Évforduló

Szélesre tárta az ajtót - Magasba rántotta a szemöldökét a meglepetéstől - Kinek akarsz te tetszeni? - Ma van az évfordulónk! - Én is meg akartalak lepni - Egyszerűen elfelejtette - Vajon mivel érdemelte ezt ki?

     

   Anna szélesre tárta Csabi előtt a bejárati ajtót, de lecövekelt a küszöbön.

            – Nem engedsz be? – morgott a férje. Bal kezében aktatáska, a jobban laptop-táska. – Szeretném lepakolni a cuccaimat.

            – Na? – kérdezte a nő, továbbra sem tágítva az ajtónyílásból. Pilláit rebegtette, haját hátravetette, illegette magát, megpördült párszor…

            Amióta együtt voltak, Annának mindig is sima, hosszú, sötétbarna haja volt, amit ritkán engedett ki. A házimunka meg a gyerekek miatt inkább lófarokba fogta vagy kontyba tűzte fel. Fodrászhoz sose járt, Csabi szerint az felesleges pénzkidobás, igaz, ő havonta nyíratta fel a magáét. Anna évente egyszer átment az anyjához, aki pár centit visszavágott a végéből és kész.

            Most viszont: egy árnyalattal sötétebbre festett haj, étcsoki szín, ahogy a fodrász mondta, legalább húsz centivel rövidebb haj, lépcsőzetesre vágva, a vége loknikba sütve.

            Csabi magasba rántotta a szemöldökét a meglepetéstől.

            – Kinek akarsz te tetszeni? – áradt a férfiből a gyanakvás.

            –  Szerinted mégis kinek? Gipsz Jakabnak, ő az új szeretőm. – Csabira pillantva Anna látta, hogy nagyon nem veszi a poént. – Neked, te süsü! –, hajolt a férjéhez közelebb, így az megláthatta tussal feketére húzott szemét, vérvörösre rúzsozott ajkait.

            Anna sohasem sminkelt. Mégis kinek festette volna ki magát? Az óvónő, a postás vagy a boltosok kedvéért?

            – Nekem jobban tetszel, ha természetes vagy.

            – Hiszen ma van a 15 évfordulónk!

            – Persze, persze… – hümmögött Csabi, miközben még mindig a küszöbön toporgott. Aztán megakadt a tekintete a libbenő, tűzpiros ruhán. Anna a mai különleges alkalomra rendelte.

            Amúgy a ruháit többnyire turkálókban vette. Minek is egy főállású anyának csinos ruha? Hová venné fel, a gyógyszertárba vagy az újságoshoz? A hétköznapokra tökéletes a póló-farmer kombó.

            Ez viszont? Fedetlen vállak, kivillanó combok.

            – Nagyon kurvás. Felvehetted volna inkább azt a zöld hosszú ruhát, amit nemrég vettem neked.

            – Nemrég? Csabi, azt várandósan hordtam utoljára! És annak már vagy hét éve!

           Öt perc múlva Anna hosszú zöld ruhában jött lefelé a lépcsőn. Közben zsebkendővel törölgette arcáról a felesleges pirosítót.

            – Én is meg akarlak lepni téged ebből az alkalomból – pillantott rá a férje elégedetten. – Elmegyünk vacsorázni. Foglaltam asztalt kettőnknek. – Kijelentő mód, pont a mondat végén.

            Amikor Anna indulás előtt beugrott még a fürdőbe, meghallotta, hogy Csabi valakivel telefonál. Résnyire nyitotta az ajtót. Igen, ő, a feleség hallgatózott. Kihallgatta a férjét.

            – Két főre. Igen. Ablak mellé, ha lehet. Tíz perc múlva ott vagyunk. Viszhall!

            – Aha. Meg akart lepni. Lefoglalta az asztalt. Ugyan már! – pityergett egy sort Anna a vécédeszkán ülve. – Egész egyszerűen elfelejtette az évfordulónkat. – Jó sokáig nyomta utána a vécé öblítő-gombját.

            Óbuda egyik legmenőbb étterme, Csabi elegáns öltönyben, nyakkendővel. Színpadias meghajlással engedte előre feleségét. Anna akár elégedett is lehetett volna, csakhogy mindig is utálta az olyan helyeket, ahol viselkedni kellett, sosem tudta, melyik kés mire való, melyik pohárból mit kell inni.

            A puccos óbudai étteremben a pincér odavezette őket a sarokban álló asztalhoz. Csabi udvariasan kihúzta az egyik széket a feleségének, de ő maga még nem foglalt helyet.

            – Bocsáss meg egy pillanatra, még be kell ugranom a bankba. Rendelj addig magadnak egy italt!

            Ablak melletti asztal. Anna résnyíre elhúzta a függönyt, így pont meglátta, hogy Csabi nem a bankba megy be, hanem a szomszédos ékszerüzletbe. Zavarában gyorsan visszarántotta a függönyt, és egy lendülettel lehajtotta a narancslevet.

            Amikor a férfi visszatért, Anna, rögtön a dolgok közepébe vágva, elővette azt a fotókönyvet, amit az elmúlt 15 év közös fényképeiből állított össze. Rengeteg munkája volt benne, sok óra válogatás, éjszakákba nyúló szerkesztés… Csabinak öt percbe sem telt átlapozni. Majd az aktatáskájába süllyesztette a fotókönyvet, és elővett onnan egy apró ékszeres dobozt.

            – Én is készültem ám valamivel. – Anna arcán a meglepetés legapróbb jele sem látszódott, de ez a férjének fel sem tűnt. – Csukd be a szemed! – Anna megérezte a fém hűs érintését a nyakán. – Most már kinyithatod! – Vékony arany-nyaklánc, apró medállal. Egy négylevelű lóhere.

            Anna mindig is utálta az aranyat, soha nem is hordott arany-ékszert, mert kiütést kapott tőlük. Ezt elvileg Csabi is tudta, hiszen ezért lett anno az ő jegygyűrűje ezüst, míg a férjéé annak arany mása. És ez a lóhere…

            – Hogy szerencséd legyen az életben – mosolygott rá a férfi. – Anna egyáltalán nem volt babonás, hidegen hagyták a fekete macskák és a szerencsepatkók. Szerencse. Ezt a szót soha nem tudta értelmezni. Abban hitt, hogy az ember mindenért megdolgozik, és ami történik vele, az a gondolatainak, tetteinek egyenes következménye.

            Vajon mivel érdemelt ki egy arany lóherét? És mivel érdemelt ki egy olyan férjet, aki nem figyel rá? Aki elfelejti, hogy a felesége allergiás az aranyra? Aki nem ismeri őt annyira, hogy tudná: nem hisz a szerencsében? Aki hazudik? Aki szemrebbenés nélkül eljátszik egy ilyen színjátékot?

           Vége