Lélekgyógyász 3. - Szandra és Balázs

SZANDRA (31) és BALÁZS (33) - 15.00 – Párterápia

Cipősarkak kopognak felfelé a lépcsőn. A férfi látványosan udvariaskodva engedi be maga előtt a nőt az ajtón.

A nő középmagas, de körömcipőjének sarka magasabbra emeli. Karcsú, jó alakú, és ezt az öltözéke is hangsúlyozza. Vajszínű kosztümkabátot, és hozzá illő nadrágot visel. Haja eredetileg mogyorószínű lehet, de szőkés melírozott tincsekkel világosította ki. A fodrász tépettre vágta, úgy is áll a frizurája, mintha épp onnan jött volna. Sminkje eléggé erőteljes, a szeme alatti karikákon vastag alapozóréteg ül.

A férfi soványabb darab, az arca eléggé beesett. Nem túlságosan gondozott kör-szakállt visel. Egy szürkés garbó van rajta, amit a meleg ellenére végig magán is tart. Kékesszürke a kordnadrágja, amit széles bőröv fog össze.

Amikor a nő leül, a kabátkát leveszi magáról; a férfi nagyon színpadiasan ugrik oda, hogy lesegítse róla, majd az ölébe fekteti; alatta halványkék blúzt visel. Ápolt kezén franciásra lakkozott a köröm. Retikülje fehér műbőr, maga mellé rakja le.

A férfi a kisasztal mellé teszi le bőrtáskáját. Jó nagy távolságot tartva a nőtől foglal helyet a kanapén. Az egyik párnát is maguk közé rakja. Így mindketten a kanapé egy-egy csücskébe szorulnak.

- Miért kerestek fel?

Jelentőségteljesen egymásra néznek, mindketten intenek a másiknak, hogy ő kezdje a beszédet. Végül a nő szólal meg először:

- Válni akar!

A férfi szemöldöke felszalad, nyitná a száját, talán hosszasabb magyarázatra készül, de végül csak annyit mond:

- Ő akar válni.

- Te is akarsz!

- Én ugyan nem. – Vonja meg a vállát a férfi. - Szerintem egész jól megvagyunk. Nem öljük egymást vagy ilyesmi.

- A jó kapcsolathoz tehát elég, ha nem ölik egymást a felek?

- Ez nem jó kapcsolat! Már semmi sem olyan, mint rég.

- Milyen volt rég?

- Figyelmes volt. Udvarias. Az évfordulókra virágcsokrot hozott, és mindig megittunk együtt egy üveg bort.

- Már ne is haragudj, de te ugyanúgy megfeledkezel az évfordulókról, mint én.

- Dehogy feledkezem meg! Amikor december végén átírom az új határidőnaplómba az ünnepeket, soha nem felejtem el feljegyezni a február 17-ét. Csak mindig várom, hogy te lépj először. Te meg mostanában soha nem lépsz.

- Hogyan ismerkedtek meg? – Nem gondoltam volna, hogy ezzel a kérdéssel ennyire felvidítom őket. Először mosolyodnak el azóta, hogy beléptek az ajtón. Az eddigi fagyos hangulat feloldódik egy időre, és hangosan nevetnek mindketten. – Ennyire nevetséges a kérdésem?

- Vicces sztori, szent igaz!

- Szerintem ne mondjuk el az egészet. De… annyira jó volt!

- Igen, akkor még minden tökéletesnek tűnt.

- És most?

- Ez egy dögunalmas házasság. Reggel felkelünk, este lefekszünk. Közben meg mindenki teszi a maga dolgát. A nő dolga: a szolgálat.

- Ez ön gondolja így?

- Nem, anyósom szajkózza ezt folyton. Mert ő húszévesen beleállt a család rabszolgájának szerepébe, és azóta se kecmergett ki belőle. Szerintem nem is fog. Nem is akar.

- A családjáért él, ez miért olyan nagy baj?

- Nem él, hanem nyel. Tűr. De most komolyan, mindent a nő tűrjön el? A nő gátolja a fogamzást, ha kell, nyomassa tele magát hormonokkal, és a nő foganjon meg, ha kell. A nő lesz terhes, nem várandós, terhes! Ő hányja végig az első három hónapot, neki lesznek visszerei, gyomorsava, ő lesz olyan a vége felé, mint egy bálna. Ő kínlódja végig azt a fél napot azokkal a borzalmas fájásokkal. És aztán az öröm helyett jön a depresszió.

- Maga így élte meg a terhességét és a szülését?

- Így hát. – válaszol helyett a férje. - Nem is igazán akarta ezt a gyereket.

- Akartam. Valamennyire. Most pedig imádom Matyit. De magamat is szeretem. Ez akkora bűn?

- Kétéves se volt még Matyi, amikor visszament dolgozni és bölcsödébe adta. Cserben hagyta őt, gyakorlatilag lemondott róla.

- A bölcsőde nem jelent lemondást!

- Hány órát tölt távol a kisfiától?

- Ötöt-hatot. Dolgozom is, végre kiszabadulok a pelenka-cumi-legó Bermuda-háromszögből. Szerintem igazából már csak Matyi az, aki összetartja a kapcsolatunkat.

- Dehogyis! – döbben meg a férfi. – Van még sok más dolog is. Asszem.

- Például? Mi az, ami még összetartja magukat? - A vállukat vonogatják, szinte ugyanabban a ritmusban. – Mi az, ami jó együtt?

- Hát… Talán a szex?

- A szex? – Kacag fel a nő. – Na ne röhögtess!

- Miért? Jó, nem?

- Ha engem kérdezel, akkor a válaszom: nem.

- De hát ezt eddig soha nem mondtad!

- Mert nem kérdezted!

- Eddig még soha nem beszélték meg a szexuális problémáikat?

- Nem, mert nincsenek is. – A férfi láthatóan pontot akar tenni a dolog végére.

- Há, há, há!

- Oké, akkor lássuk csak. – Az ujján mutatja a számokat. – Egy. A szex eleve alig van. Kettő…

- Mert te soha nem akarod! Ahányszor közeledek hozzád, neked mindig valami bajod van, vagy nem érsz rá. Épp megjött, sürgős munkád van, fáj a fejed, satöbbi, satöbbi.

- Hallgassuk végig Szandra listáját!

- Köszönöm. – Szemrehányóan néz a férjére. – Tehát. Kettő, ha van, az is pocsék.

- Pocsék? – ütközik meg a férj. Hátát a támlának veti. – De… De hát te olyankor úgy élvezed!

- Mit látsz rajtam ilyenkor?

- Hát… Hogy szenvedélyesen ölelsz meg csókolsz… Sóhajtozol, sikoltozol…

- Na, akkor idefigyelj: - Szandra félig hanyatt dobja magát a karfára, és vonaglani kezd: - Óóó… - nyög kéjesen, - még… mmm…. igen, igen, csináld! Ah, ah, ah…! – Aztán hirtelen felül, kihúzza magát, visszazökken a szeretkező nő szerepéből a válni készülő nőébe. – Na? Így szoktam?

- Pontosan. – Hangzik a legtaglózott válasz.

- Szerinted ezt most élveztem?

- Persze, hogy nem, csak megjátszottad.

- Akkor?

- Te… Te meg szoktad játszani, hogy neked jó? – Szandra csak a vállát vonogatja, ami vélhetően igent jelent. – De… De hát miért?

- Szandra, miért tesz úgy, mintha élvezné a szexet, miközben nem?

- Mert… mert akkor hamarabb szabadulok.

- Szabadulsz? – A férfi már teljesen kivan. Mintha most szembesülne mindazzal, amit a felesége mond.

- Igen! Csöppet se kívánlak már! A szeretkezést igen, de téged nem.

- Neked tuti van valami pasid… - szomorodik el Balázs.

- Dehogy van! Bár lenne…

- Milyen pasit képzel el magának?

- Aki nem olyan, mint ő. Vagyis olyan, mint amilyen ő volt régen.

- Milyen most? Milyen volt régen?

- Amikor megismerkedtünk, még voltak álmai, céljai. Lendületes volt, élettel teli. Mostanra viszont… Bedarálták a mindennapok. Csak napról napra él, rutinból. Semmi se motiválja, semmi se lelkesíti. Én sem. Anti-férfi lett. – Balázs közben totálisan megsemmisülve ül a kanapén.

- Azt szeretnék, hogy segítsek egy viszonylag békés válási folyamat lebonyolításában? Vagy azt, hogy mentsük meg együtt ezt a házasságot?

- Passz – mondják egyszerre.

- Azért még jöjjünk vissza egyszer, ne? – tétovázik a férfi.

- Hát ja. Ártani nem árt – vonja meg a vállát a nő, és hátrasimítja melírozott tincseit.

Folyt. köv.