Csilla-Mária

Az intézetből hamar kiemelt - Új nevet adtak nekem - Nem akartam otthon maradni - Fattyú - Te is olyan leszel, mint az anyád - Megtalálták az anyámat - Találkozni akartam vele- Hagyjam francba a múltat

Az eredeti nevem elképesztően ronda. Először meg se bírtam jegyezni, Rottenbiller, Rottenbacher, ilyesmik jutottak eszembe, de nem: Rottenkrantz, mintha egy rohadt gyümölcs volnék. Ráadásul ilyen keresztnévvel, mint Mária, anyám is Mária, én is az lettem, a korszak és a falu rendje, a család hagyományai, ha már nem nevelt fel, legalább vigyem tovább őt így.

Nem vittem, az intézetből hamar kiemelt egy először kedvesnek látszó pár, akik mindent azonnal titkosítottak, és új nevet is adtak nekem, szerintem gyönyörűt. Csilla.

A pár persze csak annak tűnt, az intézet vezetője előtt bűbájoskodtak, aztán gyorsan kiderült, hogy a a nevelőapám közönyös ember, a nevelőanyám meg rosszindulatú és hisztis. Sokszor odacsapott nekem tehetetlenségében, a nevelőapám meg csak nézte közben a tévét szó nélkül, mintha otthon se lett volna.

A mostohahúgom kis szőke fürtös angyalnak látszó ördög, akinek minden egyes csínytevéséért nekem kellett fizetnem. Rám fogta, hogy én törtem el a poharat, gondolkodás nélkül neki hittek. Először még próbáltam mentegetőzni, aztán már inkább önként tartottam a kezem vagy az arcom, mikor hová zúdultak a csapások.

Mostohabátyám, akit szintén örökbe fogadtak, bárcsak tudnám őt feledni, minden egyes zuhanyzásomkor betolakodott a fürdőszobába, és ott leskelődött. Egyszer mertem csak panaszkodni, hogy kukkol, és hogy ez nagyon zavar, hagyja már abba, de nevelőapám nemes egyszerűséggel kiröhögött, anyám meg azzal fenyegetett, hogy ha még egyszer meghallja ezt, mehetek vissza az intézetbe.

Nem akartam otthon maradni velük, de nem akartam visszamenni se az intézetbe. Nem tudom, jobb lett volna-e ott, annyi mindent hall az ember a drogosokká és prostikká lett állami gondozottakról, belőlem persze nem lett se drogos, se prosti, de ép ember sem, az biztos.

Sosem kérdeztem én korábban semmit az igazi szüleimről, pedig tudtam, hogy nem édes gyerekük vagyok, épp eleget hallottam tőlük a „fattyú” szót. A „büdös” jelzővel egyetemben. Eltemettem az egészet magamban, úgy csináltam, mintha nem érdekelne. De aztán mikor Dzseni elcsórt anyámtól egy ötszázast, és persze szokás szerint rám kente, jött az elejtett mondat, hogy: te is olyan leszel, mint anyád, az a tolvaj, börtöntöltelék.

Mindig is tudtam, hogy Mélykúton születtem, sokszor leírtam már, benne volt a személyimben, de akkor nyomozni kezdtem, kerestem a kórházat Mélykúton, az persze nem volt, csak a fogház.

Írtam nekik, jó ideig semmi válasz, kezdtem feladni a reményt, aztán egy nap jött a levél, hogy 1978. szeptember 25-én tényleg született ott egy leánygyermek, tényleg 3400 grammal és 54 centivel, de a neve nem Csilla, hanem Mária.

Heteken át tartott a kálvária, mindenféle hivatalok, ügyvéd, gyámügy... Aztán megtalálták az anyámat. És vele együtt a testvéreimet is.

Rottenkrantz Mária.

Találkozni akartam vele. A szülőanyámmal. Tudni akartam, milyen. Tudni akartam, miért dobott el magától.

Előtte napokig nem bírtam aludni. Azon a reggelen, mikor az idősek otthonába készültem, reszketett mindenem, kivert a víz. Nem maradt meg bennem az étel sem.

Aztán mikor megláttam, hihetetlen nyugalom szállt meg.

Mert ha még szép lett volna és kedves, akkor lehetne őt imádni, és készségesen elnézni azt az apró vétkét, hogy örökbe adott engem.

Mert ha még ronda lett volna, gonosz és rosszindulatú, akkor lehetne őt utálni, és könnyen lezárni magamról ezt az egészet. Örülni, hogy nem vele kellett élnem, mert nála még a nevelőszüleim is jobbak voltak.

De nem, ő pont az a középút volt, amivel nem lehetett mit kezdeni. Néha közönyös, csak nézett kifelé az ablakon, és nem tudtam, mi járhat a fejében. Néha felszínesen jópofizó, csevegett mindenféléről, a szomszédasszonyról, a kóbor macskákról, bármiről, csak ne kelljen felemlegetnie azt a több évtizeddel ezelőtti időszakot.

Az én anyám, rájöttem abban a pillanatban, nekem semmi. Nem érzek iránta se szeretetet, se gyűlöletet. Ott álltam vele szemben, és egy üres alakot láttam.

A végén meg sem kérdeztem tőle, miért taszított el. Már nem volt fontos.

Megköszöntem neki, hogy világra hozott. Elvégre neki köszönhetem az életemet, akármilyen is volt ezidáig. De vajon tudom-e egyáltalán, hogyan kell élni?

Ráadásul jöttek a testvérek is. Egy test, egy vér, anyámnak a ki tudja milyen apáktól megfogant, úton, útszélen kipotyogtatott gyerekei. Rottenkrantzok, meg mindenféle más vezetéknevűek, az ilyen-olyan apáktól.

Ők teljesen rám cuppantak. Én nem érzek irántuk semmilyen ragaszkodást.

Néha olyan, mintha a véremet szívnák, az eddigi elmulasztott évekért akarnának tőlem kárpótlást, mert ők mégiscsak az intézetben szenvedték végig a gyerekkorukat, nekem viszont megadatott egy igazi (igazi?) család.

Van köztük tisztes családanya, és lecsúszott alkoholista is. Az egyik mintha anyám kiköpött mása volna, a másik meg szabályosan szellemi fogyatékos.

Rám zúdítják minden gondjukat és örömüket, túláradóak, azt írják szeretnek, miközben pár hete találkoztunk csak először, van, akivel személyesen még nem is történt meg a kapcsolatfelvétel, csak levélben. Hogy szerethetnek valakit, akit nem is ismernek?

Eddig azt sem tudtam, ki vagyok és honnan jöttem. Ma már tudok valamit a múltamról, a gyökereimről, de egyáltalán nem biztos, hogy jó ez nekem.

Tele van az agyam adatokkal, a szívem lobogó érzelmekkel, és kétségekkel. Túl sok ez most! Hát kellett ez nekem?

Kellett persze, a gyökér megvan hát, de a korona az ég felé tör. Valami azt súgja, hagyjam a francba a múltat, és nézzek inkább a jövőbe.

Nézek, bele a fiam két szép szemébe. Én nem tudtam, milyen az, ha az embernek van anyja. Vajon képes leszek-e így ezt az érzést nyújtani neki?

Vége