Popsztár 2. - Az istenkirály

Magával ragadott a régi érzés -  Az a hang, fény, hangulat! - Ott áll az istenkirály - Nem ezt a szerepet játszom - Idegesíti, hogy nem ismerem fel - Egyszerűen csak: Tamás

 

      Sok év eltelt az első kazetta és az első koncert óta, kicsit ki is radíroztam őt magamból, de egyszer egy kollégám-barátom a neki kölcsönadott pendrive-ra nemcsak a fordításokat másolta rá, hanem az ő egyik koncertalbumát is. Kíváncsiságból belehallgattam, és újra magával ragadott az a régi érzés. Érezheti az ember magát felnőttként is kamasznak?

            Ezek után a büféknél látom meg. Lángosért áll sorba. Az előtte álló nő tök pofátlanul hátrabámul rá, közvetlenül bele a fejébe. Ő pedig tök nyugodtan néz vele farkasszemet. Furcsa így látni: zselé helyett a víztől kócosan égnek álló tincsek, bőrdzseki helyett úszónadrág, az elmaradhatatlan bakancs helyett pedig flip-flop.

            Az az Aréna-koncert! Sajnos a legvacakabb helyre tudtam csak jegyet venni, aranyárban mérték ezeket nála, ráadásul a másodperc törtrésze alatt elfogytak az „early bird”-ök. Fent ültem, egy távoli sarokban, onnan Tomi hangyányi méretűnek látszott, a kivetítőt bámultam végig, arra gondolva, hogy otthon a gépemen jobban látom őt, mint itt, de az a hang, fény, hangulat! Senkit sem érdekelt, hogy ülőhely, a székek előtt vagy rajtuk táncoltunk ugrálva, és üvöltöttük együtt, hogy „Zúdul a vérem!”.

            Úgyis éhes vagyok. Egy életem, egy halálom, irány a lángosos!

            Mire odaérek, ő már rendelt egy sajtos-tejfölöset, amit nem visz magával a gyékényhez, hanem odaáll enni az egyik narancssárga pulthoz. Déli harangszóra kordul az emberek gyomra, mindegyik pult foglalt, egyszerűen kénytelen vagyok vele szemben helyet találni.

            - Jó étvágyat! – biccent felém, én ezt csak egy szolid bólintással viszonzom. Hogy lehet a lángost szépen enni? Úgy, hogy az ember ne legyen nyakig olajos? Hogy ne bűzölögjön a szája a fokhagymától? Végül is: kit érdekel? A lángos isteni, velem szemben pedig ott áll az istenkirály. Ajkai szélén egy kis tejföllel.

            Három nő lép oda a pultunkhoz, szalvétát dugnak az orra alá, hogy oda írja nekik: Szeretettel, Tomi.

            Amikor vihogva elpályáznak, kérdőn pillantok rá. Ő szabadkozva, kicsit lesajnáló tekintettel vonogatja a vállát, szinte mentegetőzik, amiért megzavarták az ebédemet. Miatta. Hát igen, mondja némán, ilyen a sztárok élete.

            Nem megyek bele a játszmába, csak azért sem, továbbra is csodálkozva nézem rá, tágra kerekített szem, széttárt kéz, testbeszéddel jelzem, hogy fogalmam sincsen, mi volt ez az egész.

            Szemöldökét meglepődve vonja fel, kicsit méreget, majd kezet nyújt felém, és bemutatkozik: - Varga Tamás. – Amikor hozzám ér, úgy csap belém a villám, mint mikor Atival csókolóztam a gólyabálon. „Mikor a bőröd hozzám ér…” Harmadik album, ötödik szám.

            - Júlia. – Alig tudom kimondani a saját nevemet, a torkom száraz, a magamba tömött lángos erről mit sem tehet.

            Szerintem azt hitte, majd felkiáltok, hogy Áhá! Juj! Hú! Esetleg úgy reagálok, hogy Szóval te vagy az! Most már megvagy! De nem, nem és nem. Nem ezt a szerepet játszom. Nehéz, de elhatároztam: végigcsinálom.

            - Ne haragudj, nem értettem, - pillantok rá tettetett higgadtsággal, - hogy is hívnak?

            Látom, baromira idegesíti, hogy nem ismerem fel. Tucatnyi szólólemez, számos teltházas Aréna-koncert, dal, előadó, klip vagy koncert, valamelyik kategóriában évente minimum egy zenei díj az övé. Megosztó személyiség, vagy imádják, vagy utálják, de tény, hogy nevét az egész ország ismeri. Engem kivéve – látszólag.

            - Tudod, én vagyok a… - Tudom! Sikítanám legszívesebben. A Tomi! – Tamás. Egyszerűen csak: Tamás.

            Folyt. köv.