Megsárgult emlékek

A Mama sehol sincs - Jé, a Vass Pista! - Ez már az én szobám - A nagyanyád udvarlója - Különb világ volt akkoron - Egész este egymással táncoltak - Elrendezett házasság - Sírt a Julcsa a menyegzője előtt - Megleszünk - Meghótt a Don-kanyarban

Még sohasem láttam ezeket a képeket. Mama a féltve őrzött titkait hét lakat alatt tartotta. Eddig. És most a lakat kulcsa most hozzám került.

A Mama már nincs is, sehol sincs, nyafogná Renike, Anya szerint az égben van az angyalok között, Apa szerint meg egy koporsó mélyén, és aki mást hisz, az hülye. Én úgy hiszem, a szívünkben van, de ezt nem is mondom Apának, mert a végén tényleg lehülyéz.

- Jé, a Vass Pista! - Észre se vettem, hogy kinyílt az ajtó, lopva próbáltam elrejteni a képeket, már úgyis késő volt, meg minek rejtegetni bármit is egy ilyen fogatlan vénasszony elől. Rózsi néni mindig tejbe aprított kenyeret evett a verandán, ez a kép élt bennem róla legélesebben, erre most itt volt a szobámban. Mama szobája, kiáltotta volna élesen Renike, de Renike ekkor az oviban volt, Apa meg elment intézni a temetést, Anya a hivatalban, így nem is tudtam volna senkinek odakiabálni, hogy most már az én szobám.

Mindig is akartam külön szobát, utáltam, hogy Renikével kell osztozni, aki egy irigy kis dög volt. Ő bezzeg nyúlkálhatott a csillogós színes tollaim között, bezzeg kutathatott a naplóm után, és még én voltam a rossz Anya szerint, hiszen ő még annyira kicsi, nem érti, mi az, hogy tulajdon. Lótúrót nem érti, de most már mindegy is.

Nekem most már volt igazi tulajdonom, egy szoba, benne egy kredenccel. A többi bútort Mama halála után egyetlen nappal eladta Apa, azt mondta, ma ezek a népi vackok vagyont érnek, jött érte egy ronda képű cigány, felhajította az utánfutóra a Mama bútorait a rozsdás bojlerek meg vacak hűtőszekrények közé. Láttam, ahogy sok tízezrest leszámlált a koszos körmű ujjaival Apa tenyerébe.

Csak a kredenc maradt, Apa szerint az egy lyukas garast sem ér, majd jó lesz tűzifának, mondta, de én addig hisztiztem, még a földhöz is hozzávertem magam, míg Anya meggyőzte őt, és maradt.

Hogy a csudában juthatott be ez az öregasszony? Biztosan kívülről hagytam a zárban a kulcsot. Ültem a kredenc előtt, ölemben egy régi fadoboz, benne fényképek sokasága. Megsárgult, töredezett mind. És akkor ez a Rózsi néni egyből kiszúrta a legfelsőt.

- A Vass Pista, - mutatta ráncos kezével, - a nagyanyád udvarlója.

- Kicsodája? - néztem rá, mint aki megbomlott.

– A szerelmese. Nem mesélt róla? - Dehogy mesélt, én mindig csak a Papáról hallottam, Papa így, Papa úgy, Papa a háborúban, Papa a hadifogságban, Papa a börtönben. Nem is tudom, volt egyáltalán a Papa otthon? Valamikor csak-csak, ha azt a négy gyereket összehozták. Mire az utolsó megszületett, Papa meg is halt, átgázolt rajta egy szekér... Azóta Mamához férfi hozzá sem ért. De lehet, hogy a Papa előtt igen?

Rózsi néni nem is kérdezte, leülhet-e, behozott egy hokedlit a konyhából, és belekezdett a történetbe. Amiket amúgy málé unalommal szoktam hallgatni, de ez más helyzet volt:

- Különb világ volt akkoron, mint mostan, gyermekem. Nem ilyen összevissza, hogy sokan még a pap áldása nélkül is összefekszenek. - Kicsit csúnyán nézhettem rá, egyrészt a maradi erkölcsei miatt, másrészt azért, sürgetően, hogy a Mamáékról meséljen, ne prédikáljon itten. - Nagyanyád a búcsúban ismerte meg a Pistát, vitte oda az állatokat eladni. Ej, de szép pár voltak! A Julcsa meg a Pista. Azazhogy lehettek volna, de dédapád ordított dühében, mikor megtudta, hogy a mulatságban egész este egymással táncoltak. Berontott az udvarról és a hajánál fogva ráncigálta haza a Julcsát. Lehordta mindenféle kurvának, mert hogy ő akkor már gyűrűs menyasszony volt. 

- Megcsalta a Papát? - tátottam a számat. De ő csak legyintett:

- A papád akkoriban még csak egy serkenő bajszú siheder volt. De dédapád neki ígérte nagyanyád kezét, még mikor az a tízet se töltötte be, mert a Tisza Jani a falu egyik legnagyobb birtokosának volt a fia.

Nagyot sóhajtottam. Tehát elrendezett házasság...

Figyelmesebben megnéztem a képet. Olyan szokásos régifalusi legény, kalap, fehér ing, csizma. Szép termetű, daliás, szokták erre mondani, és olyan egyenes tekintetű.

A Papáról nem sok képünk maradt. Ami igen, azok hamiskás mosolyú, zömök embert ábrázoltak, elmaradhatatlan pipájával a szájában.

- Amúgy se volt semmilyen megcsalás, - folytatta Rózsi néni,  - épphogy egymás kezét fogták meg. Akkoriban aki a szénaboglyában kamatyolt, azt nagyon megszólták a faluban. A nagyanyád meg tisztességes lány volt. És tisztelettudó is, fejet hajtott az apja akarata előtt.

Nem értettem... Mama mindig olyan szeretettel beszélt Papáról. Lehet, hogy ilyen is van? Hogy nem szerelmes belé, sőt, nem is akar férjhez menni hozzá, és aztán idővel megszoknak, összecsiszolódnak?

- Úgy sírt a Julcsa a menyegzője előtt, de úgy. - Rózsi néni a keze fejével törölgette az emlék hatására előbuggyanó könnycseppjeit. - A menyasszony-siratója igencsak keservesre sikeredett, rítt ott az összes mátkája, akkoriban így hívták a barátosnékat, tudod. Ezt a képet a Pista pár napra rá velem küldette el nagyanyádnak. Csak a tornácon sutyoroghattunk pár szót, kérdeztem, most mi lesz, erre ő beletörődötten csak annyit mondott: megleszünk. Először a párnája alatt rejtegette a képet, de félhetett, hogy meglátja az ura, ezért később bezárhatta ebbe a ládikába, mert azóta nem láttam, csak mostan. Deli legény volt a Pista, lásd, de aztán hamarosan meghótt a Don-kanyarban, Isten nyugosztalja. Jobb is volt ez így, hogy a Jani meg visszatért, lett ez a négy szép gyermekecske. A Jóisten tudja, mit miért tesz... - Rózsi nézi elnézett a távolba, de szerintem biztosan nem az utcát látta, hanem a múltat. Aztán megsimította az arcomat, ami elől máskor mindig elhúztam a fejem, de most nem.

- Amúgy csak a húsdarálótokat akartam kölcsön kérni. - Állt fel hirtelen, egyik pillanatról a másikra. - Nem tudod, hol tartja anyád?

Megmutattam. Odaadtam. Kikísértem. Aztán lerogytam a kredenc elé, a megsárgult, régi képekkel teli dobozhoz. Vajon milyen történeteket tudna a többi fotó mesélni?

Amúgy: ha az élet máshogy hozta volna, lehetnék akár Vass Éva is...

Vége