A tanárnő 1. - Az új kisfiú édesapja

Ismeretlen apuka - Az új kisfiú édesapja - Néhány napja érkezett - Beszélnünk kellene - Nincs semmi gond - Mi történhetett - Intőt neki, és kész - Nehéz neki a beilleszkedés - Villám család-látogatás

- Az osztálykirándulás részleteit még megbeszélem a gyerekekkel, és ha dűlőre jutottam velük, megírok mindent az osztály-csoportban! – csukta be a mappáját határozott mozdulattal a tanárnő. – Van még valakinek kérdése, óhaja-sóhaja? - Tekintetével körbepásztázta a szülők csoportját. Szinte minden család képviseltette magát, tudta jól, hogy ötödikben mindig ez van, aztán hatodikra, pláne hetedikre elfogy a lelkesedés, talán majd csak nyolcadikban, a felvételik-továbbtanulások ürügyén lesznek újra ennyien ebben a teremben. Mindenki a fejét ingatta, hogy nincs semmi, menjünk már hazafelé, még az az ismeretlen apuka is ott balszélen. - Nos, ha nincs semmi, akkor mindenkinek szép estét!

Jócskán belenyúlt az estébe az értekezlet, odakint már szürkült. Szedelőzködtek a szülők, a Horváth házaspár egymásba karolva távozott, Palkovics Péter anyukája három dögnehéz szatyrot cipelt magával, az SZMK újra megválasztott elnöke, a kis kotnyeles Blaskovszky anyuka még csak odament hozzá az osztálypénz ürügyén, a nagydarab Dobos apuka már megint morgott valamin kifelé menet, jó szokása szerint, de azt a tanárnő szerencsére nem hallotta, hogy min. Lerogyott a székre, szemét becsukta, és masszírozni kezdte a halántékát.

            - Elnézést… - hallott egy halk krákogást az ajtó irányából. Kelletlenül nézett oda, a szemöldöke pedig megrándult, amikor meglátta azt az ismeretlen férfit, a bal szélről. Aki az imént még a fejét ingatta, hogy nincs semmiféle óhaja-sóhaja. – Az új kisfiú édesapja vagyok, a Márkóé. Szabados Árpád. – nyújtott a kezét, határozott fogással. A tanárnő lágy mozdulattal viszonozta. Hosszú, vékony ujjai voltak.

            - Á, üdvözlöm. Judit néni. Vagyis, - nevette el magát zavartan, - Várkonyi Judit. - Miben segíthetek? – kérdezte élénk hangon, de belül arra gondolt, hogy ez hosszúra fog nyúlni, messze lesz még a hazamenetel.

            Szabados Márk. A kisfiú néhány napja érkezett az iskolába. Pont az ő osztályába. Amolyan magának-való gyereknek tűnt, így első látásra. Látszólag igyekezett magát észrevétlenné tenni, ha ki kellett menni az udvarra, kiment, ha sorakozni kellett, sorakozott, ha elő kellett venni a felszerelést, elővette. Helyes srác volt, nagy, kék szemekkel, világosbarna, tüsire nyírt hajjal. Judit látta, hogy titokban rágja a körmét. A testnevelés tanár dicsérte, hogy ő dobott legmesszebbre a kislabdával.

            Az apja itt a tanári asztal túloldalán csak nyomokban emlékeztetett a fiúra. Neki barna szeme volt, az a szomorú-fajta sötétbarna, a szeme sarkában lefelé haladó vonalú ráncokkal. A borostájába már ősz szálak vegyültek. Bőrtáskáját az ölébe vette, mintegy pajzsként tartva maga előtt.

            - Azt hiszem, beszélnünk kellene néhány dologról. Például nem kaptuk még meg az új diákigazolványt… - És megkezdődött a végeláthatatlan diskurzus ebédbefizetésről, Kréta-kódról, napköziről és arról, hittanos lesz-e Márk, és jár-e délutáni tesire vagy inkább a Bozsikra.

Judit Márk érkezése után nem sokkal, az egyik lyukas órájában leült a gép elé, és átnézte a naplóban az adatait. Állandó lakcímnek Budapest volt beírva, apja mérnök, anyja meg… Róla nincs adat. Furcsa, most is az apa jött el a szülőire.

- És… Nincs semmi gond Márkóval? - kérdezte halkan, szinte félve.

- Nem, dehogy, nincs! – vágta rá a tanárnő kapásból, és szinte hallotta az apa szívéről legördülő kövek zúgását.

Ami szembetűnő volt az elektronikus naplóban, azok a fiú jegyei és beírásai. Év elején még csupa négyes-ötös, aztán úgy november tájékán hirtelen megjelentek a kettesek-hármasok, becsúszott pár egyes is. Az első figyelmeztetőjét közvetlenül az őszi szünet után kapta, aztán jött a szaktanári intő, majd egy osztályfőnöki is. „Márk verekedett a szünetben.” „Az udvaron földre lökte társát.” „Focimeccs közben szándékosan belerúgott az egyik kisfiúba.”

Mi történhetett? Vele, az anyával, a családdal? Meg lehet ezt kérdezni egy gondterhelt apától, az első találkozás alkalmával?

            A takarítónő nyitott be a terembe, arcán azzal a tekintettel, hogy már nagyon menne haza, és csak gyorsan szeretné felmosni a padlót. Ez jó ürügy volt a beszélgetés félbeszakítására.

            A nap a látóhatáron járt már, amikor ők ketten kiléptek az iskola épületéből. A templom kupoláján narancsszínűen tükröződtek sugarai.

            - Milyen szép! – csúszott ki az elismerés az apa szájából, majd gyorsan hozzátette: - Sietek, Márkó már biztosan nagyon vár. Viszlát! – intett, majd felpattant a fához támasztott biciklijére, és elkerekezett.

 

            - Judit néni! Tessék jönni! – A lányok visítva hívták a tanárnőt ki az udvarra. Judit csak annyit látott, hogy a földön fekszik egy alak, nagyobb darab fiú, rajta pedig egy másik fiú ül, egy vékonyabb forma, és teljes erőből csépeli.

            - Jézusom! Azonnal hagyjátok abba! – rohant oda hozzájuk, és megpróbálta leszedni egyiket a másikról. Nehéz ügy volt: Márkó, mert addigra már látta, hogy ő a tettes, még akkor is a levegőben hadonászott, amikor osztályfőnöke már a karjai között tartotta őt.

            - Na, nyugi, nyugi! – csitítgatta a fiút, akinek könnyei szétmaszatolódtak az arcán.

            - Marha jó, a tanárnő még őt pátyolgatja, miközben engem gyepált el ez a hülyegyerek. – törölgette az izzadtságot a homlokáról Döme, a hetedik osztály fenegyereke, még mindig a fűben heverve. Három évvel (mert hogy egyszer már sikerült megbuknia), legalább húsz kilóval és ugyanennyi centivel volt több Márkónál.

            - Elég gáz, hogy ennyivel kisebb, mégis el tudott téged gyepálni – ért oda ekkora már Robi bá is, nyakában síppal, az elmaradhatatlan tűzpiros szatén joggingjában. Felrántotta a földről Dömét, hátba veregette, majd határozott mozdulattal elvezette őt a tett helyszínéről.

            - Mit tettél, Márkó? – sopánkodott Judit néni. – És főleg: Miért?

            A kisfiú szipogott, a tanárnő adott neki egy zsebkendőt, hogy kifújhassa az orrát, de csak a vállát vonogatta. Se kérésre, se könyörgésre, se követelésre (k-k-k!) nem volt hajlandó magyarázatot adni tettére.

 

            - Most mondjátok meg, mit csináljak? – tárta szét karját Judit a tanáriban tanácstalanul, zárt ajtók mögött.

            - Írj be neki egy osztályfőnökit és ennyi. Mi itt a kérdés? – pillantott fel aranykeretes szemüvege mögül Irén, a hírhedt matektanárnő. – Megszegte a házirendet és kész. Az iskolában tilos az agresszió bármely formája. – És amikor látta Judit arcán a bizonytalanságot, még hozzátette: - Intőt neki és kész!

            - Szegény kisfiú. Biztosan nehéz neki a beilleszkedés. Új hely, új környezet, új társak. – motyogta az orra alá Magdi, az elsősök dundi tanító nénije. – Emlékszem, amikor én kerültem fel negyedik általános után vidékről Pestre, mennyi megaláztatásban volt részem. Nem tudhatjuk, mi zajlik egy ilyen kisgyerek lelkében. – Majd tovább vagdosta a nagy, színes M-betűket.

            - Ugyan már, nincs itt min lelkizni! – rikkantott Robi, és megpörgette ujján a kosárlabdát. – Azt kell nézni, hogy ez a kiscsóka hogy legyűre azt a nagypofájú Dömét. Láttátok, mekkora sallert nyomott be neki?

            A tanárnő ezek után még bizonytalanabbul roskadt le a székére, és a következő lyukasórájában tárcsázta Szabados Árpád telefonszámát.

 

            - Elnézést, hogy miattam kellett idefáradnia. – szabadkozott Szabados, és kinyitotta a presszó ajtaját Judit előtt. A legbelső sarokban lévő asztalhoz vezette, kihúzta előtte a széket, majd maga is helyet foglalt. A bőrtáskáját ezúttal a szék mellé helyezte, le a földre. – Vagyis a fiam miatt.

            - Mit mesélt Márkó a történtekről? – vágott rögtön a dolgok közepébe a tanárnő.

            - Ööö… Milyen történtekről? – kérdezte zavartan a férfi. Kezébe vette a fogpiszkáló-tartót, kivett belőle egyet, majd visszacsúsztatta. – Egyébként: Mit hozhatok?

            - Ugyan, hagyja csak! Nem azért jöttem, hogy fogyasszak, hanem hogy beszélgessünk. Márkóról.

            - Igen, igen, Márkó… - Árpád rendkívül zavarban volt. – Bocsánat, nekem mindenképp innom kell egy kávét. Rettentő zűrös napom volt.

            A férfi felpattant, odament a pulthoz, majd egyik kezében egy csésze feketét, másikban egy süteményes-tányért egyensúlyozva tért vissza az asztalhoz.

            - Kókusztekercs. Szereti?

            - Igen, nagyon! – mosolyodott el Judit, a mai délutánon először.

            - Ne haragudjon, hogy ezt a helyet ajánlottam, de nem lett volna jó Márkó jelenlétében beszélgetni, róla.

            - Persze, megértem, ám… Ne haragudjon, nem kell válaszolnia, ha kínos a kérdés, de… Mi van az édesanyjával?

            - Az… édesanyjával?

            Mialatt Judit magába tömte a kókusztekercset, megtudhatta a Szabados család tündöklésének és bukásának rövid történetét. Az apa mesélt az anyáról, aki október utolsó hetében döntött úgy, hogy nemes egyszerűséggel lelép otthonról. Otthagyva csapot-papot, férjet-gyereket.

            - Még csak egy cetlit sem írt arról, hová megy, kivel megy. Egy sms-t küldött csak, hogy neki elege van, elmegy, örökre, ne keressük. Érti? El tudja képzelni, milyen érzés volt ez nekem? Pláne a gyereknek? Akinek persze mindezt én mondtam el. Mert a saját anyjának nem volt hozzá mersze.

            - Most már értem az őszi rossz jegyeket és beírásokat is – hajtotta le a fejét a tanárnő.

            - Képtelen volt az iskolában elviselni a folyamatos gúnyolódásokat, és nemcsak a gyerekek, de a tanárok részéről is odavetett megjegyzéseket. Képtelenek voltunk ott maradni, abban a lakásban, kénytelenek voltunk gyökeresen váltani. Nagymamám lakott itt a faluban, az ő régi házába költöztünk be múlt héten. Amúgy, - emelte tekintetét Árpád Juditra: - Milyen történtekről kellett volna mesélnie otthon Márkónak?

            - Á, semmiség. – legyintett Judit. – Igazából csak jobban meg szerettem volna ismerni önöket. Vegyük úgy ezt az egészet, - nevetgélt zavartan, - mint egy villám család-látogatást.

            - Jó. Vegyük. A presszóban. – nevette el magát Árpád, és most, hogy végre kiöntötte a szívét, ő is rendelt magának egy süteményt.

Folyt. köv.