egy idősebb ősz férfi hajol közel hozzám. Ezeknek az embereknek ez a mániájuk? Mit akarhatnak tőlem? Ez az illető ráadásul fog egy kis zseblámpát és egész egyszerűen belevilágít vele a szemembe.

Erre összerándul az egész testem.

- Nagyon jó - állapítja meg, aztán eltűnik a képből. Hát normális ez? Mi a jó abban, hogy a frászt hozza rám?

Megint később egy mély női hang:

- Varga Bernadett, negyven éves, két gyermeke van. Több mint egy hete hozták be a mentők, összeesett az utcán.

Érzem, hogy rajta kívül sokan állnak még körül, de a szemem ezúttal csukva marad. Mindenféle latin szavak meg kifejezések röpködnek a levegőben, amiből egy szót sem értek. És ezt az egész helyzetet sem értem. Kórházban volnék?

Olyan, mintha egy számomra teljesen ismeretlen emberről beszélnének. Csak utólag jövök rá, hogy rólam volt szó.

Varga Bernadett? Képtelenség! Engem egészen biztosan nem így hívnak. Az én nevem… Valami sokkal lágyabb… Ej, de bosszantó, hogy nem tudok visszaemlékezni rá. Ráadásul azt mondták, negyven éves és kétgyermekes anya. Nekem viszont semmi emlékem sincsen semmiféle gyerekekről! A szüléseket sem tudom felidézni. És ez a negyven év. Lélekben inkább huszonöt, nem?

  Na, össze kell szednem magamat, ha nem akarok megbolondulni. A plafonon az a ronda folt…

  Megpróbálok emlékezni arra, mi is az emlékezés. De hiába kotorászok az emlékek bugyrában. Az agyamnak az a része, úgy tűnik, kiürült. Mintha teljes selejtezést tartottak volna benne.

Folyt. köv.