Maja és Marcell

De hisz ez csak egy csitri! -Nagyon jól megtalálta a hangot a nála alig fiatalabb tanítványaival - A tanácsára lenne szükségem - Rádöbbent, hogy vonzódik a tanítványához - A tanárt természetesen kirúgták - Szakadj le a tanárnőnkről! - Ebben én már nem hiszek - Szerintem nem rossz ránézni - Megsimította Maja mézszínű hajtincseit - A tanárnőnek nagyon jó a szíve - Most már szabad?

– Hé, te! – A kiáltás Maja háta mögött harsant, de ő ügyet se vetett rá. – Állj már meg, hahó! Nem mutattad fel a kártyádat! – A lány mosolyogva hátranézett, majd kopogó léptekkel ment tovább.

– Jóska bácsi, ő az új földrajztanár – nevetett az iskola legrégebbi bútordarabja, dr. Razovszky Béláné született Horcsek Ilona matematika és fizika szakos tanárnő. A portás nagyot nézett, még a szája is tátva maradt.

– Ez? – mutatott Maja után, akinek libbenő lófarka ekkorra már eltűnt a súlyos fakapu mögött. – De hisz ez csak egy csitri!

            Maja tényleg fiatal volt, mindössze 23 éves. Nyáron végzett a főiskolán, és néhány napja dolgozott élete első munkahelyén, a Mikszáth Kálmán Gimnáziumban.

            Lelkes volt és lendületes. Szeretett tanítani és jól akarta csinálni. Ezért rögtön azután,  hogy felvették a meghirdetett állásra, felvetette az ötletet az igazgatónak, hogy földrajz előkészítőt szeretne tartani.

– A földrajz a legnépszerűbb választott tantárgy az érettségin – magyarázta az iroda fekete bőrszékében ülve. – Itt pedig van előkészítő magyarból, matekból, idegen nyelvből, még történelemből is, de földrajzból nincs.

– Majácska, nézd – pillantott a lányra a szemüvege fölött az idős igazgató –, ugye tudod, hogy a tanker erre nem ad egy fillért sem.

– Nem baj. Megcsinálom ingyen. A szabadidőmben. Mondjuk hetedik vagy nyolcadik órában, ahogy be lehet illeszteni a végzősök órarendjébe.

– Én is ilyen voltam – gondolta az igazgató magában. – Pályakezdőként minden létező versenyre beneveztem a diákjaimat. Kirándulás, táborozás meg se kottyant. Mostanra elfáradtam. Hány évem is van a nyugdíjig? Kettő vagy három? Ennek a fiatal lánynak pedig még csak most kezdődik a szakmai élet. Így van ez jól, jön az új nemzedék, kell a vérfrissítés. – Nézzük csak – mondta, szemüvegét az orrára biggyesztve. – Mondjuk szerda hetedik óra?

 

            Az első előkészítő kicsit érdekesre sikeredett. Ott volt az A-ból néhány lány, a B-ből pár diák, a C-ből egész nagy csapat, de a D-ből csak egyetlen egy fiú.

– Marcell, ha jól emlékszem… – A fiú bólintott. Sötét, hullámos haj, nagy sötét szem. – Egyedül te? A többiek?

– Tanárnő, tudja, mi vagyunk a reálos osztály. A többiek a fizikát, a kémiát vagy az infót választják. Én viszont… – mutatott körbe, majd ujja megállapodott Maján. – Én ezt.

            Maja első alkalommal nem remekelt úgy, ahogy szerette volna. Elégedetlen volt magával. Túl szárazra sikeredett a vizsgatételek felsorolása és néhány általános tudnivaló ismertetése.

– Én nem ilyen vagyok! – csóválta a fejét, ahogy elhagyta az iskola épületét. Jóska bácsi intett neki, és már nem kérte tőle a kártyát.

            Ahogy telt az idő, az előkészítők hangulata is megváltozott. Maja belelendült, egyre változatosabb foglalkozásokat tartott. Laza volt a stílusa, és nagyon jól megtalálta a hangot a nála alig fiatalabb tanítványaival. Sokat szemléltetett, látszott rajta, hogy odavan a tantárgyáért, ráadásul gyakran csempészett humort is az órákba.

            Az eleinte visszafogott diákok szép lassan felbátorodtak, egyre többet kommunikáltak vele. A fiúk néha kétértelmű megjegyzéseket tettek neki hullámzó dombvidékekről meg tüzes vulkánokról, de Maja ezeket mind elengedte a füle mellett és csak nevetett rajtuk.

– Tanárnő, kér csokit? – dugta oda az orra alá a barna színű zacskót egyik alkalommal Marcell. – M&M-s! – Majának csak hazafelé ugrott be a szóvicc: Maja és Marcell. Talán már bánta is, hogy vett néhány szemet a drazséból.

            Egyik este Maja az ágyában feküdt. Apró kis garzon volt, amit egyedül bérelt. Éjjeliszekrényén fotó állt Patrikról. A párja, akivel az egyetem első évében ismerkedett meg, és az utolsóig kitartottak egymás mellett. Míg együtt tanultak, egy kollégiumban laktak, minden klappolt. Az utóbbi időben azonban valami megváltozott.  Maja Budapesten kezdett el tanítani, Patrik viszont visszament szülővárosába, Nyíregyházára, és a volt gimnáziumában lett biológia tanár. Néha chatteltek, alkalmanként telefonáltak, és csak ritkán találkoztak. Egyre távolodtak egymástól, és ez alatt nemcsak az őket elválasztó kilométerek számát kell érteni. Igazából Maja azt sem tudta, most hányadán állnak egymással.

            Egyszer csak pittyent a telefon. Patrik? Nem. Maja szemöldöke a magasba ugrott. Marcell Váradi nevét látta a kijelzőn.

            Amikor gyakorló tanításon volt a kertvárosi általános iskolában, az ottani gyerekek néha ráírtak messenger-en, és megkérdezték, mi Maja néni kedvenc színe vagy elküldték neki a kutyájuk fotóját. Azt viszont most el sem tudta képzelni, hogy egy 19 éves gimnazista miért ír neki üzenetet.

– Elnézést tanárnő, hogy ilyenkor zavarom. Segítene nekem? Úgy érzem, Önben meg tudok bízni, ezért a tanácsára lenne szükségem.

– Persze, Marcell, – ült fel az ágyban Maja kíváncsian –, mit tehetek érted?

– Tudja, van az A-ból a Zsani… – Maja tudta, persze, Janovits Zsanett neve fogalom volt a Mikszáthban. Hollófekete haj, sűrű szempilla, makulátlan arcbőr. Hozzá divatos szettek, trendi táskák és ékszerek.

            Szép lassan körvonalazódott a történet. Marcellnek tetszik Zsani. Zsani rá se bagózik Marcellre. Zsani szeptemberen még a Horváth Ádámmal volt együtt, októberben meg már a tizenegyedikből azzal a Levivel. Maja azonban látta azt is, hogyan mosolyog a folyosón évfolyamtársára, Szoboszlai Ervinre. Ha tippelnie kellett volna, akkor őt jósolta volna Zsani novemberi pasijának. 

            Mégis milyen tanácsot adhatna egy 19 éves fiúnak ő, akinek egész életében volt összesen két fiúja. Gimiben szinte végig a Zsombor, egyetemen ugyebár a Patrik. Ő sosem pasizott, nem csábított, nem flörtölt. Vele csak úgy megtörténtek a dolgok. Ezzel a két sráccal egyszerűen és természetesen összesodródott, aztán úgy-ahogy összecsiszolódtak. Hogyan is tudná kibogozni mások szerelmi gubancait?

– Nézd, erre csak egyik kedvenc idézetemmel tudok válaszolni: „Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”

– De tanárnő, honnan tudjam, hogy most küzdjek azért, hogy változzon a helyzet, vagy elfogadjam, hogy nem megy? – Maja elmosolyodott és megrántotta vállát, amit Marcell persze nem látott a vonal másik végén.

– Pontosan ehhez kell az a bizonyos bölcsesség.

– Bölcsesség, 19 évesen, tanárnő, ez most komoly?

– Ha ez megnyugtat, én 23 évesen sem érzem magamat bölcsnek. – Maja rápillantott a fényképre az éjjeliszekrényen. Bámulta egy ideig Patrikot, és rájött, hogy igazából ő sem tud a kettő között különbséget tenni.

 

            Elérkezett a várva várt szalagavató. Nagyon kellett már egy kis kikapcsolódás, fellélegzés a félévi hajrá után. A sportcsarnok közepét megtöltötték a végzősök, a lelátókat a szülők, rokonok, barátok. Büszkén nézték, ahogy a blúzok, ingek mellére rákerül a „Mikszáth 2018-2023” kitűző.

            A keringő csodaszép volt, a lányok arca ragyogott, ruhájuk libbent, a fiúk, vagyis talán már férfiak, szálegyenes tartással vezették őket. A záró pukedli és meghajlás után a diákok elindultak, hogy felkérjék a tanáraikat. Ők a legelső sorban foglaltak helyet, Maja egy fiatal némettanárnő és egy idős kémiatanár között. Janovits Zsani máris ott keringett a táncparketten az igazgatóval. Szoboszlai Ervin arrafelé tartott, ahol Maja ült, ő kissé meg is emelkedett, de aztán a fiú hamarabb megállt, és a némettanárnő, Petra előtt hajolt meg. Maja úgy maradt, abban a hülye testhelyzetben, félig ülve, félig állva, és arra gondolt, simán lehet, hogy róla megfeledkeztek, hiszem ő még csak fél éve dolgozik itt, ő itt csak egy senki, és már majdnem le is ült, amikor…

– Szabad? – Váradi Marcell magasodott fölé. Enyhén meghajolt és a karját nyújtotta. Maja tűsarkú cipőt viselt, ritkán hordott ilyet, bizonytalanul billegett benne, de a fiú határozottan vezette a táncparkettre.

            Átkarolta, és ebben a pillanatban Majába belehasított egy érzés. Nem is tudta, mikor érzett utoljára ilyet. Talán akkor, amikor Patrikot meglátta az egyetemi gólyabálon. Vagy mikor Zsomborral az első randijukon sétáltak a Dunaparton. Már nem a tanítványát látta Marcellben, nem egy nála csupán 5 évvel fiatalabb srácot, hanem egy érett fiatalembert. Maja, miközben a klasszikus bécsi keringő dallamára táncolt a sportcsarnok forgatagában, rádöbbent, hogy vonzódik a tanítványához.

 

– Tanárnő! – visított a kis Adél, akinek senki se mert szólni, hogy a sminkelés nem egyenlő a panda-szemekkel. – Jöjjön velünk a Zengőbe!

– Mi a csuda az a Zengő?

– Egy jó parti-hely a Zengő utcában! Oda járunk legtöbbször bulizni. Mindig ott szokott lenni a sulidiszkó. – A lányok ekkorra már mind levetették a hófehér királylány-ruhákat, és visszaváltoztak bakancsos-miniszoknyás kamaszlányokká. Amikor Maja még mindig bizonytalankodott…

– Jön szinte az egész évfolyam. Meg a Gábor és a Petra is. Bocsánat, Gábor bá és Petra tanárnő. Csak tudja, a Zengőben tegeződés van, persze szigorúan csak ott.

            Maja a tűsarkúját bokacsizmára cserélte, a blézerét bőrdzsekire. A Zengőben megitta a pertut a végzősökkel, aztán ivott még egy pohár bort, valamilyen színes koktélt és egy kis jagert is. Aztán vidáman végigbulizta az éjszakát.

            Maja az íróasztalánál ült és dolgozatokat javított. Több volt a papírokon a piros áthúzás, mint a helyes válasz. Csóválta a fejét, hogyhogy nem tud egy majdnem felnőtt ember különbséget tenni a rög- és lánchegységek között. Körülötte zsongott a tanári, jöttek-mentek az emberek, kávé illata lengte be a levegőt. Hirtelen egy mondat ütötte meg a fülét:

– Hallottátok a híreket? – kérdezte valaki. – Amerikában börtönbe csuktak egy tanárnőt. És tudjátok miért? Viszonya volt az egyik diákjával!

            Maja lassan leeresztette a tollat és fülelt.

– Ebben semmi meglepő sincs, megtörténik az ilyesmi – kontrázott rá egy másik kollégája. – Abban az erzsébetvárosi gimiben is volt egy hasonló eset. Tudjátok, egy fiatal tanár szűrte össze a levet egy végzős tanítványával.

– És mi lett velük? – vetette oda mintegy foghegyről a kérdést Maja.

– A tanárt természetesen kirúgták. Átment egy másik gimibe. Tegyük hozzá, hogy azóta el is vette feleségül azt a lányt, most várják a közös gyereküket.

 

            Maja természetesen nem akarta, hogy kirúgják. A Zengőbe rendszeresen lejárt, néhány fiatalabb kollégája és a diákjai társaságában zenét hallgatott, beszélgetett, táncolt. De szigorúan meghúzta a határt.

– Én tanár, ő diák – mantrázta magában minden egyes alkalommal, amikor látta a fiút, vagy akár csak eszébe jutott. Most is, amikor a bárpultnál ült, és gintonicra várt.

– Ki ez a jó csaj? – tántorgott oda hozzá egy ismeretlen srác, ittas állapotban. Hátulról jól belemarkolt Maja fenekébe.

– Szakadj le a tanárnőnkről, Moha! – tolta félre a bárpulttól a nagydarab fiút Marcell. Amikor az tovább nyomult volna, inkább magával húzta a lányt a táncparkettre. Ugrabugráltak egy kicsit, de a DJ hirtelen lassú zenére váltott. Maja el akart húzódni, vissza akart térni a bárpulthoz, a gintonichoz, a mantráihoz, de Marcell erősen megfogta a kezét, és nem engedte el. Szorosan magához vonta, jóval szorosabban, mint a szalagavatón a keringőnél. Majának a szíve mélyén örülnie kellett volna, de ő mégsem örült. Látta, hogy Marcellben is van jó adag alkohol, az mozgatja. Körbesandított, hogy nézi-e őt bárki, amint összefonódva táncol egy diákjával. Persze senki se őket nézte, mindenki a maga párjával vagy bajával volt elfoglalva. Váratlanul kisiklott Marcell ölelő karjaiból.

            Miután megitta a gintonic-ot a bárpultnál, Maja úgy döntött, ezúttal kivételesen korábban megy haza. Fáradt volt és elkeseredett. Patrik nem jelentkezett napok óta, hetek óta nem is látták egymást. Maja abban sem volt biztos, hogy akarja-e egyáltalán látni.

            Amikor kilépett az ajtón a gyümölcsvirág-illatú éjszakába, a járdaszegélyen ott találta Marcellt. Mellette egy üveg bor, vagyis már inkább csak üveg, mint bor.

– Á, tanárnő, vagyis, Maja, köszönöm a múltkori tanácsot. Megfogadtam. Azt hiszem, sikerült.

– És? Hogy döntöttél?

– Nem tudom pontosan idézni, de beletörődtem abba, amin úgysem tudok változtatni. – Hát igen, ekkora Zsani már nemcsak Szoboszlai Ervint fogyasztotta el, hanem másik két srácot az iskolából. Jelenleg pedig egy közgázos fiúval járt, akivel épp az imént, és épp Marcell szeme láttára smárolt vadul a ruhatárnál.

– Örülök a bölcs döntésednek.

– Én kurvára nem! – tört ki a sírás a fiúból. Maja leült mellé a földre, és a kezébe nyomott egy papírzsebkendőt.

– Akarsz egy hónapra trófea lenni? Vagy továbblépsz és leszel valaki számára az egy és igazi?

– Ebben én már nem hiszek. Az egész egy nagy rakás szar! – ordította a srác az éjszakába, majd kiitta a maradék bort is az üvegből.

            Maja leintett egy arra suhanó taxit, megnézte Marcell lakcímét a kártyáján, és hazavitette a srácot.

            Ettől a naptól valami megváltozott közöttük. Ezek a történések valamiféle láthatatlan szövetséget jelentettek kettejük között. A folyosón mindig egymásra mosolyogtak. A Zengőben többet táncoltak egymással. Amikor Maja hazafelé indult a gimnáziumból, Marcell mindig ott álldogált a vasrácsnál. Mintha őt várná.

            Az egyik felelésnél Marcellnek nem jutott eszébe Ciprus fővárosa.

– A másik neve Lefcosia – adott egy kis támpontot Maja.

– Ja, tudom, Nicosia.

– Az milyen már, hogy a tanárnő segít neki?! – csattant fel Zsani.

– Csak elmondtam a másik nevét. Ettől még gondolhatott volna Valettára vagy Kisinyovra is.

– Lefcosia, Nicosia, tökre hasonlítanak, ez akkor is segítség!

– Neked Budapest és Bukarest is egyforma, buta picsa – sziszegte oda a lánynak Marcell. Tény, hogy Zsani nem volt valami nagy zseni se földrajzból, se más tanulós tárgyból. Szerencsére a nyelvek jól mentek neki, ezért érettségire az olaszt választotta.

– Marcell, fékezd a nyelved, kérlek! – utasította rendre őt Maja. És hogy ne vádolja senki se részrehajlással, direkt Lichtenstein, Montenegró és Lettország fővárosát kérdezte, a végén ráadásul Jerseyt is bedobta. – Marcell tehát csak négyest kapott, így dühöngve nézett Zsanira is, Majára is.

            Amikor aznap Maja kilépett az iskola kapuján, nem támaszkodott senki sem a vasrácsnál.

 

– Tanárnő! – sipított Adél fejhangon, füstös sminkben. – Jöjjön velünk osztálykirándulásra!

– Gondolom, erről Tompos tanár úr fog dönteni.

– A tanár úr azt mondta, akit mi megszavazunk, az jön. Mondjon igent, könyörgünk, különben Mengelét fogja elhívni és akkor nekünk végünk.

– Kicsodát? – nevetett Maja.

– A Halász Gézát. – Oh… A hírhedt történelemtanár. Vele ő se ment volna szívesen osztálykirándulni.

– Még alszom rá egyet, jó? – Maja aludt. Ugyan a dögunalmas Tompos tanár urat a háta közepére kívánta, az osztályt viszont kedvelte. Másnapra igent mondott.

            Vonattal utaztak a Dunakanyarba, és Nagymaroson a bátrabbak megmártóztak a Dunában. Köztük Maja is, aki, akár egy kisgyerek, lelkesen pancsolt a folyóban.

– Majácska, gyere ki, rossz rád nézni! – kiabált Tompos. – Még csak május van, ilyenkor hideg az a víz!

– Ugyan, Kálmi, kemény csaj vagyok én. A Csillaghegyi strand jéghideg vízében edződtem.

– Kálmi! – nyihogott fel valaki kint a parton.

– Szerintem nem rossz ránézni – Marcell, aki eddig hanyatt fekve sodortatta magát a vízzel, most felnézett, és teljesen nyíltan a tanárnője bikinis testén legeltette tekintetét.

            Este megettek egy kondérnyi paprikás-krumplit, hozzá előkerült a hátizsákok mélyéről néhány doboz sör meg egy kis pálinka is. Tompos megivott pár kupicával, aztán nem sokáig bírta; hamar kidőlt és elment aludni, ők viszont még ott maradnak a tábortűznél. Valaki bekapcsolta a hangszórót, hangosan szólt a zene, hozzá teli torokból énekeltek.

            Aztán az éjszaka közepére elcsendesedtek, a lobogó tűz izzó parázzsá szelídült. Ők ketten elfeküdtek egy pokrócra a fűbe, természetesen egymástól szigorúan távol. Onnan nézték a csillagokat.

            Marcell egyszer csak kinyújtotta a karját és, csak úgy észrevétlenül, megsimította Maja mézszínű hajtincseit. A hajszálakban nincsenek érzőidegek, szóval biológiailag képtelenség volt, hogy a lány ezt megérezze. Mégis megérezte valahogy. Összerezzent, és nem húzódott arrébb, csak mosolygott magában a Göncöl-szekérre.

 

            Innentől fogva mintha valaki vagy valami felgyorsította volna az idő kerekét. Elérkezett a ballagás, amikor is az egyik lépcsőfordulóban Maja egy szál rózsát csempészett Marcell csokrába. Eljött az írásbeli érettségi, ahol földrajzból úgy átlagban egész jól teljesítettek a diákok. Aztán otthon maradtak egy hónapot készülni a szóbelire. Majának ugyan több szabadideje maradt, hiszen a végzős évfolyamon már nem kellett órákat tartania. Ennek akár örülhetett is volna, de valahogy ürességet érzett a szívében, hiába foglalta el magát sporttal vagy alkotással. Miközben a parkban futott vagy otthon gyöngyöt fűzött, el-elkalandoztak a gondolatai. Kifejezetten hiányoztak neki a lányok-fiúk. Különösen egy valaki.

            A szóbeli érettségin találkozott újra a tanítványaival. A lányok matrózblúzban, többnyire szoknyában, a fiúk fehér ingben, nyakkendőben. Voltak, akik idegesen járkáltak fel-alá a folyosón, voltak, akik az utolsó pillanatban is jegyzeteiket szorongatták és magoltak. Mások, mint például Marcell, teljesen lazának tűntek.

            A fiú majdnem a legutolsó volt a névsorban, délután került rá sor. A földrajzra ráadásul a legeslegvégén. Maja látta rajta a megkönnyebbülést, amikor kihúzta a tételt.

– Magyarország nemzeti parkjai – vigyorgott a srác, és könnyed léptekkel ült le egy hátsó padba felkészülni.

            Maja tudta, hogy ebben a témában a fiú viszonylag otthon van. Érezte, hogy Marcell tudása nagyjából biztos. Kicsit túl magabiztos is volt a srác, némileg elnagyolta a tétel kidolgozását. Maja viszont a kérdéseivel igyekezett kedvező irányba terelni a feleletet. Egyszer még segített is neki, egy kacsintás kíséretében szinte a szájába adta a választ, amit az elnök, aki eddigre már rémesen elfáradt, észre sem vett. A folyosón aztán viccesen megdorgálta:

– Azt azért tudod, hogy igazából négyest érdemeltél volna, csak a jó szívemen múlt az ötös?

– A tanárnőnek nagyon jó a szíve – mosolyodott el Marcell. Maja a folyosó ütött-kopott falának döntötte a hátát, és ő is szélesen mosolygott.

 

– Tanárnő! – rikoltotta Adél. – Nézze! – nyomta Maja orra alá az érettségi bizonyítványát a lány. Minden végzős büszkén szorongatta a kezében a kék könyvecskét.

– Gratulálok! Jé, – csodálkozott Maja –, valami nagyon furcsa…

– Igen, a sminkem. – nevetett a lány. Rajta zéró szemceruza, zéró tus. – Nude. Ez az új trend. Szóval jöjjön velünk!

– Már megint hová? – mosolygott Maja.

– Bankett! Szeretettel meghívja magát az osztályunk.

– A Zengőbe?

– Dehogy! Trófea étterem. Belváros! Szuper menő kajálda. Egyet fizetsz, akármennyit ehetsz.

– Velem nem jártok jól, annyit bírok enni egy ültő helyemben, mint egy kismadár.

– Sokáig maradunk, majd szép lassan csipeget a tanárnő. Akkor péntek 6 óra. Visegrádi utca. Várjuk!

             Amennyire tőle telt, Maja degeszre ette magát. Elcsábult a pazar kínálat láttán. Lazac steak, zöldséges tekercs, ropogós kacsacomb, padlizsán pesto és királyrák is került a tányérjára. Evés közben zajlott a csevegés, de valahogy kicsit erőltetett volt az egész. Tompos tanár úr kronológiai sorrendben felidézte az együtt töltött évek legjobb pillanatait, kacagva sztorizgattak, de a levegőben ott lebegett egyfajta szomorúság is.

            Ahogy beköszöntött az este, szép lassan haza is szállingóztak az emberek.

– Indulok én is – mondta Maja. – Nagyon köszönöm a meghívást. Jól éreztem magamat.

– Messze lakik a tanárnő? – lépett oda hozzá Marcell. – Ööö… Azaz: messze laksz innen?

– Nem túlzottan, az Oktogon közelében.

– Akkor: hazakísérhetem… kísérhetlek? – Maja megtorpant. Nagyot nyelt. Mély levegőt vett. Aztán határozottan válaszolt:

– Igen.

            Elindultak a szürkületbe. Ahogy ereszkedett lefelé a nap, úgy élénkült meg a város. Az autók hangosan dudáltak, villództak a körút kirakatainak fényei, vijjogott egy mentőautó.

            Ahogy innen, a zajból, a tömegből és a fényből a szinte kihalt terézvárosi utcába tértek, Marcell természetes mozdulattal átkarolta Maja vállát. A nő nem húzódott odébb, belesimult az ölelésbe.

– Nem valami barátságos környék – nézett körül Marcell, aki megszokta a kertváros kedves házait, kertjeit.

– Ugyan! – legyintett Maja. – Megszoktam már az elmúlt egy évben. Lassan minden macskakövet egyenként ismerek.

            Megálltak a rozzant, súlyos fakapu előtt. Messzebb volt a lámpaoszlop, feléjük csak derengett a fény.

– Most… – kezdte Marcell, tőle teljesen szokatlan tétovasággal – Most már nem tanárnő… Vagyis, de… Hiszen ott marad… maradsz tanítani a Mikszáthban. De nekem többé már nem vagy tanárnő. És én nem vagyok többé a diákod. Most... Most már szabad?

            Megsimította Maja haját, úgy, akár a Dunaparton a tábortűznél. A szemébe nézett, és puhán megcsókolta. 

Túl nagy távolság

Túl nagy volt a távolság - Majd mi megmutatjuk! - Fehér lány, fekete fiú - Az a csokibőrű

Túl nagy volt a távolság kettőnk között, földrajzilag legalább annyira nagy, mint amekkora lélekben.

Pedig mennyire hittünk abban, hogy szerelmünk minden akadályt legyőz! Majd mi megmutatjuk a világnak, hogy így is lehet, hogy mégis lehet... Fehér lány, fekete fiú... De nem lehetett; be kellett látnunk, hogy a minket körülvevő mocskos világ irigysége, rosszindulata megmérgezi a legszentebb szeretetet is.

Jóllehet, nagyon bíztunk abban, hogy a köztünk lévő barátság, amely villámcsapásszerűen alakult át szerelemmé, elég erős kapocs ahhoz, hogy összetartsunk. Ám a bennünk rejlő ösztönös félelem – a társadalom elvárásai miatt érzett félelem - aláásta a szilárdnak hitt falakat, és összeomlasztotta azt, amit ketten felépítettünk. Ellenségeink, a bezzeg-emberek, akik a kezdetektől fogva huhogtak, most majd dörzsölhetik a tenyerüket, hogy nekik volt igazuk. Mégsem tartott örökké a kapcsolatom Abdullal.

Lehet-e ebből még a jövőben bármi? Elképzelhető-e az újrakezdés? Ehhez pokoli nagy szerencse kellene, és jókora adag hit. Amit, legalábbis most úgy tűnik, mindketten elveszítettünk. Mint ahogyan egymást is...

 

Na ugye? Megmondtam! Nem való annak a lánynak az a... Tudod, Margitkám, az a csokibőrű! Mindig is azt mondtam neki, hogy tisztességes magyar fiút keressen magának. Erre, hát nem megbolondult az az istenadta? Persze, mert ezek a mai fiatal lányok csak röpködnek a világban összevissza, aztán összeszerelmesednek mindenféle négerekkel! Pedig udvarolt egy ideig neki a Péter, tudod, az a helyes fiú a szomszéd utcából. Annyira drukkoltam neki, olyan rendes, szőke gyerek, jól menő vállalkozással, de aztán jött ez a fekete.

Képzeld, olyan fura tincsekben lógott a haja... Igen, hosszú haja volt, csimbókos! Meg egy fémkarikával döfte át az orrát, bizony! Hogy mik vannak? És még rendes szakmája se volt, csak valami különös hangszert fújogatott, esténként hallottam a teraszról, fel is jelentettem őt a polgárőröknek csendháborításért, fel én! A Bogika meg csak ölelgette. Fúj, hozzá se bírnék érni egy ilyenhez!

De, látod, Margitkám, nekem lett végül igazam, nem bírták sokáig együtt. A fiú hazarepült oda abba a hogyishívják országba, a Bogika meg egy ideig vörös orral mászkál az utcákon, aztán majd meglásd, szépen férjhez megy a Péterhez. Még gyerekeket is szül neki, ide nekem a lottó ötöst, szép fehéreket, és nem olyan... tudod, tejeskávé színűeket.

Vége

Megsárgult emlékek

A Mama sehol sincs - Jé, a Vass Pista! - Ez már az én szobám - A nagyanyád udvarlója - Különb világ volt akkoron - Egész este egymással táncoltak - Elrendezett házasság - Sírt a Julcsa a menyegzője előtt - Megleszünk - Meghótt a Don-kanyarban

Még sohasem láttam ezeket a képeket. Mama a féltve őrzött titkait hét lakat alatt tartotta. Eddig. És most a lakat kulcsa most hozzám került.

A Mama már nincs is, sehol sincs, nyafogná Renike, Anya szerint az égben van az angyalok között, Apa szerint meg egy koporsó mélyén, és aki mást hisz, az hülye. Én úgy hiszem, a szívünkben van, de ezt nem is mondom Apának, mert a végén tényleg lehülyéz.

- Jé, a Vass Pista! - Észre se vettem, hogy kinyílt az ajtó, lopva próbáltam elrejteni a képeket, már úgyis késő volt, meg minek rejtegetni bármit is egy ilyen fogatlan vénasszony elől. Rózsi néni mindig tejbe aprított kenyeret evett a verandán, ez a kép élt bennem róla legélesebben, erre most itt volt a szobámban. Mama szobája, kiáltotta volna élesen Renike, de Renike ekkor az oviban volt, Apa meg elment intézni a temetést, Anya a hivatalban, így nem is tudtam volna senkinek odakiabálni, hogy most már az én szobám.

Mindig is akartam külön szobát, utáltam, hogy Renikével kell osztozni, aki egy irigy kis dög volt. Ő bezzeg nyúlkálhatott a csillogós színes tollaim között, bezzeg kutathatott a naplóm után, és még én voltam a rossz Anya szerint, hiszen ő még annyira kicsi, nem érti, mi az, hogy tulajdon. Lótúrót nem érti, de most már mindegy is.

Nekem most már volt igazi tulajdonom, egy szoba, benne egy kredenccel. A többi bútort Mama halála után egyetlen nappal eladta Apa, azt mondta, ma ezek a népi vackok vagyont érnek, jött érte egy ronda képű cigány, felhajította az utánfutóra a Mama bútorait a rozsdás bojlerek meg vacak hűtőszekrények közé. Láttam, ahogy sok tízezrest leszámlált a koszos körmű ujjaival Apa tenyerébe.

Csak a kredenc maradt, Apa szerint az egy lyukas garast sem ér, majd jó lesz tűzifának, mondta, de én addig hisztiztem, még a földhöz is hozzávertem magam, míg Anya meggyőzte őt, és maradt.

Hogy a csudában juthatott be ez az öregasszony? Biztosan kívülről hagytam a zárban a kulcsot. Ültem a kredenc előtt, ölemben egy régi fadoboz, benne fényképek sokasága. Megsárgult, töredezett mind. És akkor ez a Rózsi néni egyből kiszúrta a legfelsőt.

- A Vass Pista, - mutatta ráncos kezével, - a nagyanyád udvarlója.

- Kicsodája? - néztem rá, mint aki megbomlott.

– A szerelmese. Nem mesélt róla? - Dehogy mesélt, én mindig csak a Papáról hallottam, Papa így, Papa úgy, Papa a háborúban, Papa a hadifogságban, Papa a börtönben. Nem is tudom, volt egyáltalán a Papa otthon? Valamikor csak-csak, ha azt a négy gyereket összehozták. Mire az utolsó megszületett, Papa meg is halt, átgázolt rajta egy szekér... Azóta Mamához férfi hozzá sem ért. De lehet, hogy a Papa előtt igen?

Rózsi néni nem is kérdezte, leülhet-e, behozott egy hokedlit a konyhából, és belekezdett a történetbe. Amiket amúgy málé unalommal szoktam hallgatni, de ez más helyzet volt:

- Különb világ volt akkoron, mint mostan, gyermekem. Nem ilyen összevissza, hogy sokan még a pap áldása nélkül is összefekszenek. - Kicsit csúnyán nézhettem rá, egyrészt a maradi erkölcsei miatt, másrészt azért, sürgetően, hogy a Mamáékról meséljen, ne prédikáljon itten. - Nagyanyád a búcsúban ismerte meg a Pistát, vitte oda az állatokat eladni. Ej, de szép pár voltak! A Julcsa meg a Pista. Azazhogy lehettek volna, de dédapád ordított dühében, mikor megtudta, hogy a mulatságban egész este egymással táncoltak. Berontott az udvarról és a hajánál fogva ráncigálta haza a Julcsát. Lehordta mindenféle kurvának, mert hogy ő akkor már gyűrűs menyasszony volt. 

- Megcsalta a Papát? - tátottam a számat. De ő csak legyintett:

- A papád akkoriban még csak egy serkenő bajszú siheder volt. De dédapád neki ígérte nagyanyád kezét, még mikor az a tízet se töltötte be, mert a Tisza Jani a falu egyik legnagyobb birtokosának volt a fia.

Nagyot sóhajtottam. Tehát elrendezett házasság...

Figyelmesebben megnéztem a képet. Olyan szokásos régifalusi legény, kalap, fehér ing, csizma. Szép termetű, daliás, szokták erre mondani, és olyan egyenes tekintetű.

A Papáról nem sok képünk maradt. Ami igen, azok hamiskás mosolyú, zömök embert ábrázoltak, elmaradhatatlan pipájával a szájában.

- Amúgy se volt semmilyen megcsalás, - folytatta Rózsi néni,  - épphogy egymás kezét fogták meg. Akkoriban aki a szénaboglyában kamatyolt, azt nagyon megszólták a faluban. A nagyanyád meg tisztességes lány volt. És tisztelettudó is, fejet hajtott az apja akarata előtt.

Nem értettem... Mama mindig olyan szeretettel beszélt Papáról. Lehet, hogy ilyen is van? Hogy nem szerelmes belé, sőt, nem is akar férjhez menni hozzá, és aztán idővel megszoknak, összecsiszolódnak?

- Úgy sírt a Julcsa a menyegzője előtt, de úgy. - Rózsi néni a keze fejével törölgette az emlék hatására előbuggyanó könnycseppjeit. - A menyasszony-siratója igencsak keservesre sikeredett, rítt ott az összes mátkája, akkoriban így hívták a barátosnékat, tudod. Ezt a képet a Pista pár napra rá velem küldette el nagyanyádnak. Csak a tornácon sutyoroghattunk pár szót, kérdeztem, most mi lesz, erre ő beletörődötten csak annyit mondott: megleszünk. Először a párnája alatt rejtegette a képet, de félhetett, hogy meglátja az ura, ezért később bezárhatta ebbe a ládikába, mert azóta nem láttam, csak mostan. Deli legény volt a Pista, lásd, de aztán hamarosan meghótt a Don-kanyarban, Isten nyugosztalja. Jobb is volt ez így, hogy a Jani meg visszatért, lett ez a négy szép gyermekecske. A Jóisten tudja, mit miért tesz... - Rózsi nézi elnézett a távolba, de szerintem biztosan nem az utcát látta, hanem a múltat. Aztán megsimította az arcomat, ami elől máskor mindig elhúztam a fejem, de most nem.

- Amúgy csak a húsdarálótokat akartam kölcsön kérni. - Állt fel hirtelen, egyik pillanatról a másikra. - Nem tudod, hol tartja anyád?

Megmutattam. Odaadtam. Kikísértem. Aztán lerogytam a kredenc elé, a megsárgult, régi képekkel teli dobozhoz. Vajon milyen történeteket tudna a többi fotó mesélni?

Amúgy: ha az élet máshogy hozta volna, lehetnék akár Vass Éva is...

Vége

Fény az alagút végén

A férfi a síneken állt - Ágyő világ! - Térj vissza hozzám! - Fetrengett saját mocsarában - A nők sosem a jó fiúkat választják - Semmi értelme az életnek - Nem maradtak könnyei sem - Felharsant a vonatkürt

Van az a klasszikus vicc, hogy mit lát az alagútban az optimista? Fényt. A pesszimista? Sötétséget. A mozdonyvezető meg két hülyét, aki épp most akarja elcsapatni magát a síneken...

A férfi a síneken állt, melyek mintha a végtelenbe vezettek volna. Az alagút vége koromsötét volt. Arra gondolt, hogy ha nő lenne, most mennyivel egyszerűbb lenne minden. Bevenne egy marék gyógyszert, és ágyban, párnák közt... Ágyő, világ!

Mennyivel szebb hulla lehet valaki hófehér párnahuzattal a háttérben, mint vonat által széttrancsírozva. De egy férfi haljon már meg férfiasan! Bátran szembenézve sorsával.

Ma viszont már nincsenek harcosok meg hősök. Hiába szavalhatná, hogy ott essem el én, a harc mezején... Még a saját igazáért sem tudott megküzdeni, hát hogy is vehetné fel egy ilyen puhány alak a kesztyűt egy valódi ellenséggel?

Puhapöcs, papucs, szargombóc... Ilyen remekbe szabott jelzőkkel illette magát, miután kiderültek a felesége turpisságai. És ő még akkor sem viselkedett oroszlánként, nem állt a sarkára, hogy na ezt aztán már nem, ilyet vele nem lehet megtenni. Ehelyett mit tett? Kuncsorgott, drágám, elfelejtek mindent, csak térj vissza hozzám...

Fúj! Megalázkodó féreg!

Utólag visszagondolva, a felesége talán visszatért volna hozzá, ha ő férfiként viselkedik. Még provokálta is őt, elkezdte mesélni a titkos légyottok részleteit, és huncut tekintettel várta, miként reagál. És ő majdnem megtette, szinte lendült a keze, hogy adjon neki egy pofont. Megütötte volna azt az arcot, amit korábban mindig csak simogatott.

De a keze lehanyatlott, a felesége pedig beletörődően legyintett, nem vagy te férfi, mondta, és pakolni kezdte a holmiját egy bőröndbe. Azokat a szexis fehérneműket is, igen feltűnően, amiket mind tőle kapott, és amikből egy ideje a szeretője hámozta ki. Pedig megérdemeltem volna, ezt szinte sikította neki, mielőtt beszállt volna a taxiba. Az a sárga szörnyeteg örökre elvitte tőle.

És ha még ezután talpra állt volna, de nem! Fetrengett a saját mocsarában, tovább és tovább hergelte magát, bele a szenvedésbe. Mindenkinek arról beszélt, mennyire szerencsétlen is ő, de egy idő után szép lassan eltűntek azok, akik korábban meghallgatták. Önsajnáltató vagy, mondta a legjobb haverja, akinek a legújabb pornó DVD-vel sem sikerült őt jobb kedvre derítenie, aztán ő is hanyagolta már.

Néha felhívta a feleségét, nevezzük inkább volt nejének, mivel egy idő múlva megérkezett postán a válókereset is, szóval felhívta az exet, de amikor az csilingelő hangon beleszólt a telefonba, hállóóó, így, elnyújtottan szokta, ő mindig kinyomta. A sokadik ilyen kísérleténél hisztérikus reakciót kapott, ha te vagy az, te hülye barom, impotens, akkor azonnal hagyd abba, mert feljelentelek.

Nem értette, ő mindig csak jót akart neki, elhalmozta mindennel, toleráns volt és alkalmazkodóképes, legyen szó akár bevásárlásról a plázában, ahol hű pincsikutyaként követte a feleségét, egyre halmozódó mennyiségű zacskóval a kezében, akár bármi másról. Oda mentek, ahová a volt neje mondta, azt csinálták, amit ő javasolt. Leste a kívánságát pitizve.

Miért van az, hogy a nők sosem a jó fiúkat választják, hanem a rossz fiúkat? Ez a szerető az volt, igazi macsó, egyszer látta őket véletlenül egy parkolóban, a pasi, kigyúrt, kopasz, agyontetovált fazon, nem nyitotta ki neki az autó ajtaját, és előre sem engedte, a kis kurvája meg vihogott rá, és tűrte, hogy az a fenekébe markoljon.

Eh, így semmi értelme az életnek, nélküle, hát most kinek vigye be az ágyba a reggeli kávét? Kinek masszírozza meg minden nap a hátát? Kinek fúrja fel a kispolcot a fürdőszobába? Franc a kispolcba, marad féloldalas örökre, ő ugyan többet nem fog fúrógépet a kezébe semmiféle nőszemély kedvéért.

Elkezdett kimaradni a munkából. Mindenféle bogyókat szedegetett be, az egyiket álmatlanság ellen, a másikat annak mellékhatására, a harmadikat meg csak úgy, mert miért ne? Behúzta az összes sötétítőfüggönyt, a súlyos drapériák kizárták a napfényt, ami talán meghozta volna az életkedvét, és egész nap a fekete szobában gubbasztott a földön.

Volt, hogy egész nap aludt. Volt, hogy egész nap nem evett semmit. Máskor megállás nélkül a tévét bámulta, válogatás nélkül, főzőműsor, pankráció, valóságshow, kifejezéstelen zombi arccal. Már nem maradtak könnyei sem.

Aztán egyik nap, maga sem tudta, mi szállta meg, felkelt, és kilépett az ajtón. Be se zárta maga mögött, a tárva hagyott ajtón át áporodott szag áradt ki a folyosóra. Ment, fogalma se volt merre, csak ahová a lába vitte.

Az alagút... Gyerekként mindig felmásztak a domb tetejére, és mikor meglátták a vonatkígyót kifelé jönni, kövekkel dobálták a tetejét. Nagyapja egyszer meglátta, kapott érte a nadrágszíjjal, aztán nem volt többé dobálózás, de a vonatokat akkor is szerette nézni. Ki hová megy, és mi célból, szerette találgatni.

Most nem tudta, hová megy és mi célból, csak egyre tovább a síneken, egyre beljebb az alagút feketeségébe. Megállt. Olyan hangosan lélegzett, hogy a falak visszhangozták. Karját kitárta a sötét felé, megadóan, jöjjön, aminek jönnie kell.

Aztán meglátta a fényt az alagút végén. És felharsant a vonatkürt...

Vége

Lélekgyógyász 4. - László, Jolán és Ádám

LÁSZLÓ (54), JOLÁN (52) és ÁDÁM (27) 17.00 – Családterápia

Az idősebb férfi lép be először, padlóra szegezett tekintettel. Magas, szikár, csontos. Kopottas, barnás öltöny van rajta, fehér inggel, meghatározhatatlan színű nyakkendővel. Ábrázata olyan, mintha a saját temetésére jött volna.

A középkorú nő ódivatú ruhát visel. Sötétkék dzsörzé anyagból varrták, gallérja és díszzsebe fehér. Eléggé molett a hölgy, még a bővebb szabású ruha is feszül rajta itt-ott. Haja dauerolt, rövidre vágott, valaha talán rozsdabarna lehetett, most már erőteljesen őszül. Zavartan mosolyog, kacarászik.

Egymás mellé ülnek le a kanapéra.

A fiatal fiú érdeklődve néz körül a szobában, odalép a festményekhez, megszemléli őket. mintha nem is tartozna kettőjükhöz. Az öltözéke: lezser kockás ing, koptatott farmer, és sportcipő, ami talán soha nem látott még cipőkefét. Haja pedig olyan kócos, amin rég szántott át hajkefe.

Ha ők ketten összehúzódnának, a fiú akár kettejük közé is elférne a kanapéra. Kicsit tétovázik, de aztán inkább a rézsútosan álló fotelt választja.

X: Megmondom őszintén, ha nem vázolták volna fel a helyzetet egy pár szóval a telefonban, akkor most azt hinném, hogy apa, anya, és gyermeke ül itt.

J: Pedig mi mind testvérek vagyunk…

L: Mi, - nyomja meg a szót a férfi, - mi ketten testvérek vagyunk. Ő, - mutat, szinte vádlón Ádámra, - ő csak a mostohatestvérünk.

J: Lacikám… - teszi nyugtatóan a kezét a nő a férfiéra, de ő elrántja azt. – Látja, kedveském, hogy milyen? Ezért is jöttünk ide. Mert képtelenek vagyunk megegyezni az örökségen.

X: Akkor ez valami tévedés lesz, én nem vagyok ügyvéd!

J: Tudjuk. A Telekiék ajánlották magát, hogy az ő családi gubancaikat is maga oldotta meg. Talán a miénkkel is sikerrel jár.

L: Képtelenség. – Mordul fel a férfi az orra alatt. - L: Miatta halt meg az anyánk!

X: Hogyhogy?

L: Anyánk eléggé fiatalon szült minket kettőnket. A tizennyolcat sem töltötte be, mikor én megszülettem, és 20 éves volt, mikor Jolika. Aztán viszont eltelt több mint két évtized. Anyánk majdnem 45 évesen lett várandós vele. – Megint rámutat, nem nevezi néven.

J: Sok volt a szüleink között akkoriban a feszültség. Annak tudtuk be… Megtartsa vagy ne, bevállalja ilyen idősen a szülést vagy sem?

L: A baba egészségesen megszületett, de anyánk hirtelen rosszul lett. Ömleni kezdett belőle a vér, aztán el is ájult. Nem is tért magához többé, fél óráig küzdöttek az orvosok az életéért, de nem tudták megmenteni

J: Mi meg ott voltunk és jött a doktor. Van egy jó hírem meg egy rossz. Megszületett kisöcsétek, de édesanyátok meghalt! El tudja ezt képzelni?!

X: Kérem…

L: Várjon, mert még nem értünk a történetünk végére. Szeretett édesapánk élete 73. évében, hosszan tartó, méltósággal viselt betegségben nemrégiben elhunyt. - Mintha egy gyászjelentés szövegét mondaná.

J: A fájdalom után meg kellett tennünk a szokásos intézkedéseket, temetés, stb. hagyatéki tárgyalás. Megmondom őszintén, hidegzuhanyként ért minket…

L: Természetesen nem akarok kapzsinak tűnni. Mindketten felépítettünk egy-egy házat, családunk van, ott lakunk a faluban. Jolika az alvégen, én a felvégen. Ő meg középen. Ő – mutat Ádámra, vádlón – Apával élt, ő volt a kis kedvenc… De azért joggal remélhettünk igazságos elosztást. Hogy ha három gyereke volt, akkor háromfelé is ossza a vagyonát. De nem! Ő örökölt utána mindent! A házat, a telket, a bútorokat… Mi maradt nekem apám után? A pecsétgyűrűje, ez az egy, amit direktben rám hagyott, Jolikára meg anyánk arany-nyakláncát. A többi, ingatlan és ingóság, mint ezé…

X: Változatlanul szólok, hogy nem ügyvéd vagyok, nem tudok peres ügyben segíteni…

L: Várjon, a történetnek még mindig nincs vége! – emeli fel a mutatóujját. - Most jön a csattanó. Pakolásztuk apám holmiját, selejteztünk, ahogy ott rendezgetjük az iratait, egy naplót találtunk.

J: Érdekes, - tűnődik, - apánk soha nem írt naplót, legalábbis mi sose láttuk. Tollat is alig vett a kezébe, idősebb korában nagy ritkán megfejtett egy-egy keresztrejtvényt…

L: Most meg ott volt egy napló, az 1990-91-es évekből. Se előtte, se utána. És hogy mi történt ekkor? A várandósság, a szülés és anyám halála. Az utolsó bejegyzése így szól: „Az én egyetlen szerelmem angyallá lett ma…” Na de előtte…

J: Fény derült egy nagy titokra. Kiderült, hogy azokban az időkben anyámnak volt egy szeretője! Ismertük is, néha járt is nálunk, a Józsi. Egy iskolába járt vele, ott lakott a faluban. Mi nem gyanakodtunk semmire. Apánkkal mintha még haverságban is lettek volna.

L: Apánk furcsa egykedvűséggel törődött bele a helyzetbe. Azt írta, az idő majd mindent meggyógyít, hadd élje ki magát, soha nem volt igazi fiatalsága, most megbolondult egy kicsit, de majd csak megjön az esze, és elmarad… Na persze, maradt, egy gyerek is belőle.

J: Apámmal a mi születésünk után húsz évig éltek házaséletet, de nem lett újabb gyerek.

L: Már ha egyáltalán éltek…

J: Erre bejön a képbe ez a szerető, és anyánk rögtön megfogan.

L: Szerintünk nem is apánké a gyerek!

A fiú most először kapja fel a fejét. Az asszony csitítja a bátyját:

J: Azt nem állítjuk persze, hogy ez biztosan így van, de a gyanú befészkelte magát a gondolatainkba.

Á: Az örökséget akarod? Neked megvan a magadé.

L: Nem az örökséget akarom! Nem csak azt. Elégtételt akarok!

Á: Apánk engem a sajátjaként szeretett, ő nevelt fel, miért akarsz 27 év után mindent felbolygatni?

L: Éjjel-nappal dolgozott. Jolika gondozott téged, naponta átjárt, pedig ott volt a maga családja, a saját gyerekei.  Én is támogattalak, anyagilag, pedig… Gyűlöltelek!

Á: Miért háborgatod a múltat?

X: A múlttal fontos dolog foglalkozni, de csak addig, míg segítségével megértjük a jelent. Benne ragadni sose jó. László, maga 27 éve hordozza magában ezt a sérelmet. Meg tudna bocsájtani?

L: Soha!

X: Mi jelentene magának kellő elégtételt? Az anyja nem fog feltámadni.

Egyszer csak a semmiből, az eddigi csendből megszólal Ádám:

Á: - Nemrég felkerestem ezt a férfit, ezt a Józsefet. Nem éreztem iránta az égvilágon semmit. Se dühöt, hogy felcsinálta anyámat, hiszen ehhez nyilvánvalóan ketten kellettek. A gyermeki érzések sem öntöttek el hirtelen, hogy lehet, hogy ő az apám. Rákérdeztem, először tagadta. Amikor mondtam neki, hogy ott a bizonyíték, az a napló, akkor beismerte, hogy igen, rövid ideig volt köztük valami. Alig emlékezett rá. Valószínűleg nem Anya volt neki az egyetlen. Pár alkalom, csak szex és más semmi… Ott képeltem volna fel legszívesebben, de aztán visszafogtam magamat. Anyám akkor egy időre beleszeretett ebbe a férfiba. Örömmel várta a gyerekét, ez meg nem is emlékezett rá.

L: Te sem emlékszel rá!

Á: Hogy emlékeznék? Megszülettem – meghalt. Mi maradt nekem belőle? Ti legalább ismertétek! Nektek legalább volt anyátok huszonöt évig! Fel tudott titeket nevelni kisbaba korotoktól egészen a felnőtt korotokig. Még az első unokáit is láthatta, Jolika, a te lányodat is, fiadat is, meg Laci, a te fiad is nem sokkal a halála előtt született, hiszen pont annyi idős, mint én. Vicces, én és az unokaöcsém egyidősek vagyunk… - neveti el magát, aztán elszontyolodik. - Engem még a karjaiba se vehetett! Mit irigyeltek tőlem? Azt a szaros házat? Eladom, aztán odaadom nektek a jussotokat, és akkor béke lesz? Én meg albérletbe költözöm, mert a maradékból úgyse tudok magamnak még egy fészert sem venni.

X: László, akkor komolyan béke lesz az ön lelkében, ha megkapja azt a pár millió forintot?

L: Dehogy lesz. Nem érti, hogy ez nem a pénzről szól?! Hanem az igazságról!

X: Azt már soha nem fogják megtudni.

L: Dehogynem! Genetikai vizsgálat.

Á: Állok elébe!

X: Mi fog változni, ha kiderül, hogy Ádám tényleg nem édes-, hanem mostohatestvérük.

J: Részemről semmi. Én eddig is édestestvérként tekintettem rá, sőt, úgy gondoztam, mintha harmadik gyermekem volna.

L: Részemről… Á, hagyjuk! – László felpattan, kiviharzik a szobából, becsapja maga után az ajtót.

J: Látja? Ilyen.

Á: Ha kiderül… Ugyanígy fog gyűlölni, ahogy eddig is. És ugyanúgy nem láthatom soha az anyámat.

Vége

Lélekgyógyász 3. - Szandra és Balázs

SZANDRA (31) és BALÁZS (33) - 15.00 – Párterápia

Cipősarkak kopognak felfelé a lépcsőn. A férfi látványosan udvariaskodva engedi be maga előtt a nőt az ajtón.

A nő középmagas, de körömcipőjének sarka magasabbra emeli. Karcsú, jó alakú, és ezt az öltözéke is hangsúlyozza. Vajszínű kosztümkabátot, és hozzá illő nadrágot visel. Haja eredetileg mogyorószínű lehet, de szőkés melírozott tincsekkel világosította ki. A fodrász tépettre vágta, úgy is áll a frizurája, mintha épp onnan jött volna. Sminkje eléggé erőteljes, a szeme alatti karikákon vastag alapozóréteg ül.

A férfi soványabb darab, az arca eléggé beesett. Nem túlságosan gondozott kör-szakállt visel. Egy szürkés garbó van rajta, amit a meleg ellenére végig magán is tart. Kékesszürke a kordnadrágja, amit széles bőröv fog össze.

Amikor a nő leül, a kabátkát leveszi magáról; a férfi nagyon színpadiasan ugrik oda, hogy lesegítse róla, majd az ölébe fekteti; alatta halványkék blúzt visel. Ápolt kezén franciásra lakkozott a köröm. Retikülje fehér műbőr, maga mellé rakja le.

A férfi a kisasztal mellé teszi le bőrtáskáját. Jó nagy távolságot tartva a nőtől foglal helyet a kanapén. Az egyik párnát is maguk közé rakja. Így mindketten a kanapé egy-egy csücskébe szorulnak.

- Miért kerestek fel?

Jelentőségteljesen egymásra néznek, mindketten intenek a másiknak, hogy ő kezdje a beszédet. Végül a nő szólal meg először:

- Válni akar!

A férfi szemöldöke felszalad, nyitná a száját, talán hosszasabb magyarázatra készül, de végül csak annyit mond:

- Ő akar válni.

- Te is akarsz!

- Én ugyan nem. – Vonja meg a vállát a férfi. - Szerintem egész jól megvagyunk. Nem öljük egymást vagy ilyesmi.

- A jó kapcsolathoz tehát elég, ha nem ölik egymást a felek?

- Ez nem jó kapcsolat! Már semmi sem olyan, mint rég.

- Milyen volt rég?

- Figyelmes volt. Udvarias. Az évfordulókra virágcsokrot hozott, és mindig megittunk együtt egy üveg bort.

- Már ne is haragudj, de te ugyanúgy megfeledkezel az évfordulókról, mint én.

- Dehogy feledkezem meg! Amikor december végén átírom az új határidőnaplómba az ünnepeket, soha nem felejtem el feljegyezni a február 17-ét. Csak mindig várom, hogy te lépj először. Te meg mostanában soha nem lépsz.

- Hogyan ismerkedtek meg? – Nem gondoltam volna, hogy ezzel a kérdéssel ennyire felvidítom őket. Először mosolyodnak el azóta, hogy beléptek az ajtón. Az eddigi fagyos hangulat feloldódik egy időre, és hangosan nevetnek mindketten. – Ennyire nevetséges a kérdésem?

- Vicces sztori, szent igaz!

- Szerintem ne mondjuk el az egészet. De… annyira jó volt!

- Igen, akkor még minden tökéletesnek tűnt.

- És most?

- Ez egy dögunalmas házasság. Reggel felkelünk, este lefekszünk. Közben meg mindenki teszi a maga dolgát. A nő dolga: a szolgálat.

- Ez ön gondolja így?

- Nem, anyósom szajkózza ezt folyton. Mert ő húszévesen beleállt a család rabszolgájának szerepébe, és azóta se kecmergett ki belőle. Szerintem nem is fog. Nem is akar.

- A családjáért él, ez miért olyan nagy baj?

- Nem él, hanem nyel. Tűr. De most komolyan, mindent a nő tűrjön el? A nő gátolja a fogamzást, ha kell, nyomassa tele magát hormonokkal, és a nő foganjon meg, ha kell. A nő lesz terhes, nem várandós, terhes! Ő hányja végig az első három hónapot, neki lesznek visszerei, gyomorsava, ő lesz olyan a vége felé, mint egy bálna. Ő kínlódja végig azt a fél napot azokkal a borzalmas fájásokkal. És aztán az öröm helyett jön a depresszió.

- Maga így élte meg a terhességét és a szülését?

- Így hát. – válaszol helyett a férje. - Nem is igazán akarta ezt a gyereket.

- Akartam. Valamennyire. Most pedig imádom Matyit. De magamat is szeretem. Ez akkora bűn?

- Kétéves se volt még Matyi, amikor visszament dolgozni és bölcsödébe adta. Cserben hagyta őt, gyakorlatilag lemondott róla.

- A bölcsőde nem jelent lemondást!

- Hány órát tölt távol a kisfiától?

- Ötöt-hatot. Dolgozom is, végre kiszabadulok a pelenka-cumi-legó Bermuda-háromszögből. Szerintem igazából már csak Matyi az, aki összetartja a kapcsolatunkat.

- Dehogyis! – döbben meg a férfi. – Van még sok más dolog is. Asszem.

- Például? Mi az, ami még összetartja magukat? - A vállukat vonogatják, szinte ugyanabban a ritmusban. – Mi az, ami jó együtt?

- Hát… Talán a szex?

- A szex? – Kacag fel a nő. – Na ne röhögtess!

- Miért? Jó, nem?

- Ha engem kérdezel, akkor a válaszom: nem.

- De hát ezt eddig soha nem mondtad!

- Mert nem kérdezted!

- Eddig még soha nem beszélték meg a szexuális problémáikat?

- Nem, mert nincsenek is. – A férfi láthatóan pontot akar tenni a dolog végére.

- Há, há, há!

- Oké, akkor lássuk csak. – Az ujján mutatja a számokat. – Egy. A szex eleve alig van. Kettő…

- Mert te soha nem akarod! Ahányszor közeledek hozzád, neked mindig valami bajod van, vagy nem érsz rá. Épp megjött, sürgős munkád van, fáj a fejed, satöbbi, satöbbi.

- Hallgassuk végig Szandra listáját!

- Köszönöm. – Szemrehányóan néz a férjére. – Tehát. Kettő, ha van, az is pocsék.

- Pocsék? – ütközik meg a férj. Hátát a támlának veti. – De… De hát te olyankor úgy élvezed!

- Mit látsz rajtam ilyenkor?

- Hát… Hogy szenvedélyesen ölelsz meg csókolsz… Sóhajtozol, sikoltozol…

- Na, akkor idefigyelj: - Szandra félig hanyatt dobja magát a karfára, és vonaglani kezd: - Óóó… - nyög kéjesen, - még… mmm…. igen, igen, csináld! Ah, ah, ah…! – Aztán hirtelen felül, kihúzza magát, visszazökken a szeretkező nő szerepéből a válni készülő nőébe. – Na? Így szoktam?

- Pontosan. – Hangzik a legtaglózott válasz.

- Szerinted ezt most élveztem?

- Persze, hogy nem, csak megjátszottad.

- Akkor?

- Te… Te meg szoktad játszani, hogy neked jó? – Szandra csak a vállát vonogatja, ami vélhetően igent jelent. – De… De hát miért?

- Szandra, miért tesz úgy, mintha élvezné a szexet, miközben nem?

- Mert… mert akkor hamarabb szabadulok.

- Szabadulsz? – A férfi már teljesen kivan. Mintha most szembesülne mindazzal, amit a felesége mond.

- Igen! Csöppet se kívánlak már! A szeretkezést igen, de téged nem.

- Neked tuti van valami pasid… - szomorodik el Balázs.

- Dehogy van! Bár lenne…

- Milyen pasit képzel el magának?

- Aki nem olyan, mint ő. Vagyis olyan, mint amilyen ő volt régen.

- Milyen most? Milyen volt régen?

- Amikor megismerkedtünk, még voltak álmai, céljai. Lendületes volt, élettel teli. Mostanra viszont… Bedarálták a mindennapok. Csak napról napra él, rutinból. Semmi se motiválja, semmi se lelkesíti. Én sem. Anti-férfi lett. – Balázs közben totálisan megsemmisülve ül a kanapén.

- Azt szeretnék, hogy segítsek egy viszonylag békés válási folyamat lebonyolításában? Vagy azt, hogy mentsük meg együtt ezt a házasságot?

- Passz – mondják egyszerre.

- Azért még jöjjünk vissza egyszer, ne? – tétovázik a férfi.

- Hát ja. Ártani nem árt – vonja meg a vállát a nő, és hátrasimítja melírozott tincseit.

Folyt. köv.