Számtalanszor 3. - Két szerelmes pár

A szívedet előre készítsd fel! - A nagy találkozás - Itt valami történt - Egyes egyedül - Itt van Ő - Két szerelmes pár - Számtalanszor

 

A hetedik te magad légy

- Tudod mit? - mondta a múltkor, - gyere vissza inkább jövő vasárnap. De készülj fel jól! Nem ám riporterként, hanem akár a mesékben. Tudod, hetedhét országon túl… Mint például a Kis hercegben. A szívedet már előre készítsd fel a találkozásra!

Hétfőn nem vettem meg a szokásos reggeli kakaós csigámat, és lemondtam a Light Coláról is.

Kedden narancsos arcpakolással kényeztettem a testem.

Szerdán kiültem az erkélyemre, és egy puha takaróba burkolózva aludtam el.

Csütörtökön félretettem minden haragomat, és békülős levelet írtam a bátyámnak, akivel több éve nem voltam hajlandó szóba állni. Igaz, még nem válaszolt, de anyu már vigyorog, hogy talán leülünk végre egy asztalhoz…

Pénteken beraktam a világ legjobb rock-együttesének legjobb cédéjét, és maximum hangerőn üvöltöttem az egészet végig. Szegény szomszéd néni!

Szombaton három romantikus filmet néztem meg egymás után. Egy százas csomag papírzsepinek annyi…

Vasárnap pedig: A nagy találkozás!

Szivárványszínű virágcsokor a kis asztalka közepén. Állítólag nem az én kedvemért. Állítólag ott volt ez már múlt héten is.

Itt valami történt. Én már nem csupán újságíróként vagyok itt. Beszélgetünk, de nem én, vagyis nemcsak én kérdezek, hanem ő is. Szóbeli sakk-játszma.

A végére viszont patthelyzet alakul ki. Nem is tudom, miért. Talán egy vállrándítás, talán egy nem odaillő kifejezés az ok? Félbehagyott mondattal búcsúzunk.

 

Egyes egyedül

Hogy ezt az elmúlt hetet hogy bírtam ki, arról fogalmam sincs. Puszta gépezetként léteztem. Reggel keltem, mert kellett, nyomkodtam egész nap a billentyűket, valószínűleg ettem és ittam is valamit, de hogy mit, azt már nem tudom felidézni. A napi rutinfeladatok talán arra voltak jók, hogy eltereljék némileg a gondolataimat erről. A Tulipánkertről. És Róla.

Hogy tudok ezentúl így élni? Erről sincs fogalmam.

Odakinn szakad, én mégis nekivágok az útnak. Áthatolhatatlannak tűnő zápor-falon török át a kocsimmal. A piacnál kiszállva az arcomba vág az eső. Én, íme, itt vagyok!

Csak kóválygok össze-vissza, bolyongok a bódék között, alig néhány nyitott ki, egyáltalán, alig vannak itt emberek! Teszem a már-már rutinos köreimet, szinte tudatosan húzom-halasztom az időt, hogy minél később érjek oda a középső térre, hogy minél később kelljen szembesülnöm a régóta sejtett igazsággal.

Az ő kuckója is zárva. A tulipánok földig hajolnak a vihar előtt.

 

Két szerelmes pár

Alig pitymallott, már nyitottam is ki a szememet. Madárcsicsergés. Rögtön az ablakhoz futottam, azt erősen remélve, hogy egy szem esőcseppet sem fogok látni odakint. Nem is! Még felhőt is alig.

Az autót messzebb tettem le a faluban, és gyalog sétáltam oda a piachoz vezető úton.

Hogyan is lassíthatnám le lépteimet, amikor a szívem odabent egy gyorsvonat sebességével dübörög?

A piac kihalt. Még, egyelőre. Most kezdenek csak szállingózni az árusok. A nagydarab kofa öklével törli ki a csipát a szeméből. Ellibeg mellettem egy lány, törékeny teste szinte megroppan a könyvek súlya alatt. A szél belekap egy rikítószínű anyagba, és egybeolvad a másik lány hullámos hajával. A vörös démon messziről küld nekem cuppanós puszit.

És ott van Ő!

Rozzant furgon a parkoló szélén. Szürke ing, amiből kivillan a jól ismert medál.

- Mondd, te számon tartod, hányszor is találkoztunk mi már?

- Az előző életeinket is beleszámítva? - nevetek. - Nos, ha csak a mostaniról beszélünk, akkor volt egy elsuhanás, egy megszemlélés, egy felszínes beszélgetés, és egy mélyebb. A múlt heti befuccsolt alkalmat ugye nem lehet itt megemlíteni? - Kérdőn néz rám. - Múlt vasárnap egy voltam a kábé tíz darab piaclátogató közül.

- Múlt vasárnap? De hisz akkor ömlött az eső!

- Aha. - bólogatok.

- Itt voltál?

- Ühüm.

- Bőrig áztál?

- Ja, ja. - A fejem meg sem áll.

- Ó, én meg az alatt otthon voltam a jó meleg szobában.

- Otthon? Hol van az neked? Hol élsz, és… - itt kis szünetet tartok. Nem akarok túl tolakodó lenni, de a lényegre akkor is kíváncsi vagyok. - … és kivel?

- Ejnye! - az ujjával fenyeget, mint amikor dádát ígérnek egy kisgyereknek. Egy ideig nem válaszol, de én akkor is tudni akarom. Elég volt a titkolózó pasikból! Elég a másodhegedűs szerepéből! Nem akarok többé mellékutca lenni! - Ha jól emlékszem, azzal kezdtük a beszélgetést, hogy hányszor találkoztunk eddig.

- Nekem inkább az volna a kérdésem, hogy hányszor fogunk még? - A szememben aggodalom. Magához von, és úgy szorít, mintha soha el nem akarna engedni.

- Ne félj, te kis csacsi! Számtalanszor!

Vége