Kezdjetek el élni! 3. - Míg meg nem találja

Végre mert a szíve szerint dönteni - Itt marad addig, míg meg nem találja - Egyik sem az ő embere - Igazán élvezni az életet - Milyen helyes!

   

         Kata Balatonfüreden szállt át buszra, vidáman suhant a kis falvakon át, de amikor feltűnt a következő tábla (Balatonliget), elfogta az idegesség.

            Félszegen szállt le a falu központjában. „Vajon hányan lakhatnak itt, akik egyáltalán szóba jöhetnek?” Körülnézett. Két idős nénin és egy kismamán kívül senkit sem látott. Mégis, mire számított? Hogy felé fog szaladni egy jóképű srác, vörös rózsacsokorral a kezében?

            Kezdjen el kérdezősködni? Nem szabad kiadnia magát! Hisz Hegedűs más Gyöngyöt ismer. Szimpla turistának álcázva magát csigalassúsággal kezdte el körbejárni a falut. Délidőben beült a fogadóba egy rántott csirkére, és a terasz legtávolabbi sarkából figyelte a megszaporodott vendégsereget. Aztán persze rájött, hogy ide többnyire csak turisták járnak, nem egy csóró erdőlakó. Hát persze, a környéken kell keresni, nem bent a faluban! De köröskörül csupa turistaút, csupa erdő, az ösvényeken pedig az égvilágon senkivel nem találkozott.

            Hat órakor mélységes csalódással a szívében álldogált a megállóban a visszafelé induló buszra. Annyira örült annak, hogy végre mert hirtelen dönteni, a szíve szerint, hogy ilyen bevállalós volt. De mindez miért? Hogy megnézzen egy kedves, de unalmas Balaton-felvidéki falucskát?

            A telefonra először negyedórányi várakozás után pillantott. Majd 18.23-kor, aztán majdnem fél hétkor. Hol a csudában van már ez a busz?

            - Hát a kisasszony mire vár? - kérdezte egy fogatlan bácsi. Na, vajon mire? Egy buszmegállóban. - Ilyenkor már nem jön semmi.

            - De hát… - hápogta Kata. - A menetrend…

            - Az egy őskövület. A hatórási csak hétvégén jár. Már fél ötkor elment az utolsó - nevetett az apóka. Hát, ebben meg mi a vicces? És most mi legyen? Stoppoljak? Vagy aludjak itt a fogadóban? Vajon van-e elég pénzem rá?

            - Nincs már szabad szobánk, kedvesem - mosolygott a recepciós. Erre Katából előtört a sírás. - No, valamit csak kitalálunk.

            - Rózsika! Én már tudom is! - kiabált oda egy nagydarab férfi, dobozokat cipelve. - Azért nincs hely, mert itt ez a német turistacsoport. A Beus viszont pont most mondott fel. A hölgy szépen itt marad kisegítőnek, lesz szállása, ennivalója, meg egy kis zsebpénze is, mi meg nem rokkanunk bele ennyi vendég kiszolgálásába.

            Kata tehát reggel fiú-keresőbe indult, estére meg mindenes lett belőle. Ágynemű-húzás, svédasztal, csomag-cipelés… Megérte. Teli has, puha párna, tiszta ágynemű. Beus volt kuckójában a poszterekről Fluor Tomi meg Lady Gaga vigyorgott rá.

            Álma mély volt és nyugodt. Virradatra már tudta is, mit fog tenni. Itt marad addig, míg meg nem találja Hegedűst.

 

            Akárhogyan is próbálkozott, sehogy sem került közelebb céljához.

            Először a hegedűvel kezdte, az tűnt a legszűkebb keresztmetszetnek, a kérdéseket igyekezett a lehető legártatlanabbul feltenni. A recepciós Rózsika néni a faluban mindenkit ismert, és mindenről tudott, arról is, hogy van-e a faluban zenész.

            - Hogyne! - Kata arca csak egy pillanatra derült fel. - Először is itt a Pista bá, aki kecskedudán játszik. - Komorulás. - Aztán van egy hegedűs is, - óriási vigyor, - hogy is hívják, Karcsi, azt a négygyermekes asszonyt? - Vigyor lelohadva. Tök mindegy a neve!

            - Más?

            - Hát, aranyom, talán a Zsiga el tud játszani néhány nótát a szájharmonikáján az ivócimboráinak…

            Lehet, hogy ez a Hegedűs nem veri nagydobra a tehetségét. Talán csak magának szokott muzsikálgatni. Fekete hajú, kék szemű fiú iránt érdeklődni mégsem mert.

            Más taktikához folyamodott. A kis padlásszobából figyelte reggelente a buszra várakozókat meg a boltba menőket. Ha ilyenkor meglátott egy esélyest, gyorsan ráírt Hegedűsre, mintegy lazán: „Hol vagy? Mit csinálsz épp? Hogy telik a reggel?” És amikor jött a válasz, hogy „heverek a fűben”, „meggylekvárt főzök”, vagy „túrázni indulok az erdőbe”, akkor Kata sorra pipálhatta ki a lehetséges fiúkat. A végén már az összes fekete hajú, kék szemű srácot, sőt, gyakorlatilag az összes fiút ismerte a faluban, de egyértelmű volt, hogy egyik sem az ő embere. Lehet, hogy Hegedűs Balatonligetet csak kamuból írta be?

            Közben szépen beszámolt neki arról, hogy épp „hogyan készül a következő dolgozatra”. Elég nehéz volt, hogy el ne árulja néha magát. Hogy nem Budapesten van épp, hanem Balatonligeten. Dolgozatírás helyett padlót súrol.

            Teltek a napok. Kata szép lassan kezdett lemondani arról, hogy küldetése sikerrel jár. Érdekes módon ekkor, hogy eltűnt belőle a görcsös akarás, kezdte el igazán élvezni az életet, hisz nem maradt más, csak a nyár, a napsütés és a fürdés - némi „kis” munkával kiegészítve.

            Ekkor jelent meg először a fogadóban az a fiú. Csodálatosan ragyogó reggel volt, amikor túrakerékpárján begördült a parkolóba, és teli hátizsákját becipelte az előtérbe.

            - Isten hozott, Zoli! - köszöntötte őt Rózsika néni. - Csak nem megint valami finomságot hoztál? - Kata épp a port törölgette, fél füllel hallgatva csak a beszélgetésüket.

            - De bizony, már érik a barack.

            - Mennyivel tartozom?

            - Egy mosollyal! - vigyorgott a srác, és már kerekezett is tovább. Hosszú copfja lebegett utána.

            - Isteni! - harapott bele Kata a kínált mézédes gyümölcsbe. – Honnan hozza a barackot?

            - Ott lakik arra, - mutatta a néni, - vagy öt kilométerre innen. - Biztos a szomszéd faluban, Füzesen, gondolta Kata. Ott jók lehetnek a déli lejtők, itt a fogadó kertjében még csak aprók és zöldek a kajszik. – Múlt héten meggyet hozott, két hete cseresznyét. Nagyon jó ember - mondta Rózsika néni.

            És milyen helyes! Kata néhány percre elfeledte Hegedűst.

           Folyt. köv.