Te és Én

Végre itthon -  Nem is üdvözlik az apjukat? - Legalább annyiban legyen részem - Mintha egy vadidegennel beszélgetnék - Ismersz te engem? - Kihűlt a kapcsolatunk - Nincs közös irány - Vége az aranykornak? - Együtt húzzuk tovább a szekeret 

 

           - Végre itthon! - sóhajtott Betti, amikor hallotta, hogy Attila belép az ajtón. Cipő le, kulcsok csörrentek, aktatáska koppant a padlón. - Mikor jön már be?

            - Szia. - kukkantott be végül a férfi az ebédlőbe, néhány percnyi szöszmötölés után. Halálosan kimerültnek tűnt.

            - Fárasztó napod volt, azt látom. - állapította meg felesége fásultan.

            - Bizony az! Tudod, nálunk most eléggé uborkaszezon van, képzelheted, mit érzek, amikor közlik odafentről, hogy a lap példányszámának emelkedését várják tőlem. De erősen. És hogy sürgősen találjak már ki valamit, mert különben...

            - Különben? - riadt meg Betti.

            - A különben-t nem mondták, de el lehet képzelni. Hát így vagyok, nagy fölöttem a prés. Alattam meg az a sok hülye...

            - Hülyének azért ne nevezd őket, ők írják meg fotózzák az újságot. Nélkülük mehetnél a sóhivatalba.

            - Na jó, de miket írnak! És hogyan fényképeznek! Alig tudok egy épkézláb magazint összekovácsolni a cikkekből. De elég legyen ebből! - legyintett fáradtan. - Mi a vacsora?

            - Vajas kenyér, sajttal, kolbásszal...

            - Nem főztél semmit?

            - Ebédre sietve összeütöttem egy kis mákos tésztát, de azt a fiúk gyorsan elpusztították. Te ettél a menzán, nem?

            - Azért csinálhattál volna nekem is valami meleget... - hangzott a panasz, de látva párja felvillanó tekintetét, Attila inkább nem folytatta. - Apropó, hol vannak a srácok?

            - Bent a szobájukban. Gyerekek! Megjött Apa! - szólt be a fiainak Betti, amolyan kiabálós hangsúllyal, de inkább csak úgy maga elé mormogva.

            - Helló! Szia! - hangzott a köszöntés, de se Bálint, se Máté nem jött ki az étkezőbe.

            - Mi az, ezek már nem is üdvözlik az apjukat? Te sem adtál nekem még egy puszit sem.

            - Te sem! - vágott vissza az asszony.

            - Hát én úgy vélem, hogy ha már egész nap gürcölök a munkahelyemen, legalább annyiban legyen részem, hogy a nejem csókkal és főtt étellel várjon!

            - Ha nem tudnád: én is dolgoztam ma. Lehet, hogy a főszerkesztői álláshoz képest az én dadus-munkám kismiska, és nem is tölti ki a napomat, de a délutánra itt van nekem a két fiú, és az bőven elég. Még sok is! Hogy ma is mit műveltek egymással!

            - Inkább ne részletezd! Elég nekem a kollégákkal a konfliktus, aztán még itthon is azt halljam, hogy a gyerekek veszekednek, verekednek, satöbbi. Mást nem is csinálnak?

            - Nem nagyon... - sóhajtott Betti. – Nincs, kitől lássák a mintát. Tudod, akitől jó példát vehetnének, az nem tölti velük az idejét. Csodálkozol, hogy egyre jobban eltávolodnak tőled?

            - Nemcsak ők, te is. Lassan már olyan érzésem van, mintha egy vadidegennel beszélgetnék.

            - Ez nem beszélgetés, csupán közhelyes társalgás. Mi már régóta nem tudunk amúgy igazán beszélgetni egymással. Ismersz te egyáltalán engem?

            - Micsoda hülye kérdés, hát persze hogy ismerlek. Te vagy a feleségem! - a férfi pillantása a szoba falán függő esküvői képre esett, ahol menyecskéjéről túláradó boldogság sugárzott. Aki viszont most itt állt előtte, az a nő, tényleg, mintha idegen lenne! Micsoda keserű vonás húzódik a szája szegletében! És ez a cinikus tekintet!

            - Nem ismersz, és nem is értesz engem, ez az igazság! Teljesen kihűlt a kapcsolatunk, a házasságunk már a tönk szélére került, nem érzed?

            - Azt valóban érzem, hogy te nem az a csodálatos teremtés vagy, akivel tizenöt éve összekötöttem az életemet. Mintha a te sorsod és az én sorsom valamiféle sínpár lenne, amelyek eddig párhuzamosan haladtak egymás mellett, de az utóbbi időben igencsak távolodni látszik ez a két sín.

            - Persze, mert az sem tudják, merrefelé kellene haladniuk. Nincsen közös irány! A kezdet kezdetén még tudtuk, mit szeretnénk: gyermekeket, házat... Hol vannak most a céljaink?

            - Nem tudom, Betti, igazán nem tudom... - motyogta Attila. - Nincsen egységes jövő-képünk.

            - És akkor, most adjunk fel mindent? Hagyjuk abba ezt az egészet egymással? - tört ki a sírás az asszonyból.

            - Most mit siratsz? Azt elmúlt éveket? Vagy azt, hogy vége az aranykornak? Eh, elegem is van ebből az egészből! - csapta le a férfi a kenőkést az asztalra, és beviharzott a hálószobába. Dörrent utána az ajtó.

            - Akkor most vége is ennek a szerelemnek? - kérdezte az a kis-angyal, amelyik Betti feje mellett lebegett.

            - Dehogyis!  - válaszolta a társa. - Most jön aztán a mi dolgunk! Én megyek ezután a szerencsétlen után és megpróbálom megpuhítani. Te pedig sugdosd tele a felesége fejét mindenféle jóval. Javaslom, hogy kezd a régi szép közös emlékeknél!

            Betti a könyvespolc elé rogyott le egy karosszékbe, és ott itatta az egereket. Közben keze szórakozottan babrálta az előtte sorakozó fotóalbumokat. Majd találomra kihúzott egyet, és fellapozta. (Valóban a véletlen műve volt ez az egész? Erre a kérdésre őrangyala másképp válaszolna!)

            - Jé, az első közös kirándulásunk fényképei... Majdnem lezuhantunk együtt egy szikláról! És ez meg, a jó öreg balatoni nyaraló. Hogy mikről is tudna az mesélni! Ó, ezt Rudi készítette rólunk. De jók vagyunk rajta! Ez előtt nem sokkal kérte meg a kezemet. Igazi virágcsokros, térden-állós lovagi lánykérés volt... - bukkant fel egy apró mosoly az asszony szája szegletében.

            Eközben Attilát furcsa pózban találta angyalkája. Hason feküdt az ágyon, térdét maga alá húzta, fejét pedig párnája alá fúrta. Nemsokára még a takaró alá is be akart bújni, hogy ne hallja, amiket az a halk, de határozott hang sugdos. Ám hiába párna, hiába takaró, a sugallatok így is bejutottak a fülébe:

            - Gondold át, mi az igazán fontos az életetekben! Helye van még neki a szívedben? Akkor ne dobd el ilyen hirtelen magadtól! Kell egy közös irány, jól érzed. Beszéljétek meg, merre menjen tovább ez a kapcsolat! Hagyd a munkát, vedd lazábbra. Tölts több időt vele és a srácokkal is. Van még egy esélyed, de ez talán az utolsó. Ne engedd el ilyen könnyen ezt a kedves nőt és a családodat!

            Betti már Bálint születésénél tartott a fotók között, szemében gyanúsan csillogtak a meghatottság könnycseppjei, amikor résnyire kinyílt az ajtó. Az asszony hallotta a nyikorgást, de szándékosan nem nézett vissza, sőt, még tüntetőleg arrébb is fordult, hogy férje csak a háta közepét láthassa.

            - Pszt! Sz-sz-sz! Betti! - hangzott az ajtó felől a susmorgás.

            - Mi az? - morgott a felesége.

            - Gyere ide!

            - Mit akarsz? - hangzott újból a mormogás, most már kicsit barátságosabban.

            - Gyere csak, gyere!

            Betti úgy tápászkodott fel, mint egy lassított felvétel. - Na nehogy már azt higgye, hogy egyetlen füttyszavára ugrok! - gondolta. Csigatempóban közeledett a hálószoba ajtaja felé. Attila nem bírta már ezt a vánszorgást, odaugrott párjához, és a karjaiba kapta.

            - Akarod velem tovább élni az életedet? - kérdését a szőke hajtincsek közé suttogta.

            - Hmhmhm...

            - Micsoda? Ebből semmit sem értek!

            - Ha így ordibálsz, akkor nem! - tört ki Bettiből a hahotázás.

            - Istenem, milyen ostobák is tudunk mi lenni... - tört ki a sóhaj férjéből. - Most bejössz a szobába, - húzta, - azonnal leülsz, és végighallgatjuk egymás óhaját-sóhaját. Minél kevesebb panaszt szeretnék hallani, és annál több óhajt: azaz elképzelést arra nézve, hogy merre fordítsuk együtt a közös szekér rúdját!

            - Hát te azt szeretnéd, hogy együtt húzzuk tovább ezt a szekeret?

            - Együtt. Nem véletlenül vagyunk mi Joó-család! Csak ne pakoljuk meg olyan sok teherrel! Vegyük le róla a közönyt, az irigységet, a meg nem értést...

            - És rakodjuk meg sok-sok szeretettel! - simult Attila karjaiba Betti.

Vége