Kezdjetek el élni! 2. - Nem élek!

Nem érkezett válasz - Valami megváltozott -  Nem élek! - Inkább maradok boldog az álmaimban - Végső csepp a pohárban

  

          A következő hét úgy telt Hegedűs számára, mintha álomban lebegett volna. Oda sem figyelt a madárcsicsergésre. Unottan ásított a Balaton láttán. Az orrát a lábához dörgölő kutyája fejét pedig eltolta magától. Maga mellé képzelte a szőke szépséget, a tenyerében igazgyöngyöt tartva. A fűben, a patak vizében, vagy akár éjszaka az ágyban is.

            A fiú tulajdonképpen semmire nem figyelt, ami kívül volt. Összekucorodva magába, befelé tekintett, és elég nagy űrt látott odabent.

            - A csudába, ez a lány ezzel a „magányos” szóval jól beletrafált!

            Vagy huszadjára nyomta meg az ENTER-t, hogy a világhálóra juttassa a mondatait: - Szia! Itt vagy? - Hogy vagy, kedves Gyöngy? - Ugye nem haragszol rám? - Nézem a tájat, és rád gondolok.

            De üzeneteire egész héten át nem érkezett válasz.

 

            Kata egyáltalán nem volt szőrös-szívű, aki úgy játszadozott az emberekkel, mint más a sakkbábukkal. Nem gonoszságból vagy érdektelenségből nem válaszolt Hegedűs leveleire. Egyszerűen azon az estén berakta a gépet a tokjába, besüllyesztette az ágya alá, hogy egy egész hétig elő se vegye. Tudatos média-leszoktató program: se net, se tévé.

            Ennek is volt köszönthető, hogy valami megváltozott az életében. Rögtön hétfő reggel megérzett ebből valamit, amikor felkelés után kitárta az ablakot, hogy beleszippantson a levegőbe, és orrát átható csatornaszag csapta meg. Útnak indulva az automatikusan fülébe dugott fülhallgatóját kihúzta, és a megállóban várakozva fülelni kezdett. Hangosan szuszogó kukásautó, mentőautó szirénájának vijjogása, egy felharsanó kocsi-kürt…

            - A jó édes anyádat előzd meg, te bunkó! - üvöltött egy sofőr, öklét rázva.

            - Dzsenifer, ne totojázz már! - rikácsolt egy asszony, magával húzva csupa rózsaszín kislányát.

            Kata önkéntelenül is összehúzta magát, és a fülhallgató is visszakerült a helyére. Az orrát viszont mégsem foghatta be. A mellette cigarettázó férfi a füstöt pont az arcába fújta.

            Kedden fuldoklott a szemétbűztől.

            Szerdán látta, hogy a kipufogó-gázban a fák levelei kornyadoznak.

            Csütörtökön nem tudta eltépni a fogaival a gumi-zsömlét. A klóros csapvizet sem bírta már meginni.

            Pénteken az egyetemen a keze automatikusan jegyzetelte a prof előadását, de ha valaki megkérdezte volna tőle, miről is van szó, nem tudott volna válaszolni. Filmként, kívülállóként nézte az aula nyüzsgő diák-tömegét.

            Szombaton fel sem ismerte képmását, a hófehér fogsoros fitness-lányt az edzőterem öltözőjének tükrében.

            Vasárnap a rock-kocsmában csak tettette a hangos kacajt. Semmiről sem szólt a beszélgetés, ment a pletyka, intrika, panasz-áradat... A szemüveges Gézu egyre közelebb húzódott hozzá a padon, bizonygatva, hogy nekik kettejüknek mennyi közös pontjuk van.

            - Semennyi! - üvöltött volna legszívesebben a fejébe, de inkább mentegetőzve a vécé felé indult. A tömeg vad tánca magával sodorta, egy bőrdzsekis alak a fenekébe markolt…

            Kata néhány perc múlva zokogva hasalt az ágyon otthon, és csak kispárnája hallotta, amit ismételget:

            - Nem élek! Nem élek! Nem élek!

 

            Új emberként ébredt álmából. Hirtelen gondolattól vezérelve szedte elő a gépét.     Hegedűs biztosan kiválót kapott volna a reakcióidejére, Gyöngy megjelenése után pillanatok alatt jelent meg a gépen az üzenet, nagybetűkkel és számtalan felkiáltójellel: „SZIA!!!”

            „Gyöngy gépel…” A lányban nyoma sem volt a múltkori indulatnak, ujjai nem csapkodták erőteljesen a gombokat, inkább csak lustán siklottak a billentyűzeten. Az első mondat rögtön ez: „Nem élek!” Aztán hosszú sorokon át az elmúlt hét történései, érzései, zárómondatnak pedig: „KÖSZÖNÖM!” Kata csak ezután látta meg, hogy az elmúlt hét napban Hegedűs hányszor kereste őt.

            A média-elvonási fogadalom ettől fogva meghiúsult. Érzések, gondolatok, tapasztalatok cserélődtek a neten. A szívek felolvadtak, elkezdődött egyfajta szem-felnyitogatás, tanulás, változás…

            Egyvalamit azonban szinte kínosan betartottak. Érzést, gondolatot igen, magukról információt szinte semmit sem. Egymás lelkébe mélyen beletekintettek, de Hegedűs még mindig egy szőke Gyöngyöt képzelt maga elé, Kata meg egy bajuszos népzenészt. Néha azért kíváncsian megeresztett egy kérdést, például a fiú külsejét firtatva.

            - Hajam olyan, mint a téli éjszaka, szemem meg mint a tenger. - Szóval fekete hajú, és kék szemű.

            Valami erőteljesen vibrált közöttük, de Kata rettenetesen félt. A csalódástól. Hogy Hegedűs a valóságban nem olyan, mint amilyennek ő elképzelte. - Inkább maradok boldog az álmaimban, mintsem boldogtalan a valóságban.

            A fiú ábrándjait sem akarta lerombolni, aki folyton az ő aranyló hajzuhatagáról áradozott. Ezért hát szépen fenntartották maguk között ezt az álombéli állapotot.

 

            Szép lassan érlelődött azért Katában, ott legbelül, hogy egyszer azért találkozniuk kellene nekik személyesen is. Persze. Majd. A vizsgák után. Addig még hátra van néhány előadással és szemináriummal teli hét, zárthelyiket és házi-dolgozatokat kell írnia… Tényleg, mennyi kényszer! Hegedűs mindig gúnyolódott, amikor Kata ezt a szót használta.

            - Mert persze neked semmit sem kell, igaz?

            - De. Ha felkel a Nap, nekem is fel kell kelnem. Aztán meg kell fürödnöm a patakban. Ha megérik a gyümölcs, le kell szednem. Ha kenyeret akarok enni, meg kell sütnöm. Ha koszos a gatyám, ki kell mosnom.

            - Jó, jó, elég!

            Dehogy volt elég! Egyre többet leveleztek, és egyre nehezebb volt a lánynak úgy lefeküdni, hogy másnap város és tanulás és unalom. A nap fénypontját jelentette számára a fiúval a levelezés, már nemcsak esténként, hanem szinte délutántól hajnalig.

            Egyik alkalommal Hegedűs felemlegette a kezdetek kezdetét.

            - Emlékszel, Gyöngy, minek a kapcsán ismerkedtünk meg?

            - Hát lehet elfelejteni Márti dalát?

            - Hatott, nem? Elkezdtél élni…

            - Mondjuk nem a Teszkóban veszem a gyümölcsöt, hanem a piacon.

            - Ez már valami! Apropó, nálam elkezdődött a cseresznyeszezon. Tudod, mit csinálok holnap? Szépen felmászok reggel a fa tetejére, és le se jövök onnan egész nap, csak tömöm a hasam.

            Ez a mondat volt a végső csepp a pohárban. Kata másnap ugyan elindult az egyetemre, de valahogy mégsem sikerült odaérnie. Amikor sétált lefelé a megállóba, magában dúdolta a dalt: „Kezdjetek el élni!” Aztán nem az egyetem felé vivő buszra szállt fel, hanem arra, amelyiknek a végállomása a Déli pályaudvar volt. Amikor ott kellett volna ülnie a docens dögunalmas előadásán, ő már a vonaton robogott a Balaton felé.

 Folyt. köv.