Palackposta 1. - Egy üveg úszott...

Mind mocskos állatok! - Nem ér ennyit egy férfi sem - Egy üveg úszott az irányába - Bús düledékeiden Husztnak romvára - Álmodozó sorok egy sosem látott fiúnak - Hol van Huszt? Ukrajnában!

Petra a folyóparton állt és eszméletlenül szenvedett. A világvége-hangulat oka természetesen: a Nagy Ő. Igazi nevén a Szekeres Andris, aki előző este – szokásához teljes mértékben híven – magasról tojt a lányra, és – ismét csak szokásához híven – valamelyik dögös falusi libát fűzte, ezúttal épp azt a kis ribancot, a Major Évit.

- Ezek a férfiak! Mind mocskos állatok! - mondta ki hangosan Petra a benne rejlő szavakat, melyek valójában az anyja szavai voltak. Neki mondjuk Petra iszákos apja, majd vadbarom nevelőapja miatt valóban volt oka a fenti következtetésekre. Ám Petra olyan túl sokszor nem csalódott még életében, csak az utóbbi időben keserítette meg az életét az Andris iránt érzett totálisan reménytelen szerelme.

- Beleugorjak? - kérdezte magától totál erőtlenül, a Tisza piszkosbarna hullámait bámulva. Valószínűleg egy pillanatra sem gondolva komolyan a lehetőséget

Amint ott üldögélt, és az öngyilkosság különböző, egyre horrorisztikusabb módjain merengett, úgy mint maroknyi altató, kiugrás a falu legmagasabb épületének a tetejéről (ebből amúgy max. egy lábtörés lehetett volna) vagy esetleg...

- Á, mindegy, nem ér ennyit egy férfi sem, különösen nem az a szemét, az a köcsög... - A további szavai bőgésbe fulladtak.

Egyszer csak a könny-fátylon át valami különöset pillantott meg. A víz felszínén egy nagyon oda nem illő tárgy lebegett. Petra uszadékfákhoz szokott, az ár gyakran sodort a partra öles méretűeket is. Ez viszont jóval kisebb volt, és megcsillant rajta a napfény.

- Mi a franc? - bukott elő belőle, és lépett néhány tétova lépést a Tisza pereme felé. Most már világosan látta: egy üveg úszott az irányába. Igen, ez egyértelműnek látszott: nem csak úgy simán sodródott, hanem mintha kifejezetten a lányt célozta volna meg, egyenesen felé tartott.

Petra türelmetlen lány volt, nemcsak azt nem bírta kivárni, hogy megakadjon rajta végre a Szekeres Andris szeme, hanem azt sem, hogy a palackot a hullámok kilökjék a partra. Lerúgta magáról félretaposott flip-flop papucsát, és hiába volt hűs a talpának meg a bokájának a víz, begyalogolt a kavicsokon. Mohón ragadta meg az üveg nyakát, és kirántotta a vízből.

Miközben kilépdelt a partra, kihúzta a dugót a zöldes színű borosüvegből. Döbbenete még nagyobb lett, mikor észrevette, hogy ha dzsinn nem is, de egy papírdarab van a belsejében. - Palackposta! - örvendezett, mint utoljára kábé hétévesként, mikor megkapta élete első és egyelten Barbiját, és megpróbálta a cetlit valahogyan kirángatni. Fejjel lefelé fordítva az üveget nem hullott ki, az ujjai meg nem fértek be annak szűk nyakán. Fellelkesülve kutatott némi segítség után, lévén az ember gondolkozó és eszközhasználó lény, és hamarosan talált is egy vékony ágat, amivel be tudott nyúlni. A bot hegyes vége beakadt a papírosba, így ki tudta rángatni.

Türelmetlenül bontotta szét a megsárgult lapot. Egy régi fajta kockás füzetből tépték ki, és egy név meg egy cím állt csak rajta, semmi más: Petrov Alex, Huszt, Ivana Franka 31. Petrának fel sem tűnt a név oroszos csengése, a Huszt szó ragadta meg, és felderengett valami az irodalomóráról, amikor Irén néni fátyolosan unalmas hangján darálta a félig alvó társaságnak, hogy: „Bús düledékeiden Husztnak romvára megállék...” A lánynak mindenféle romantikus képzetei támadtak középkori hercegkisasszonyokról és hős lovagokról, nem törődött ő azzal, hogy „Hass, alkoss, gyarapíts!”, csak a szerelemmel.

Hazarohant, flip-flop papucsával végigcsattogva a falu egyetlen aszfaltos útján, berontott a házba, szerencsére senki otthon, kitépett egy lapot a füzetéből, a vonalasból, a magyarból, ha már ugye Kölcsey. És már rótta is az álmodozó sorokat egy sosem látott, sosem ismert fiúnak, Alexnek. Mert hát az egyértelmű, hogy a sors egymásnak rendelte őket, ha már így összetalálkoztak ők ketten, Petra és a palackposta.

  Gyöngybetűit akárki megirigyelhette volna, Irén néni tuti kitűnőt adott volna a fogalmazásra is. A gyengécske tanuló, mindig épphogy csak közepes-elégséges Petra a tanára kedvéért sose tett még így ki magáért, bezzeg most az ismeretlen fiú kedvéért! Ez a valódi motiváció, nem az irodalomjegy. Még a legújabb Rexona dezodorából is fúj rá egy kis permetet, hogy tökéletes legyen az összhatás.

A postára is sietve szedte a lábát, kért a szemüveges Julika nénitől egy borítékot, rögvest megcímezte, és sürgetően nyomta a hivatalnok orra alá a levelet, hogy most aztán azonnal tessék elküldeni.

- Elsőbbségivel? - kérdezte unott hangon a vénkisasszony Julika, és a lány szinte kiáltotta vissza, hogy igen, naná, nemhogy holnap, de akár egy óra múlva szeretné már Alex kezében látni az irományát. - És mi az irányítószám? - kérdezte monoton hangon Julika néni, és Petra ekkor fogott kicsit vissza a lendületből. Fogalma se volt róla, a postáskisasszonnyal együtt keresgették az irányítószámos könyvben, a lány szinte tépte a lapokat, de Husztot egyikük sem lelte benne. Petra gyomra már remegett az idegtől. - Te, Ica, - kiáltott valahová hátra, a messzeségbe a nő, - hol a francba' van az a Huszt?

- Ukrajnában! - röhögött vissza Ica, előrejőve, megmutatva nagydarab valóját országnak-világnak, Petrának. - Kárpátaljai a levelezőtársad? - mosolygott rá a lányra, és a nemzetközi jegyzékben már ő keresett rá az irányítószámra. Petra szeme előtt köd lebegett, bábuként nyújtotta oda a pénzt, ami bizony, lévén külföldi a küldemény, jóval több volt, mint amire számított, majd kiszédült a postahivatalból, és most már nem csattogott az a flip-flop az aszfalton.

Folyt. köv.