Popsztár 3. - Írni fogok egy dalt

Nekem énekelt - Ez életem egyik legmeghatározóbb élménye - Meghívhatlak? - El ne ájuljál már! - Viszonylag ismert vagyok - Tudom ám, ki vagy! - Mint egy ember -  Írni fogok erről az egészről egy dalt

A legnagyobb élmény mégiscsak a tavalyi fesztivál volt. Érett nőként, tini lélekkel. Több mint kétórás mega-áradat. Nekem énekelt, nekem táncolt. Hullámzott a tömeg, vele hullámzottam én is. A hang hullámai pedig elvittek oda, ahová remélni se mertem, hogy valaha is eljutok.

            Szinte végig csak a kezét nézem, nem merek rátekinteni. Ezek az ujjak, ezekkel tépi úgy a gitárt. MÁR nincs rajta jegygyűrű. A teste masszív, izmai pici megrándulnak, ahogy a szájához emeli a lángost. A borostája egyre sajtosabb és tejfölösebb.

            Az utolsó harapás utánra szedem össze magamat annyira, hogy a szemébe merek nézni. Atyaisten! Ezt a kékséget! Ezek a szemek néztek le rám a szobám faláról a kilencvenes években. Akkor poszterről – most élőben, tőlem egy méterre.

            Ha semmi más nem történik a továbbiakban, akkor is ez életem egyik legmeghatározóbb élménye!

            De történik.

            - Uh, ez után a meleg és sós után kívánok valami hűset és édeset. – mondja csak úgy magának. Én meg téged kívánlak! Mindezt persze csak magamban kiáltom. Hangosan nem mondok semmit, csak nézem elmerülve azt a kékséget. Menj csak, fagyizzál, jöhet a többi rajongó, folytatódat az autogram-gyűjtés. – Meghívhatlak egy fagylaltra?

            Körbenézek, ezt most tőlem kérdezte? Komolyan? Nehéz elfojtani a mosolyt, pedig legszívesebben szélesen vigyorognék, és ugrálnék örömömben.

            Hé, hűt le egy hang ott legbelül. El ne ájuljál már tőle, hogy az ország egyik legismertebb énekese pár száz forintot és plusz öt percet szán rád az életéből! Pedig én ájuldozom, de némi hatásszünet után csak annyit válaszolok:

            - Ó, igen, köszönöm szépen.

            Sorban állunk a fagylaltosnál, ő, azaz Ő és én. Minden fej felénk fordul, persze főleg felé, de engem is méregetnek, vajon ki lehet ez az ismeretlen csaj ezzel a pasival. Odaáll mellénk egy fiú, a torkát köszörüli, jelezve, hogy szeretné megszólítani Tomit. Na, mondom magamban, megint aláírás-osztogatás következik, de:

            - Ne haragudj, de én most… - mutat rám, arra utalva, hogy ő most velem fagyizik, és ebbe a térbe nem engedne be mást. A srác ezt tudomásul véve távozik, én pedig ismét kérdő tekintetemet emelem rá. – Én… Ööö… Tudod, viszonylag ismert vagyok.

            - Ó, igazán? – És direkt nem kérdezem, ki vagy te, miről vagy ismert, miért ismer az egész strand, az egész ország. Ő vár egy kicsit, majd mivel nem érkezik irányomból se kérdés, se semmi, elkezd beszélni mindenféle semleges témáról a Balatontól a lángoson át az időjárásig. Én meg tudatosan csak rövid válaszokat adok neki, igen, én is így vélem, szerintem is, hát persze, ó hogyne…

            Szépen, lassan nyaljuk a fagyit, közben szépen lassan lépdelünk a part felé.

            Biztos nem ezt szokta meg. Vagy ujjonganak, vagy köpködnek a jelenlétében. Én meg elmesélem, miért szeretem az udvari strandot jobban, mint a füredit, és elmondom, hogy én nem nyaralok a Balatonnál, hanem dolgozom, csak most szabadnapos vagyok, meg arról is tájékoztatom, hogy állítólag még két napsütéses nap adatik meg nekünk, aztán zivatarok jönnek.

            Mire mindkettőnk fagylaltja elfogy, úgy döntök: megkegyelmezek neki.

            - Tudom ám, ki vagy, hé! – nevetek rá, és ezzel feloldom a köztünk lévő feszültséget. De így mégse vagyok számára az az átlagos fan, aki még a seggét is képet odatenni egy autogramért. Meg is említem neki, hogy láttam az iménti jelenetet, és hogy mennyire vicces volt.

            - Inkább szánalmas. Annyi nő kért már tőlem a mellére aláírást, hogy szinte immunissá váltam erre…

            - Ó, szegény, de sajnállak. – és persze arra gondolok, mi lenne, ha én is felhúznám neki a bikini-felsőmet.

            Leül a gyékényre, ahol nemrégiben még a magazint lapozgatta. A címlapján épp az ő botrányos válásáról harsognak a főcímek. Int, hogy telepedjek le én is, miközben ő szedi össze a holmiját. Odaheveredek mellé, és tovább hergelem.

            - Sokak szerint egy arrogáns, felsőbbrendű pöcs vagy.

            - És? Szerinted is az vagyok? - húzza le a szemüvegét, és végigmér a tekintetével.

            - Biztosan van ilyen álarcod is. – vonogatom a vállamat.

            - Nekem most mennem kell. – rakja el a magazint, sodorja össze a gyékényt. A gyepen fekszem, birizgálják a bőrömet a fűszálak. A szemem sarkából figyelem, ahogy pakolászik. Nagyon nem olyannak tűnik, mint egy popsztár, sokkal inkább: mint egy ember.

            - Akkor hát: sok sikert! – puffogtatok el egy klisét, és legszívesebben a part kövébe verném a fejemet érte.

            - Meglehet… - kezdi, vállán sportszatyorral, indulásra készen. Felsandítok rá. – Az is lehet, hogy írni fogok erről az egészről egy dalt. – Mutat körbe, a vízre, a Balatonra, a strandra – és rám.

            Balatoni lány. A 2019-es új lemez hetedik dala lett.

 Vége