Számtalanszor 1. - Tizenkettő egy tucat

 Itt hat-ágra süt a nap - A piac magába szippant - Miért hívják Tulipánkertnek? - Gyerekkorom emlékei köszönnek rám - A szívemhez nőtt

Itt hat-ágra süt a nap

Fabódék mutatják felém a hátoldalukat. Sietős léptűek az emberek, besodor a tömeg a kapun. Hiába határoztam el, hogy kívülálló maradok, elvégre újságíró volnék; a piac magába szippant. Felvillanások jobbról-balról. Színes pillanatok. Zajok, mosolyok.

Ha felröppennék, mondjuk egy képzeletbeli helikopteren, mint egy biciklikereket, olyannak látnám föntről ezt az egészet. Az abroncsa a kör-út, középen egy terecske, hat sugár-út köti őket össze. Úgy látszik, itt hat-ágra süt a nap.

Nagy levegő, össze kell szedjem magamat, elvégre az ország legnevesebb magazinjától jöttem, rovatvezetőként. Itt és most nem az a dolgom, hogy felszínesen nézelődjek és elvarázsolódjak, hanem hogy riportot készítsek a nyári számba a Tulipánkertről.

Apropó: tulajdonképpen mi a csudáért hívják ezt a piacot épp Tulipánkertnek?

 

Tizenkettő egy tucat

1. Az orromat vezeti az illat, mintha egy hatalmas jezsámen-bokrot ültettek volna az egyik stand mellé. Bokornak azonban híre-hamva sincs, csak apró üvegcséknek. Illóolajok egymás hegyén-hátán, ki is választok egy nekem tetszőt. Jázmin!

2. A szomszédos bódé is az illataival csábít. Meg persze a látványával. Mintha sajtokat szeleteltek volna fel, de persze azonnal rájövök, hogy megcsalt a szemem, mert ilyen bordó meg fekete meg kék színű sajtot nem láttam még soha. Nem is enni-, hanem tisztálkodnivalók ezek a szeletek. Kecsketejből készült szappanok. Nekem egy körömvirágos a kedvencem.

3. Néhány pulttal odébb gyerekkorom emlékei köszönnek rám, rég olvasott könyvek, szinte elfeledett mesék. Dehogy felejtettem el őket! Még ma is emlékszem Mosó Masa Mosodájára!

4. Egy szabadabb területen a földre rakták ki a portékát. Nem is fértek volna máshová ezek a régiségek. Öreganyám kredence, dédikém szuszékja. Azon a kiszuperált konyhaasztalon meg megfér egymás mellett a míves áru a giccses porcelánnal. Nem bírom itt hagyni azt a szomorú szemű mackót!

5. Egy dallam segít, hogy tovább induljak. Még az iskolás időkben tanultam ezt a népdalt. „Béreslegény, jól megrakd a szekered…” Szakállas férfi, furulyáján villámgyorsan mozognak az ujjai. Alacsony sámlin ül, körülötte mindenféle különlegesség, úgy mint tekerőlant, ütőgordon… Ez az apró tilinkó valahogy a szívemhez nőtt.

6. Mintha a távoli keletre érkeznék, a mellette lévő standon keretekre lógatva mesés ékszerek, gyöngyök, ezüstök. Egy olyan medált választok, amin egy kitárt szárnyú madár van.

7. Az egyik pult, mintha élő Milka-reklám volna. Pedig egyáltalán nem csoki kapható itt, csak a színe lila. Szerintem a tulajdonos kifosztotta Tihany levendula-mezőit. Ez a kis zsákocska a fürdőszobámba kerül majd.

8. Ha ezt a bódét az unokaöcsém látná! Lehet, hogy mégse volna szerencsés, mert akkor a kis kezébe venné az összes fegyvert. Vannak itt íjak, kardok, ezek talán még nagyok lennének egy négyévesnek. De egy pici bicskát azért kap tőlem.

9. Nem is tudom, a kézműveseknél melyik kancsót válasszam. Szépek a zöld mázas kerámiák, de még szebbek a kékkel írottak. Talán mégis inkább a natúr agyagszínt veszem meg.

10. Emitt egy asszony rokkát forgat. Pedállal tapossa, pörög a kerék. Azt hittem, ilyen már csak a mesében van. A nő azt mondja, Erdélyben tanulta, a gyapjút is ő maga festi. A fonalai tarka gombolyagokban sorakoznak a pulton, de lóg felakasztva néhány horgolt meg kötött kendője is. Azt hiszem, a legszebb ez a kékeszöld.

11. Egy hátsó stand csak azért vonz magához, mert megcsillan rajta a fény. A föld mélyének ezerféle ásványa: hegyikristály, ametiszt, tigrisszem… A hangulatomhoz most szerintem ez a türkiz illik.

12. A gyomrom megkordul, még jó, hogy ebben a hangzavarban ezt senki nem hallja. Egy nádtetős kis bódéban helyben sülnek a pogácsák, méghozzá kemencében. Juhtúrós-sajtosat választok.

És most elég! Telítődtem; a szemem a látvánnyal, a fülem a hangokkal, az orrom az illatokkal, a gyomrom az ízekkel. A táskám pedig tucatnyi vásárfiával.

Nem lehet bírni ezt a zsongást, ezt a pörgést, meg kell pihenni a „kerék” belsejében. A kis téren fapadok. Végignyúlok az egyiken, a deszkák éle a hátamba nyomódik. Ki tudja, mennyi ideig fekszem ott, amikor egyszer csak valami hív, hogy nyissam ki a szememet. Akkor eszmélek csak fel!

Körös-körül rengeteg virág, száz, ezer; sárgák, narancsosak, vörösek… Csupa-csupa tulipán.

Folyt. köv.